Pedro Almodóvar maga jelentette ki, hogy őt első múzsája, Carmen Maura fedezte fel, és ezt a hetvenhárom éves színésznő is így gondolja. Az ő főszereplésével készült filmek tették világhírűvé a ma már Oscar-díjas rendezőt, hogy aztán legnagyobb közös sikerük után szakítsanak, és húsz évig egy szót se szóljanak egymáshoz.

Maura dolgozott Francis Ford Coppolával, Carlos Saurával, játszott Natalie Portman és Penélope Cruz oldalán, most pedig életműdíjat kapott az Európai Filmakadémiától. A díj átadója előtt, Sevillában beszélgettünk vele, több külföldi újságíróval együtt.

Ez, az Európai Filmakadémia életműdíja az, amit Pedro Almodóvar még nem kapott meg, pedig 2019-ben ő is hetvenéves lesz. De Carmen Maura ebben megelőzte őt. „Ő még nem kapta meg? Na de neki Oscar-díja is van!” – nevet Maura a sevillai interjún. „Pedro imádja a díjakat. Persze nekem sincs bajom velük, de annyira azért nem rajongok értük, mint ő.”

Az újságírókhoz épp egy színiakadémiáról érkezik. „Na ez az, amit igazán imádok!” – mondja. – „Az én szakmám bizonyos szempontból nagyon egyszerű, de ha tudok bárkinek is segíteni benne, az nagyon boldoggá tesz. A színészet tényleg csak játék, és nagyon szerencsés vagyok, hogy ezt csinálhatom. Már az iskolában, gyerekként is remek komika voltam, de csak huszonöt évesen lettem filmszínész. Pedig mindig jó voltam benne, de sosem jártam színésziskolákba. Az én iskolám a rövidfilmezés és a kabaré volt. Ha huszonöt évesen kezded a pályát, akkor már nincs időd iskolákra.”

Mielőtt színészkedni kezdett volna, dolgozott művészeti galériában és fellépett night clubokban is; azt nem tudni, politikus apja, aki eltiltotta a színészettől, vajon elégedettebb lett volna-e ezekkel a munkákkal. „Az én időmben nem volt valami egyszerű színésznőnek lenni Spanyolországban. Ma, ha valaki előáll azzal, hogy mama, papa, én színész akarok lenni, mindenki biztatni fogja.

De az én időmben ez ugyanazt jelentette, mint ha azt mondtam volna: mama, papa, én kurva leszek.

Így aztán én voltam az első színész a családban, de ezt sem tartották normálisnak.”

Hogy mégis színész lett belőle, „az egy hirtelen és egyértelmű döntés volt”, mondja. Egyfelől sokszor elismétli, milyen szerencsésnek tartja magát, másfelől azért nem állítja, hogy a tenyerén hordozta volna az élet: „Hogy ugyanígy döntöttem volna-e, ha egy filmen lejátsszák nekem a majdani életemet az elejétől a végéig, és megmutatják, mennyit fogok szenvedni? Hogy elveszik tőlem a gyerekeimet, és minden ennyire komplikált lesz? Egyáltalán nem biztos.”

Mégis, már tizenhat éves kora óta efelé a pálya felé húzta a szíve. „Az volt az első alkalom, hogy szigorúan megtiltottak nekem valamit. Tizenhat voltam, amikor először részt vettem egy iskolai színdarabban. A szüleim is látták, hogy jó vagyok benne, de az apám azt mondta, soha többé nem léphetek színpadra. Úgyhogy elkövettem egy hibát: a középiskola utolsó évében egy színházi rendező és társulatvezető barátnője lettem, mert így az apám megengedte, hogy az ő barátnőjeként én is színházzal foglalkozzak. Így kezdődött az egész, és rájöttem, hogy ez az egyetlen dolog, amiben igazán jó vagyok. Nem voltam jó feleség, nem voltam jó anya: a színészeten kívül minden másban katasztrofális voltam.”

De hogy végül nem a színpadról, hanem a vászonról ismerik meg, és hogy nem csak szülővárosában, Madridban, hanem az egész világon, azt persze még akkor sem sejtette. „Az a szerencsém, hogy mindent megkaptam előbb, mint hogy egyáltalán vágytam volna rá. Például amikor elkezdtem színházban és a kabaréban dolgozni, eszembe se jutott, hogy valaha majd filmszínésznő leszek, hiszen akkoriban az egy egészen más történet volt: ők mind szőkék és szupercsinosak voltak, szupervékony csípővel. Aztán bekerültem az első rövidfilmembe, és azonnal szerelembe estem a kamerával. Megpróbálom elmagyarázni, mit éreztem, de nem tudom, lehetséges-e.”

Maura még most, pont harminc évvel az után is csak spanyolul ad interjút, hogy a New York Times az első amerikai útja után megírta, küszködik az angol nyelvvel. De a kamerával való viszonyának leírását nem a nyelvi nehézségek teszik bonyolulttá, hanem az, hogy Maura mindig úgy beszél róla, mint egy sármos, elcsábítandó férfiról. „Az első forgatásomon, az első éjjelen azonnal megértettem, mit is akar a kamera. Tudtam, hogy mindenben egyetértésre kell jutnom a kamerával, és mindenben meg kell felelnem neki. Varázslatos este volt. Azóta is sokszor keresnek fel olyan fiatal színésznők, akik azt hiszik, a színészkedés azt jelenti, hogy el kell bújni a kamera elől, mintha ott se lenne. Pedig a kamera nagyon is ott van. Mindent a kamerának kell csinálnod, de úgy, hogy ez ne legyen feltűnő. Ezt úgy szoktam elmagyarázni a színésznőknek, hogy a kamera olyan, mintha elmennél egy buliba, ahol ott van egy fiatal srác, akinek tetszeni szeretnél, de nem akarod, hogy ez mindenkinek egyértelmű legyen. A forgatás a buli, a srác pedig a kamera: mindent az ő kedvéért csinálsz, de sosem szabad pont ránézned. Neki játszol, miatta teszed keresztbe a lábadat, de mégis úgy teszel, mintha az a fiú nem is létezne. De akkor is mindent azért csinálsz, hogy tetsszél neki. Pontosan ezt kell tenned a kamerával is.

Szóval nem igaz, amit a filmfőiskola elvégzése után sokan gondolnak, hogy a kamera nincs ott, mert ott van, és ha nem vagy vele kedves, ő is egy rohadék lesz veled.”

Maura sosem volt olyan szabályos alkat, hogy a filmiparban szexszimbólum lehessen, és ahogy beszél, érezhető, hogy ez a kérdés mindig foglalkoztatta. Viszont már túl van rajta: „Lehetsz te a legcsinosabb, lehet neked a legjobb a tested, de ha hamis vagy a kamera előtt, az emberek csúnyának fognak látni. Ha viszont őszinte vagy, az ellenkezője történik. Emlékszem, amikor az Egyesült Államokban jártam a Mit vétettem, hogy ezt érdemlem? című Almodóvar-filmmel (1984), akkor aztán igazán csúnya voltam, egy amerikai újság mégis azt írta rólam: The Sexy Housewife. Akkor jöttem rá, hogy nem kell a testem vagy a kinézetem miatt aggódnom, mert a kamera csodát tesz. Ezért őrülök meg a filmezéstől. A színházat is nagyon szeretem, de a viszonyom a kamerával mindig egészen különleges marad. A kamera elvégzi helyettem a munkám fele részét. Csak képzeljük el: a jelenetben tökéletes a világítás, szép zene szól, jók a díszletek, én pedig belépek a képbe. Nem csinálok az ég adta világon semmit, csak látom, ahogy elmegy egy hajó. Az összes kritikában benne lesz »az a csodálatos jelenet, amelyben a színésznő végignézte a hajó távozását«. Pedig semmi közöm nem is volt hozzá!”

Almodóvarral 1978-ban, 33 éves korában dolgozott először. A mester első filmjét még senki nem ismeri, pedig remekül mutatott volna a plakátokon magyarra fordítva a Basszál... Basszál... Basszál meg, Tim! filmcím (eredetiben Folle... folle... fólleme Tim!). Már a színházban is együtt dolgoztak, amikor Almodóvar még egy kis senki volt, Maurát viszont már ünnepelték. Ő volt a rendező első múzsája, elmondása szerint órákig üldögélt a színésznő öltözőjében, csak hogy nézze, ahogy felkészül az előadásokra, és tanuljon tőle. Maura főszerepet játszott Almodóvar első rendezői korszakának egy híján minden filmjében, és nagyrészt miatta vitte az Oscar-jelölésig az 1988-as Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, ezzel kiröpítve Almodóvart a világhír sztratoszférájába. „Spanyolországban nemrég készült rólam egy dokumentumfilm – zavarba jövök, ha erről kell beszélnem –, amelyben én is sok intim dolgot elárulok, sok rendező pedig rólam beszél. Az egyikük Pedro: igazán szép dolgokat mond rólam. Többek közt azt: »Engem Carmen fedezett fel.« És ez igaz. Amikor elkezdtük a közös munkát, már akkor is sok barátja volt, mégis én voltam a legelső, aki azt mondta, ő egy zseni.”

A színésznő úgy emlékszik vissza az első közös munkára: „Valami érdekes és furcsa vibrálás volt köztünk. Teljesen máshonnan érkeztünk, más volt a családi hátterünk, az iskolázottságunk, ő szupermodern volt, én szuperkonzervatív, és terhes voltam a második gyerekemmel. Mindenben mások voltunk, de a humorérzékünk tökéletesen megegyezett. Úgy megértettük egymást, ahogy senki más. Amint elolvastam bármelyik mondatát, azonnal tudtam, hogy kell eljátszanom, hogy megnevettessem. A forgatásokon szétröhögtük magunkat, miközben mindenki más csak nézett, hogy mi van. De aztán amikor elkészült a film, működött a közönséggel is. Volt köztünk valami, amit egyikünk sem értett – szerintem ő sem.”

Kettejük viszonya a tíz közös év alatt eljutott valahová, amit rajtuk kívül senki más nem tud meghatározni, a rendező mindig csak annyit mond róla, túlment a szakmaiságon. Almodóvar nyíltan vállalja melegségét, szerelmi viszonyról nem volt szó, de valami félresiklott köztük – állítólag épp az Oscar-gálán vesztek össze –, és ahogy fogalmaznak, magánéleti okból majdnem két évtizeden keresztül nem dolgoztak együtt többet. Végül Almodóvar hozzá méltó módon egy nyilvános nagyjelenetben tett utalást a viszonyuk rendezésére: egy Goya-díjátadón, ahol neki kellett átadnia Maurának a legjobb színésznő díját, egy téglával a kezében jelent meg, mondván, ha a berlini falat is le lehetett bontani, akkor a kettejük közöttit is. Végül 2006-ban, a Volver című filmben dolgoztak együtt újra. „Addigra már húsz éve nem találkoztunk; ennyi idő alatt még egy csésze kávét sem ittunk meg együtt. De a forgatáson, a legelső jelenetben máris minden ugyanolyan jól működött, mint régen. Egymásra néztünk, és mindketten libabőrösek lettünk. Hihetetlen volt. Húsz év alatt ő rettentő híres lett, nekem is megvoltak a magam sikerei, de

a kettőnk közti kémia semmit nem változott, már ami a szakmai munkát illeti. A barátság, na az már más kérdés. Az már nem volt meg.”

Ennek ellenére az Indexnek arra a kérdésére, fájdalmas volt-e, hogy a rendező húsz évig nem hívta, meglepően felel. „Fantasztikus volt!” – kiált fel. „Amíg Pedróval dolgoztam, Spanyolországban, de még külföldön is mindenki azt gondolta rólam, hogy szupermodern és szupercool vagyok. De nem vagyok az! Olyan vagyok, mint egy német: pontos, szigorú, azt teszem, amit mondanak nekem, és egyáltalán nem vagyok modern. Amikor Pedro nem adott több szerepet, a többi rendező elkezdett hívni, és mind arra voltak kíváncsiak, egyáltalán el tudok-e játszani egy olyan figurát, aki nem modern. Minden rendező attól félt, hogy majd nekiállok vicceket mesélni a filmjeikben. Az egyik rendező egy terrorista állatorvos szerepét kínálta nekem, és az első, amit kérdezett, az volt: »Nem lenne nagy baj, ha bakancsban kéne járnod egy tanyán?« Pedig nem szeretem a magassarkút, a tanyákat viszont imádom. Szóval amikor abbahagytam a közös munkát Pedróval, egyrészt elkezdtem egy csomót keresni, másrészt megtanultam rengeteg mindent, és dolgoztam végre külföldön is. Csináltam egy csomó első filmet, márpedig nagyon szeretem az elsőfilmes rendezőket – amilyen annak idején Pedro is volt –, és megismertem egy rakás érdekes embert.”

Arra a kérdésre, mit gondol, hogyan alakult volna az élete, ha nem találkozik Almodóvarral, magabiztosan felel. „Színésznő lettem volna Pedro nélkül is, és igen, akkor is sokra vittem volna. Lehet, hogy nem ugyanide, de akkor is messzire jutottam volna. Mind a ketten sokat adtunk a másiknak: ő is adott nekem, én is adtam neki.”

Azóta játszott Francis Ford Coppolánál (Tetro), a háromszoros Oscar-jelölt Carlos Saurával, együtt szerepelt Natalie Portmannel Izrael egyik legnevesebb rendezője, Amos Gitai Free Zone-jában, és dolgozott más külföldi rendezőkkel is. Most épp Spanyolországban turnézik egy madridi színházi társulat előadásával, a Fecskével. Maura Almodóvar filmje, A vágy törvénye óta ikon a meleg közösségekben, és most újra meleg témájú előadásban játszik.

„Minden évben felajánlanak egy-egy szerepet a színháztól, de ez volt az első alkalom, amikor úgy éreztem, el kell vállalnom. Itt, Spanyolországban elméletben teljes szabadságban élnek a homoszexuálisok, de a gyakorlatban azért nem ilyen rózsás a helyzet. Sok anyuka nyitott és elfogadó, ha az elvekről van szó, de csak addig vannak így vele, amíg nem a saját fiuk az érintett. Így aztán sok az olyan meleg, aki soha nem tudott a szüleivel beszélni a témáról, és akiknek a szülei akár nem is tudják, hogy mi a helyzet. A darab egy melegbár elleni támadásról szól. Amikor elolvastam, azonnal tudtam, hogy el kell vállalnom, mert ha akár csak két olyan anyuka is van, akire hatni tudok vele, és aki emiatt hajlandó elbeszélgetni a gyerekével, vagy van két olyan gyerek, aki hajlandó miatta elbeszélgetni a szüleivel, akkor már megéri. De aztán nem két anyukára sikerült hatni, hanem rengetegre: nagyon sok visszajelzés érkezik hozzám. Nem is csak a melegségről van szó, hanem általában a kommunikációról: volt, aki azt mondta, amint kilépett a színházból, azonnal felhívta az anyját, hogy elmondja neki, szereti. Néha nem mondjuk el egymásnak az ilyesmit, és csak akkor jövünk rá, hogy elmulasztottuk az esélyünket, amikor a másik már meghalt.”

Hozzáteszi: „Én is féltem, hogy milyen lesz eljátszani ezt a szerepet, mert a mi családunkban sem volt túl sok gyengédség, de nem érzem rosszul magam, hogy erről kell beszélnem a színpadon, sőt! Telt házakkal játszunk, és mindenki odáig van a darabért, és az egész nézőtér zokog. Én ugyanannyira szeretem megríkatni, mint megnevettetni a közönséget – a kettő számomra ugyanaz. Mindkettő után megnyugodva lépsz ki az előadásról. Én is imádok zokogni a moziban: ha az egész közönség sír, akkor senki nem érzi magát kínosan vagy zavarban, amiért ő is elengedte magát.”

Viszont annak ellenére, hogy erős, minden sztereotípiával szembemenő szerepeivel akár a #metoo-mozgalom élére is állhatna, egyáltalán nem olyan jó a véleménye a dologról. Sőt, ő úgy fogalmaz: „Kurvára elegem van belőle! Most már kezdünk túlzásokba esni. Ha valaki azt állítja, hogy megerőszakolták, arról vagy az derül ki, hogy igaz, vagy az, hogy nem igaz – de akárhogy is, mindenképp tönkreteszi vele valaki karrierjét. Az nagyon jó, hogy megvédjük a nőket attól, hogy bántsák őket. Mindenki tudja, főleg, aki dolgozott Weinsteinnel, hogy ilyen dolgok valóban megtörténtek, de ebben nincs semmi újdonság:

amikor én elindultam a pályán, mindenki taperolni vagy zaklatni akarta a fiatal színésznőket.

A színházban pedig annak voltak csodálatos ruhái, akiknek a szeretői is csodálatosak voltak. Azzal egyetértek, hogy legyen egy mozgalom, amelyik megvédi a nőket, de azzal nem, hogy komplexusokat okozzunk a férfiaknak, mert eljöhet az a pillanat, amikor az is problémát jelent, ha valaki azt mondja neked, milyen csinos vagy ma.”

És mielőtt otthagyná az újságírókat, és elindulna átvenni az életműdíját (a gáláról ebben a cikkben számoltunk be részletesen), még beszél egy kicsit arról, hogyan él manapság.

„Én már egy idős hölgy vagyok. Hetvenhárom vagyok – ezt mindig elmondom, mert azt szeretném, hogy azt mondják: »Nahát, olyan fiatalnak nézel ki ahhoz képest, hogy hetvenhárom vagy!« –, és mire elérsz ebbe az életkorba, megváltoznak a preferenciáid. Számomra most az a legnagyobb élmény, ha pontosan azt csinálhatom, amit akarok. Szeretem a magányt, mindig is szerettem; szeretek egyedül lenni a vidéki birtokomon, és nem találkozni senkivel. A szabadság most sokkal fontosabb számomra mindennél.”

Borítókép: Pedro Almodovar és Carmen Maura Fotó: Evan Agostini/Getty Images