Itt vagyunk nem sokkal az új Oscar-gála előtt, és megint érdemes visszatekinteni azokra a filmekre, amiket a jelöltek közül bemutattak. Egyértelműen erősebb lett a magyar filmforgalmazás, az igazán nagy jelöltek közül csak a Holdfény rendezőjének új drámája, az If Beale Street Could Talk marad ki a magyar mozikból, a többi fontos film viszont még mind a gála előtt látható lesz, még az olyan potenciálisan kevésbé vonzó sztorik is, mint Az alelnök vagy A kedvenc. A precizitás igénye miatt azért muszáj hozzátenni, hogy az egyik legnagyobb esélyes Roma Netflix-filmként egy bakugrással kihagyta a mozikat, hogy az emberek akár a telefonjaikon is nézhessék, és azért 1-2 érdekesebb jelölést begyűjtő film (az amerikai Can You Ever Forgive Me?, vagy a német Mű szerző nélkül) magyar premierjéről még mindig nem tudni, annak ellenére, hogy elvileg van forgalmazójuk.

De ha hajlandóak vagyunk az Oscaron túl is megnézni a 2019-es év magyar bemutatóit, akkor láthatjuk, hogy bőven vannak merész választások. Márciusban érkezik Gaspar Noé (Enter The Void, Visszafordíthatatlan) új filmje, a drogmámoros Climax, májusban mi is megnézhetjük sorozatgyilkos Ted Bundy borzasztó tetteiről készült Extremely Wicked, Shockingly Evil, and Vile-t, és szintén májusban jön a Her Smell, az Elizabeth Moss (A szolgálólány meséje) főszereplésével készült punkfilm.

Viszont még így, a merészebb forgalmazás ellenére is van pár film, ami nem kerül be a magyar mozikba, és amiknél muszáj ún. alternatív módszereket találni a megtekintésükre. Ezekből válogattunk most párat.

Assassination Nation

A Sundance filmfesztivál kívülről nézve kicsit olyan lehet, mint a híres japán halpiac, a Cukidzsi, csak ott Colorado államban nem a tonhalakért ordítoznak emberek, hanem rafkós producerek próbálnak lecsapni a minél nagyobb izgalmat kiváltó filmekre. Ilyennek tűnt 2018-ban is az Assassination Nation, ami forgalmazó nélkül érkezett a januári hidegbe, és egy több, mint tíz millió dolláros deal után már volt amerikai premierdátuma is. Csak sajnos magyar nem. A provokatív, ironikus, női bosszú témájára felhúzott (de férfi által rendezett) film aztán nem igazán hozta azt a lelkesedést az amerikai mozikban, amit a fesztiválon kapott, de egy dolog miatt mindenképp be kellett volna mutatni nálunk is: ez volt ugyanis Rév Marcell első egész estés amerikai mozifilmje operatőrként. Korábban az Al Pacino főszereplésével készült Paterno - Eltemetett bűnöknél is ő állt a kamera mögött, de az tévéfilmként nem jutott mozikba. Rév aztán kitartott az Assassination Nationt rendező Sam Levinson mellett, az Euphoria című, tinikől szóló minisorozatát is ő fényképezte.

At Eternity's Gate

Vincent Van Gogh pár évvel a film feltalálása előtt halt meg, de a mozgókép újra és újra életben tartja, készültek róla életrajzi filmek (Vincent & Theo), eljátszotta őt híres filmrendező egy másik híres filmrendező filmjében (Martin Scorsese játszotta Kuroszava Akira Álmok című antológiájában), sőt, nem is olyan régen még kockánként meg is festették életének utolsó napjait (Loving Vincent). Életrajzi filmet készíteni Van Goghról gyakorlatilag a lehetőségek tárházát jelenti, 2018-ban pedig Julian Schnabel (A szkafander és a pillangó) besétált ebbe a házba, és kisétált a hóna alatt Willem Dafoe-val és még néhány híres emberrel (Mads Mikkelsen, Oscar Isaac). Ismét csak azért, hogy feldolgozza Van Gogh utolsó napjait. Az At Eternity’s Gate aztán eljutott egy Oscar-jelölésig, ezt Dafoe kapta egy olyan szerepért, aminél a való életben több, mint húsz évnél idősebb.

Boy Erased

Vannak olyan filmek, amiknek minden egyes eleme olyan, mintha a tökéletes Oscar-monstrumot akarnák létrehozni, és a színészektől kezdve a rendezőn át a témáig minden arra lenne kihegyezve, hogy pár hónappal később meg lehessen a résztvevőknek köszönni a pódiumon az egész vállalkozást. A Boy Erased ilyen, még ha nem is biztos, hogy az összes résztvevő szerint: a három főszereplője Russell Crowe, Nicole Kidman és a megannyi jelölt filmben (A régi város, Lady Bird) bizonyító Lucas Hedges. Az igaz történeten alapuló - és könyvben is feldolgozott - sztoriban Hedges egy baptista prédikátor (Crowe) meleg fia, akit a családja beírat egy vallásos átnevelő táborba. Kidman játssza az édesanyját. Spoiler: az átnevelő tábor sikertelen, a sztori alapját szolgáltató Garrard Conley pár éve például Szófiában élt a barátjával, és angolt tanított egy egyetemen, de amikor az átnevelő táborok feltűnnek a magyar állami televízió adásában, és ha már a hasonló témáról női szemszögből mesélő The Miseducation Of Cameron Post is elkerülte a mozikat, akkor egy film jót tehetett volna a közbeszédnek. Annak ellenére, hogy végül egy jelölést sem kapott.

Old Man And The Gun

Most hagyjuk azt a vitát, hogy ez volt-e Robert Redford utolsó filmje, amivel örökre visszavonult a filmszerepléstől, vagy igazából csak félreértették, rosszul fogalmazott, megjött a kedve, vagy bármi kamuindok miatt úgy kellene tennünk, mintha nem az Old Man And The Gun lenne a tökéletes hattyúdala a színészi karrierjének. David Lowery (A Ghost Story, Elliot, a sárkány) igaz történet alapján készült filmje hivatalosan egy bankrablóról szól, aki már alaposan benne jár a korban, mégsem képes abbahagyni a bankok kipakolását, de nemhivatalosan inkább Redfordról, arról a karizmáról, amit ez az ember ennyi év után is áraszt magából. Megható nézni azt, ahogy a kedvességével és úriemberségével elcsábítja Sissy Spaceket, és az is megterheli a szívet, amikor minden áron próbál menekülni az elkerülhetetlen elől, legyen az a börtön vagy éppen a halál. Az Old Man And The Gun többet fog mondani azoknak, akik szeretik a hetvenes évek ráérősebb, művészi ambíciókkal rendelkező amerikai filmjeit, de ha valaki rá tud hangolódni a hullámhosszára, akkor pazar élmény lesz.

Overlord

Egy ideig úgy volt, hogy az Overlord bekerül a magyar mozikba is, aztán egyszer csak huss, kikerült a premierek közül. Akkor még valami óriási összeesküvést sejtettem: hátha ez egy Cloverfield-film lesz, amit aztán stikában kiszednek a mozikból, és a Netflix segítségével bevisznek a nappaliba. Mert hogy rengeteg pletyka volt arról, hogy az Overlord be fog tagozódni a JJ Abrams producerrel fémjelezhető, valójában elég nehezen megmagyarázható filmsorozatba, és a sztorija alkalmas is lett volna rá: a második világháború alatt egy csomó amerikai katona egy szörnyű náci kísérlet eredményére, mindenféle mutáns szuperkatonára bukkan egy bunker mélyében. A Cloverfield-vonal aztán elpárolgott, és egyre erősödött a nézet, hogy a Overlord valójában inkább a Wolfenstein nevű videojátéksorozat megfilmesítése. És hát hivatalosan az sem lett, csak egy film, amiben amerikai katonák náci mutánsokkal harcolnak, és vannak napok, amikor pont erre van szüksége az embernek. (És nem mellesleg elvileg szerepel benne Magyar Éva, Londonban élő és dolgozó magyar színésznő is, hiszen erről beszélt is nekünk, de a stáblistán már nincs a neve.)

The Man Who Killed Don Quixote

Nem tudom szebben mondani: a The Man Who Killed Don Quixote addig volt a világ egyik legérdekesebb filmje, amíg nem létezett. Terry Gilliam évtizedeken keresztül próbálta elkészíteni a filmtervét, de közbeszólt az időjárás, a producer, a főszereplő sérülése, Johnny Depp, megannyi finanszírozási probléma, és nagyon sokáig úgy tűnt, hogy hát ebből aztán nem lesz semmi, csak egy legenda, egy véget nem érő küzdelem, amiről majd 30 évvel később egy inspiráló életrajzi filmet fognak forgatni. Aztán volt szerencsém tavaly nyáron látni a kész filmet, és egy zűrzavaros, borzasztó humorú, pocsékul kinéző, szörnyen eljátszott katasztrófa lett belőle, amit még Adam Driver főszereplő sem képes egy percre sem nézhetővé tenni. De mégis, mindezek ellenére úgy vagyok vele, hogy Gilliam filmjét látni kell, látni kell azt, hogy mivé lesz egy (már nagyon régóta pocsék filmeket készítő) ember ambíciója, akit nem hagy nyugodni egy vágy, hanem árkon-bokron keresztül követi az álmát, amíg szinte bele nem őrül. És még Magyarországon be sem mutatják.

The World Is Yours (Le monde est à toi)

Az eredeti A sebhelyesarcúban egy fényreklámon jelenik meg, hogy “A világ a tiéd”. Az Al Pacinóval készített remake-ben már egy léghajón fut a reklám. Gondolom, ha elkészül még egy változat belőle, akkor majd egyenesen a Holdra fogják kiírni az üzenetet, amitől minden simlis bűnöző azt gondolja, hogy ő lehet majd a következő Tony Montana. De hasonló ambíciók hajtják Romain Gavras (M.I.A. leghíresebb klipjei) kisstílű gengszterekről szóló, néha pokolian vicces vígjátékát is. A szereplők nem akarnak pofátlanul gazdagok lenni, nem akarnak szigetet venni maguknak, a főszerelő Farès például nem akar mást, csak egy medencés házat. Az sem baj, ha a medence akkora, mint egy lábmosó az uszodában. De Farès útjában egyelőre áll még néhány akadály, hogy elérje a célt: ott az élete minden szeletét irányító anyja (Isabella Adjani), a haverja, aki egész nap csak az illuminátusokról képes motyogni maga elé (Vincent Cassell), egy pipa skót díler, és néha úgy tűnik, hogy a megszerezni vágyott világ mesterkedik azon, hogy még több sziklát gördítsen az útjába. Gavrais filmje sztoriját tekintve olyasmi, mint a 2000-es évek elején elszaporodott brit és amerikai gengszterfilmek, csak éppen olyan vizuális érzékkel, mint amit a 2010-es évek megkívánnak.

White Boy Rick

A nyolcvanas években az ifjabb Richard Wershe volt tiniként az FBI történetének legfiatalabb besúgója, aki úgy jelentett Detroit különböző drogterjesztőiről, hogy ő is vastagon belekóstolt az életbe, aztán amikor már az FBI-nak nem kellett, elkezdett kokaint árulni, és úgy lecsukták, hogy még a cikk írásakor is börtönben van. Az ő felemelkedéséről szól a White Boy Rick, Wershét egy abszolút amatőr, Richie Merritt alakítja, a hasonlóan alvilági apját pedig az ilyen karakterek megformálásában abszolút profi Matthew McConaughey. A filmet Yann Demange rendezte, akinek a nevét a legutóbb bejelentett James Bond-filmnél is rendesen pörgették, de sajnos a White Boy Rick hasonló sorsot kapott, mint a listában is emlegetett Boy Erased: minden jel arra mutatott, hogy akár Oscar-jelölések sorozatát is kaphatná, de aztán hoppon maradt. De legalább McConaughey gyorsan össze tudja szedni magát, szerencsére nemsokára jön a mozikba a Beach Bum, amiben egy hosszúhajú, folyamatosan betépett floridai hippit fog játszani.

Wild Boys (Les garçons sauvages)

A francia Cahiers du Cinema a modern filmvilág egyik alapújsága a brit Sight & Sound mellett, de az évvégi listáik első helyén általában valami érdekes furcsaság áll, 2018 legjobb filmjének például a Twin Peaks-tévésorozat teljes harmadik évadát választották. És amikor a világsajtó nagy része azok bokszol, hogy most akkor a Roma, a Gyújtogatók vagy a Hidegháború az év filmje, ezek a francia mókamesterek előhúzták a zsebükből a Les garçons sauvages-t, azaz a Vad fiúkat, aminek a története leírva olyasminek tűnik, mint amit egy genderszakos talált ki viccből, hogy idegesítse a Fideszt: fiatal fiúk megerőszakolják a tanárukat, ezért a büntetésük az, hogy egy kőkemény hajóskapitány keze alá kerülnek matrózként. A kapitány aztán elviszi őket egy lakatlan szigetre, ahol furcsa módon minden növény valami nemi szervre emlékezteti őket, és ahol az ő nemük is elkezd megváltozni. A film egyébként nagyrészt fekete-fehér, a némafilmek vizuális megoldásaival (háttérvetítések vannak dögivel), és azt a fontos információt el is felejtettem, hogy a fiúkat kivétel nélkül színésznők játsszák. Ettől az egész egy bizarr, zavarbaejtő, de nagyon szórakoztató kísérletté válik, hogy mennyire lehet egy néző nemekhez való viszonyát összezavarni - és hogyan lehet mindezek mellett egy olyan sztorit is elmondani, ami egy percig sem unalmas. És ha nem is az év filmje, ahogy a francia szakirodalom tartja, egész biztos, hogy az egyik legemlékezetesebb.