Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMÉv végére maradt 2018 legpocsékabb filmje
További Cinematrix cikkek
A Holmes és Watson annyiban film, hogy jegyet vettem rá egy moziba. Ennek a követelménynek megfelel, egy négyszögletű képernyőn lehet nézni, emberi lények közreműködésével készült, de ezek az emberi lények általában minden ötlet legelső, vázlatos változatával megelégedtek, valószínűleg hátba veregették egymást utána, aztán nekiálltak le is forgatni. Elég rossz ómen, amikor pár perc elteltével két másik filmre tudok megállás nélkül gondolni: az egyik a Dumapárbaj volt, a másik pedig a Dumb és Dumber kettyó.
A Holmes és Watson nem is igazán vígjáték, hanem olyan, mint egy szerződésbeli kötelezettség, ami harmadkész formában, sok év erjedés után megszökött a filmkészítési folyamatból, és mint egy parazita, rátelepedett a vetítőgépekre: a története a Sherlock Holmes-sorozatok zanzásítása, azok klasszikus figuráival (Mycroft Holmes, Moriarty professzor és a két címszereplő), de ember legyen a talpán, aki ki tudja kaparászni a cselekményből, hogy pontosan mikor, mi, miért és hogyan történik.
A lényeg az, hogy az egyik főszereplőt Will Ferrell játssza, a másikat John C. Reilly, ami már önmagában elég lenne ahhoz, hogy aki bírta a Taplógázt vagy a Tesó-tusát, az megtalálja a számítását. Nekem az előbbi film hatalmas kedvenc, az utóbbit viszont nem bírom elviselni, de azt belátom mindkettőnél, hogy a két színész legnagyobb erősségeit, és az egymáshoz való viszonyukat mindegyik tökéletesen használja ki. Elég az, ha Ferrell pöffeszkedően értetlenkedik, Reilly pedig vakon követi. Vagyis elég lenne, mert a Holmes és Watson ékes bizonyítéka annak, hogy egy vígjáték készítésénél nem elég feltűnni az ötletelésnél és a forgatásnál, az egyiknél legalább valamit fel kellene mutatni.
Dilinyomozók
Index: 2/10
Imdb: 3,5
Rottentomatoes: 0%
Itt egyiknél sem sikerült, úgyhogy a kész film egy szedett-vedett, toldozott-foltozott férc lett, amiben a vászonról leesnek az újraforgatott betoldások, ahol a színészek szája ledobja az utószinkront, ahol a kamerát lebökték egy fantáziátlan szögbe, hogy minél kevesebb zavarral vegye fel azt, ahogy a főszereplők minden energia nélkül, fáradtan improvizálnak. Amiben nem viccek vannak, hanem viccnek szánt alaphelyzetek, amiket mindenféle összetartó erő nélkül ragasztottak egymás mellé. Amiben a főgonoszt Ralph Fiennes játssza, de összesen három mondattal. Amiben az egyik fő poén az, hogy óriási kamerával szelfizés közben (hohó, ilyen van a Kincsemben is) leütik a királynőt, akinek az eszméletlen testét megpróbálják belegyömöszölni egy ládába, de közben úgy tűnik, mintha éppen megdugnák.
De aki még szereti az ilyesmit - mármint a tréfás anakronizmusokat, és nem a királynőszexet - azoknak még ott van a késő esti részeg táviratozás, a fizetős boxmeccs (a Magyarországon ismeretlen pay-per-view fogalmával viccelődés), vagy a Titanic felbukkanása. Ja igen, és mint a Picasso kalandjai borzasztóan felszínes feldolgozásában, egy-egy pillanatban felbukkan Mark Twain és Einstein is.
Miért van ez a film? Mi végre? Valami adócsalás zajlik a szemeink előtt? Vagy sötét alakok megzsarolták az olyan tehetséges embereket, mint Fiennes, Steve Coogan és Hugh Laurie? Vagy ezt az egészet a más kreatív osztályokkal ellentétben a belüket is kidolgozó jelmezesek és díszletesek lobbizták ki maguknak? Kinek jó ez? Mert annak nem, aki nézi: az interneten véletlenül keresve lehet ennél viccesebb amatőr videókat találni. Annak sem, aki szerepel benne, mert láthatólag senki nem érzi jól magát. És annak sem, aki készítette, mert örökké ott lesz az IMDb-profilján a Holmes és Watson. Maximum csattanónak lesz ez jó egyszer, mert már most olyan: az egész egy olyan jelenetre hasonlít, mint amikor egy életrajzi filmben meg akarják mutatni, hogy egy színész annyira mélyre csúszott, hogy már ilyen szörnyűségekben szerepel. Lehet, hogy évekkel később nevetni fogunk majd azon, hogy producerek tízmillió dollárokat öltek ennek a filmnek a finanszírozásába. Én nem fogok nevetni, mert én egy nagyon picit, de vissza is adtam nekik.
Ne maradjon le semmiről!