Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEM- Kultúr
- Cinematrix
- paraziták a paradicsomban
- magyar film
- magyar filmek 2018
- kasvinszki attila
- marozsán erika
- kritika
Marozsán Erika új filmjétől garantáltan tátva marad a szánk
Ha az egyik ember tövig kiöltött nyelvvel azt visítja, hogy ez a sör egy húgy, egy fos, egy szar, a másik ember minden érdeklődés nélkül nézi, ahogy terhes felesége cserépdarabokkal, majd egy vonalzóval döfködi magát véresre, majd aztán ő lesz az, aki kosszal összekent arccal, bohóckalapban, csorgó nyállal és takonnyal kúszik a földön a nő után, hogy aztán a képébe öntsenek egy csomó ételből és italból összekevert trutymót, arról neked eszedbe jutna-e a világbéke? Eszedbe jutna az emberi kapcsolatok kiüresedettsége? A társadalomkritika?
Lehetséges, de hogy így legyen, ahhoz az adott filmrendezőnek nagyon tehetségesnek kell lennie, és nagyon nagy szakmai felkészültséggel és technikai tudással kell vezényelnie az abszurdot, a groteszket, hogy a szokatlan jelenetekből ne csak egy sokkoló vagy nevetséges massza legyen, hanem kilátszódjon mögüle az, amire ki akart futni az egész. És az állami támogatás nélkül, de azért viszonylag tisztességes összegből (70 millió forintból) elkészült Paraziták a Paradicsomban rendezője, Kasvinszki Attila különféle nyilatkozatok alapján a fentieket szerette volna kifejezni a filmjével. De nem tudta bizonyítani, hogy meglenne benne ehhez a kellő tehetség vagy felkészültség.
A Paraziták a Paradicsomban nem tud több lenni teljesen értelmetlen, sokszor röhejes, minden összefüggést nélkülöző, céltalanul idióta jelenetek egymásutánjánál.
A film alapja a kortárs német dráma egyik legfontosabb újítója, Marius von Mayenburg Paraziták című színdarabja, amelyet itthon kisebb, eldugottabb bemutatókból ismerhet néhány száz ember, vagy a világ egyik legfontosabb rendezője, Thomas Ostermeier rendezésének 2000-es budapesti vendégjátékából. A darab az emberek tartósan egymás mellett élésének lehetetlenségéről, vagy minimum nehézségéről beszél extrémen sarkított jelenetekkel, minden érzést százszorosra nagyítva. De Kasvinszki – aki maga is megrendezte már színházban a darabot – két dologgal nem számolt az adaptáláskor.
Az egyik, hogy mennyire nem él meg a vásznon ez a fajta elvont abszurditás, amely a színpad eleve elemelt, áttételes valóságában hatni tud. A színházban a lehető legrealistább tér is elidegenít, pusztán annyitól, hogy nyilvánvaló, amit látunk, valójában nem Rómeó és Júlia Veronája, sem nem valódi kripta. Ebben a közegben csak az elemeltség mértéke a kérdés, míg filmen az ilyen, a realizmustól elrugaszkodó beszédmódnak valahogyan meg kell ágyazni, hogy működni tudjon; filmes eszközökkel meg kell teremteni az ilyen világot, amelyben a néző nem a szavak, a jelenetek primer értelmezésére figyel, mert különféle nonverbális jelekből egyértelmű, hogy másfajta hatásmechanizmusról van szó.
A rendező viszont erre még csak kísérletet tett: pontosan ugyanolyan realista filmet készített, mint amit megszoktunk, és a színészektől is pontosan ugyanolyan, lélektani realista alapú színjátszást várt el – csak annyi a különbség, hogy amiket mondanak, azok a hétköznapi kereteken belül szinte teljesen értelmetlenek, amiket tesznek, azok meg totális őrültségek. És ez a kontraszt a realista játékmód és az abszurditás között mindent félrevisz: ha azt látjuk, hogy a szereplőknek egy szomorú mondat miatt annak rendje és módja szerint könnybe lábad a szemük, ha pedig dühösek, akkor összeráncolt homlokkal felcsattannak, akkor teljesen logikusan azt is várjuk, hogy
ha valaki csorgó nyállal, koszos arccal, kalapban kúszik a földön, azt azért ne fogadja el mindenki teljesen természetesnek.
(Vagy fordítva, akkor ne kövesse a szomorú mondatokat se szomorúság.) Marozsán Erika játéka ott bicsaklik meg, hogy nagyon komolyan veszi a lélektani rezdüléseket, Kovács Krisztiáné meg ott, hogy nagyon eltúlozza az eltúloznivalókat – de kár rajtuk számon kérni, hogy így vagy úgy, de próbálkoznak, ha a rendező nem akarta egységessé tenni az egészet.
Ennyire
Index: 2/10
A másik, amit Kasvinszki nem vesz figyelembe az adaptációkor, az a Mayenburg-dráma szerkezetének stabilitása. Azaz az, hogy a szerző felépített és a maga logikáján belül kezelt egy viszonyrendszert a szereplők között, hogy érthető legyen a mondandója. Ez az, amibe Kasvinszki írótársával, Rácz Erzsébettel nagyjából olyan finoman nyúlt bele, ahogy az ökörcsorda csörtet végig a pitypangmezőn. Ami a szövegben épp átbillen abszurdba vagy groteszkbe, az a filmben azonnal ledobott ékszíjú, totális elmebaj: nincs meg az út, ami átvezet erre a másik szintre, csak rögtön a nyálkás, hínáros, olajfoltos mélyvíz, hogy az egész lehetőleg semennyire se legyen befogadható.
Másrészt pedig új szereplőket és új jeleneteket írtak a filmbe, ami kapásból el is billenti a törékeny egyensúlyt az emberek közti viszonyok értelmezésében. És az új jeleneteknek és szereplőknek Kasvinszki semmilyen módon nem ágyazott meg: érthetetlenek, nemhogy vázlatosak, de még csak fel sem vázoltak a hátterek, a motivációk, az identitások, sőt még a cselekmény egyes részei sem. És még annyira sincs hozzájuk kulcs, mint a Mayenburg-darabban, ki tudja, miért – csak egy tipp, hogy talán nem volt meg hozzá a tehetség. És még széttartóak is: van egy jelenet, amelyben valamilyen kretén verőembert edz a kretén verőember-edző a tengerparti homokban, ami az addigi abszurd helyett már csak paródiának olvasható, annyira blőd; de van verekedős akciójelenet, sőt leszbikus pornószekvencia is, csak mert miért ne. A szereplők „túlkapásai” itt nem egy irányba – a túlzás, a sarkítás irányába – mutatnak, hanem csakis a rendezői öncélúságéba, a „miért ne próbálnánk ki ezt is” óvodáskori öröme alapján.
A Paraziták a Paradicsomban-nal nem az a legnagyobb gond, hogy nagyon ügyetlenül próbál behozni a filmezésbe egy realitástól elrugaszkodott látásmódot, így a furcsa jelenetek nem megtelnek jelentéssel, hanem minimális kis esélyüket is elvesztve önmaguk öncélú paródiájává válnak. Hanem az, hogy mindebből egész végig nem sül ki semmi. Nem tudunk meg semmit arról, hogy miért vagy hogyan gyűlölködnek annyit az emberek, nem tudunk meg semmit a saját tudatalattinkról, nem tudunk meg semmit a társadalomról, és nem tudunk meg semmit semmilyen ennél konkrétabb kérdésről sem.
Az egész film, úgy ahogy van, és nemcsak a szó hétköznapi értelmében, hanem minden tekintetben teljesen értelmetlen.
Ne maradjon le semmiről!