Index Vakbarát Hírportál

Titokban készült film a pedofil papról

2019.02.10. 08:22

“Tényekkel és nyilatkozatokkal többre megyünk, mint dühvel” - hangzik el a mondat François Ozon francia rendező Grâce à Dieu (Isten kegyelméből) című filmjében, amikor egy gyerekeket molesztáló pap áldozatai csoportba verődnek, és próbálják kitalálni, hogy álljanak a nyilvánosság elé.

És a Grâce à Dieu is ezt csinálja, két és fél órán keresztül elmondja, mi történt az életben, amikor egyre többen tűntek fel felnőtt férfiként azzal az információval, hogy Bernard Preynat milyen szörnyűségeket tett velük 9 és 12 éves koruk között. Nincs benne semmi filmes megoldás, nincsen benne erőltetett katarzis, vagy még erőltetettebb konfliktus, csak tényszerűen elmagyarázza, hogy mi volt a francia katolikus egyház legnagyobb modern kori botránya. Nem thriller, de két és fél órán keresztül görcsbe rándítja a gyomrot.

Mert a Grâce à Dieu egy számomra teljesen ismeretlen történet száraz feldolgozása. Annyira igaz, hogy a benne szereplő egyházi figurák ma is járnak-kelnek Franciaországban, az elkövető Preynat-tól kezdve a pedofil papot végül - de sokak szerint túl későn - eltávolító Philippe Barbarin lyoni érsekig. Preynat meg is próbálta megakadályozni a film berlini premierét, sikertelenül, mert ott ültem, és néztem azt, hogyan tette tönkre felettesei tudtával egy pedofil pap gyerekek életét.

Ozon leginkább a harsány, stílusos filmjeiről ismert (8 nő, Dupla szerető), de a Grâce à Dieu kedvéért minden stílusjegyét a fiókban hagyta, és nagyjából Ingmar Bergmanra emlékeztető szikársággal rendezte meg ezt a filmet, ami néha nem is moziba való, tehát valamilyen szinten mégiscsak szórakoztató alkotáshoz hasonlít, hanem mondjuk David Simon (Drót, Fülledt utcák) egy sorozatához. A Grâce à Dieu története három férfit követ.



Az első, Alexandre (Melvil Poupaud) családos ember, a banki munkájában sikeres, van pénze dögivel, ahogy gyereke is, szám szerint öt. Alexandre még mindig hívő. Akkor is hívő, amikor megtudja, hogy egykori molesztálója, Bernard Preynat még mindig hittant taníthat gyerekeknek. A szülei akkor sem foglalkoztak a fiú vádjaival, és most, felnőttként is lesöprik annyival, hogy “azok más idők voltak”. Úgyhogy a férfi elkezdi úgy felgöngyölíteni az egész helyzetet, ahogy bárki tenné a 2010-es években: emaileket ír. Először az érseknek, aki megígéri, hogy összeköti egy egyháznál dolgozó pszichológussal, hogy segítsen neki feldolgozni a traumát, és szembesüljön az elkövetővel. Az nem a legjobban sül el, és egy idő után már az érsek sem válaszol a leveleire. Pedig Alexandre-t csak az hajtja, hogy igazságot szolgáltasson, de az egyház keretein belül. Ő nem rombolni akar, hanem reformálni.

Nem úgy François (Denis Ménochet), akit újra előszednek a rendőrök, amikor Preynat ellen megérkezik az első, évtizedekkel megkésett hivatalos panasz. François szintén családos, vidéken él a semmi közepén, és láthatólag túltette magát a molesztáláson, de valamit elindít benne az egész folyamat, és elkezdi felkutatni a többi túlélőt. Így kerül a képbe Gilles (Swann Arlaud), a súlyosan sérült, epilepsziás, a többiekhez képest lecsúszott fiú, akinek a életét pont akkor törte keresztbe a pedofil pap, amikor a legsérülékenyebb volt.

Ozon egymás után mutatja be a három férfi sztoriját, de sorvezetőnek mindig ott lebegnek a visszaemlékezések arra, hogy mik is történtek akkor, amikor Preynat egy komplett cserkésztábor vezetője lehetett. Az áldozatai nem fekete-fehéren beszélnek arról, amikor a gyerekkori traumáikat mesélik el másoknak: Alexandre például azt mondja, hogy szinte büszke volt, amikor az idősebb férfi őt választotta, mert ez azt jelentette, hogy ő volt a kedvence. Ugyanígy a szülők figuráit sem lehet olyan egyértelműen megítélni: van, aki szégyelli, hogy ez történt a fiával, és sajnálja, hogy nem reagált rá hamarabb, de van olyan is, aki szerint már igazán ideje lenne felnőni.



És mindent összeköt Preynat figurája, aki a múltban egy groteszk, cserkészruhát viselő, ördögi szereplőnek néz ki, a jelenben pedig egy bűnbánó bácsinak, aki egy percig sem tagadja, hogy miket művelt. De csak azokat az eseteket nem tagadja, amik már elévültek.

A Grâce à Dieu soha, egy percig sem engedi meg nekünk a könnyű befogadást. Az első negyed órája szinte csak felolvasott levelekből, és Alexandre életeiből vett képekből áll. Minden molesztálás történetét részletesen, feltehetőleg igazi vallomásokból átvéve halljuk. A film nagy része arcok közelképéből áll (bár kevésbé stilizált, de a puritán képek emlékeztetnek a 2018-as A hitehagyottra). És Ozon néha beengedi a filmjébe az akasztófahumort is, nehéz keserű nevetés nélkül kibírni azt, amikor az érsek szerint nem kellene a pedofil szót használni, hiszen az a gyerekek szeretetét jelenti, azt pedig Jézus is hirdette. A molesztálás áldozatával így inkább abban maradnak, hogy használják a pedoszexuálist.

Ozon a sajtóanyag szerint titokban forgatta a filmjét erről a témáról, és látszik rajta, hogy forgatókönyvíróival együtt nagyon kemény és alapos kutatómunkát végzett előtte, de ahhoz képest, hogy egy részletesen felkutatott, és hatalmas mennyiségű információt átadó filmről van szó, a Grâce à Dieu nem hagy minket elveszni soha a két és fél óra alatt. Cserébe jó mélyen belemárt minket is abba, hogy milyen lehet örökre hordozni a dühöt, szégyent, és bosszút, amit egy pedofil pap örökre elültethet az emberbe.

A Grâce à Dieu-t a tervek szerint a magyar mozikban is bemutatják.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!