A háromszor Oscar-díjra jelölt Viggo Mortensen a világ legjobb színészeinek egyike, aki A Gyűrűk Ura-filmek Aragornjaként lett igazán nagy sztár, pedig addig is szerepelt már Brian De Palma (Carlito útja) vagy Ridley Scott (G.I. Jane) filmjeiben. Azóta már háromszor jelölték Oscar-díjra, az Eastern Promises című Cronenberg-filmért, a Captain Fantasticért, ami a címével ellentétben nem szuperhősfilm, hanem egy társadalomból kivonult családról szól, legutóbb pedig most, a Zöld könyv című, ezen kívül még négy másik Oscarra jelölt film főszerepéért.

A Zöld könyvet sokat dicsértük a kritikánkban (ami itt olvasható): a film megtörtént esetet dolgoz fel. A Mortensen által játszott, kicsit rasszista és nem túl kifinomult gondolkodású sofőr furikázza végig 1963-ban az Egyesült Államok déli államain a fekete zongoristát, Don Shirley-t, akit zenészként ugyan ünnepel a közönség, de azért épp úgy kezelik, ahogy egy feketét a polgárjogi mozgalmak előtt kezeltek az egykori rabszolgatartó államokban. A komoly témát nem túl bonyolultan, de nagyon élvezetesen körüljáró filmet meglepő módon az a Peter Farrelly rendezte, aki korábban mindig testvérével, Bobbyval dolgozott együtt, és olyan filmek kötődnek a nevükhöz, mint a Dumb és Dumber, a Keresd a nőt! vagy az Én és én meg az Irén.

A főszereplővel, Viggo Mortensennel a Zürichi Filmfesztiválon tudtunk beszélgetni több külföldi újságíróval együtt, a filmen kívül arról is, hogy pár éve lovaggá ütötte a dán királynő, hogy megbánta-e, amikor felszólalt Hillary Clinton ellen a választási kampányban, de szóba került persze az is, hogy jó pár kilót fel kellett szednie a folyamatosan evő, nagydumás olasz-amerikai sofőr szerepéhez.

A film a rasszizmusról és a toleranciáról szól. Ön elég sok helyen élt a világon Venezuelától Argentínán át Amerikáig, sokat tapasztalt: mit gondol, mi változott az elmúlt évtizedekben?

Sok minden változott azzal, hogy a téma annyi vitát generált. Persze sok az egyet nem értés is, de legalább közszájon forog a téma. Szó van az igazságtalanságokról, legyen szó akár a szavazati jogról, akár a lakhatásról, akár gazdasági különbségekről. De sajnos az elmúlt években – nem is csak Amerikában, de Európában és máshol is – komolyak a problémák ilyen téren, és nem hinném, hogy ez csak azért tűnik így, mert nagyobb a médiafigyelem. Ez a téma örök, amióta emberek léteznek: a törzsek vezetői, a miniszterelnökök, a cégvezetők vagy akár a sportklubok tulajdonosai mindig is felhasználták a látható különbözőségeket arra, hogy megosszák az embereket, így kontrollálni tudják őket, majd megszerezzék és megtartsák a hatalmat. Most egy olyan korban élünk, amikor ez kiélezettebben és nyilvánvalóbban történik.

Kifejezetten előnyös, hogy a film több mint ötven évvel ezelőtt, a hatvanas évek elején játszódik, mert így elég egyértelműek az állításai: nem nagyon találsz semmit a történetben, amivel vitatkozni lehetne. Nem lehet azt mondani, hogy ez a film baloldali vagy épp jobboldali nézőpontból készült volna, vagy hogy csak a fehérek vagy csak a feketék álláspontját képviselné. Ez a történet egy olyan korról szól, amikor pontosan tudjuk, mit gondoltak erről a témáról az emberek, és azt is, mit mondott róla a törvény az USA egyes részein. A zöld könyvre épp azért volt szükség, mert a rasszizmus annyira rendszerszintű volt, hogy a feketék a saját biztonságuk érdekében akarták tudni, hol ehetnek, hol szállhatnak meg biztonságban, és hol nem. (A zöld könyv az az autósoknak szánt kézikönyv volt, amely azt sorolta fel, Amerika egyes államaiban milyen intézményben tűrték meg a feketéket – K. B.)

És mivel a film ebben a korszakban játszódik, és nem vitathatóak a felvetései, egyszerűen csak szórakozhatsz rajta és meghatódhatsz tőle. Nagyon nehéz jól egyensúlyozni humor, szórakoztatás, dráma és jó karakterek között úgy, hogy azért az egész még szóljon is valamiről, mert sokszor azok a filmek, amelyek szeretnének elmondani valamit, egy jóval kisebb, meghatározott közönséghez szólnak. De ez a film nem egy ideológia felől közelíti meg a témáit. Így viszont megvan az esélye rá, hogy tényleg népszerű legyen, és akár még alabamai, georgiai és texasi kisvárosokban is megnézzék, ahol az embereknek tényleg vannak ilyen téren konfliktusaik; és jól szórakozzanak rajta, aztán talán egy kicsit máshogyan gondoljanak erre a periódusra, mint azelőtt. Azt szokták mondani, könnyebb lenyelni az orvosságot, ha keverünk hozzá egy kis cukrot. A mi filmünkben a nevetés a cukor.

Az emberek legtöbbször azért válnak ellenségessé és agresszívvá, mert félnek az ismeretlentől: azoktól, akik máshogy néznek ki, akiknek más a vallásuk, akik fogyatékossággal élnek. Nem bízunk semmiben, ami nem olyan, mint mi, vagy idővel megtanulunk nem bízni benne. Nézzék csak meg a 3-4 éves gyerekeket! Ők csak játszanak, és nem zavarja őket, ha a másik gyereknek nincs meg mindkét karja, de nem is félnek kimondani, hogy „nahát, neked csak egy karod van, de érdekes!”, vagy hogy a másik fekete, barna vagy sárga. De aztán megtanulnak elkülönülni a másmilyenektől, és megtanulnak nem bízni bennük.

Azt mondta, jó, hogy politikailag nem lehet belekötni a filmbe. Veszélyesnek érzi, ha egy színész kapcsolatba kerül a politikával? Az ön neve például akkor került be a politikai sajtóba, amikor a 2016-os amerikai választási kampányban az ön által is támogatott Bernie Sanders kiesésekor nyíltan vállalta, hogy nem hajlandó Hillary Clintonra szavazni.

Gondolom, vannak, akiknek az ilyesmi nem tetszik, de nem érdekel. Próbálok tájékozott lenni, és több forrásból, nem csak egy újságból olvasni a híreket; ha pedig rákérdeznek valamire, próbálok őszintén válaszolni. És nem azért, mert színész vagyok, sőt, épp ellenkezőleg: ha állampolgárként úgy érzem, hogy fel tudom hívni a figyelmet egy olyan álláspontra vagy ügyre, ami figyelmet érdemel, akkor megteszem. Tudom, hogy nem fog mindenki egyetérteni velem, pont úgy, ahogy nem fog mindenkinek tetszeni az sem, ahogyan színészként dolgozom. És nem is várom el, hogy minden újságíró azt írja rólam, milyen jó voltam. Van, aki nem fogja ezt írni, és lesznek emberek, akikkel soha nem fogok egyetérteni, de attól nem tartok, hogy emiatt kevesebb munkám lenne, vagy elveszteném a rajongóimat. De még ha így is lenne, nem érdekel. Az élet túl rövid ehhez.

Nehéz volt felkészülnie erre a szerepre? Napi hány hot-dogot kellett megennie?

Jó móka volt, élveztem, főleg, ami az evést illeti. De nem is ez aggasztott a leginkább, enni bárki tud. Inkább az, hogy megtanuljak úgy viselkedni, mint az a valóban létező figura, akit alakítottam. Főleg, hogy a fia egyike volt a forgatókönyvíróknak, szóval biztos akartam lenni benne, hogy jól elkapom a karaktert. Ráadásul amerikai színészként pontosan tudom, hány remek olasz származású színész dolgozik Hollywoodban, és hány izgalmas olasz-amerikai figura szerepelt az elmúlt 20-30 év filmjeiben és tévésorozataiban. Úgyhogy amikor először leültünk Pete-tel (Peter Farrelly, a Zöld könyv rendezője – K. B.), azt mondtam neki, nagyszerű a sztori és a szerep is, de nem tudom, biztosan jó ötlet-e, hogy ezt én játsszam el, miközben nem vagyok olasz-amerikai. De ő erősködött, hogy meg tudom csinálni, és nem is szeretné, ha a megszokott, „olaszos” arcok szerepelnének a filmben, Tony családjában sem, és Don Shirley szerepére sem olyan színészt keres, akiről az ember azt feltételezné, hogy bármikor eljátszana egy kifinomult zenészt. Azt mondta: „Egyszerűen jó színészeket, jó arcokat szeretnék, akiknek a nézők elhiszik ezt a történetet.” És örülök, hogy végül elvállaltam, még ha végül tényleg bele is fáradtam a folyamatos evésbe. De amikor a forgatás fele táján elegem lett a zabálásból, a jelmezesek közölték: „Fogytál pár dekát. Nem lehet, hogy a hétvégén lecsúszott egy kis saláta?” Én meg bűnbánóan beismertem. „Légy szíves, térj vissza a tésztához és a sütihez! Ki kell tartanod!”

Miben más olyan karaktert eljátszani, aki tényleg létezett?

Azt hiszem, ez inkább előny. Így, hogy Nick Vallelongának volt pár felvétele, hallhattam az apja kiejtését, hangsúlyozását, és megkérdezhettem Nicket, hogy tartotta az apja a cigarettát, vagy hogy tényleg egyszerre evett és dohányzott-e. (Azt mondta, állandóan.) Szóval inkább pozitívumok jutnak eszembe, nem valami rám nehezedő teher. Vagy talán csak egy egész kicsit. Sigmund Freud szerepétől (a Veszélyes vágy című filmben – K. B.) azért féltem, mert akkor is azt gondoltam, etnikailag nem vagyok megfelelő rá, de Cronenberg meggyőzött. Kisebb szerepem volt Walter Salles Úton-jában, ahol a William S. Burroughs-ról mintázott karaktert játszottam. Az összes ilyen szerepemet élveztem, de valóban egy picivel nagyobb ilyenkor a felelősség, hogy jól megtaláld a hangot, megfelelően elkapd a szereplő habitusát.

A Zöld könyv legnagyobb részét New Orleans környékén forgattuk, még a Bronxban játszódó részeket is, mert így volt olcsóbb: ez az a film, ami sokkal drágábbnak néz ki, mint amilyen valójában volt. Így aztán nem is hallottam New York-i akcentust a forgatáson, csak Nick Vallelongáét, ami sokat segített; máskor reggel, még az öltözőben hallgattam az igazi Frank Vallelonga ("Tony Lip") hangját felvételről, azokról a szalagokról, amiken Nick interjúvolta az apját, amikor először eszébe jutott, hogy leírja a sztoriját.

A legtöbb ember teste nem változik annyit és olyan gyorsan a felnőtt élete során, mint egy olyan színészé, aki átalakul a szerepe kedvéért. De ha mégis komolyan megváltozik valami rajtunk, az valamennyire megváltoztat bennünket is, nem? Nem befolyásolják az ilyen nagy változások a személyiségünket?

Nem is tudom. Legfőképp fáradtságot éreztem, és azt, hogy nehezebben mozgok, viszont ettől könnyebb is volt kitalálni Tony saját mozdulatait. Ilyen testesen az ember nehezebben mászik fel a színpadra, és többet izzad: az valóban az én izzadságom a filmben. Talán nem a legegészségesebb dolog így felkapni és leadni a kilókat, de nem is csinálom ezt minden szerepemhez. Viszont átalakulni nemcsak fizikai értelemben kell: el kell jutni a megfelelő tudatállapotba is. De azzal sosem volt gondom, amit néhány színész mond, hogy megszabaduljak egy beszéd- vagy gondolkodásmódtól. A súlyfeleslegtől megszabadulni viszont nyilvánvalóan nehéz; nem is sikerült még leadni, csak a felét. Azt hiszem, a legtöbben egyetértenek velem abban, hogy a kilókat egyszerűbb felszedni, mint leadni. Nekem is nagyon könnyen ment, egyszerűen csak mindig szedtem magamnak másodszor, aztán harmadszor is, és a desszert is mindig belefért. Van az az érzés, amikor az ember megkérdezi magától a boltban, „Épp most ebédeltem, biztos, hogy szükségem van még arra a szelet csokira is?” Na erre mindig azt mondtam: naná!

2010-ben lovaggá ütötte a dán királynő. Ez jelent valamit a gyakorlatban? Ben Kingsley például kijelentette, amikor az angol királynő lovaggá ütötte, hogy „többé nem létezik Mr. Ben Kingsley, csak Sir Ben Kingsley”.

Hát, én sose kértem, hogy szólítsanak így. Technikailag jár vele a Ridder cím, ami lovagot jelent, de azért Dániáról tudni kell, hogy olyan ország, ahol a királynő is az utcákat járja, és szóba áll a járókelőkkel, múzeumba és moziba jár, mint bárki. Nem tudom, mindig így volt-e, de a huszadik századtól a dán királyi család már biztosan törekedett arra, hogy közel kerüljön az emberekhez. Sok az antimonarchista Dániában is, de nincs meg az az elszeparáltság, ami Nagy-Britanniára jellemző, ahol az uralkodó családja magasan mindenki más fölött áll, még akkor is, ha voltak olyan emberközeliséget hirdető családtagok, mint Diana hercegnő. Dániában mindig a legmagasabbra nőtt virágot nyesik le, hogy mindegyik pont ugyanolyan magas legyen: aki nagy sikereket ér el, pláne, ha Dánián kívül, az elég sok cikizésre számíthat, ha visszatér – viccelődve ugyan, de akkor is. Szóval Dániában senkinek eszébe sem jutna azt követelni, hogy szólítsák Riddernek.

Az elmúlt években mintha kicsit háttérbe vonult volna, kevesebb filmet vállal el.

Öregszem. És a szüleim is hosszú ideig betegeskedtek, velük akartam lenni, és a gondjukat viselni. Ez volt a legfőbb ok. De közben sosem unatkoztam; van egy könyvkiadóm, ahol folyamatosan dolgoztam a könyvek szerkesztésén, ezen kívül sokat fotóztam, az utóbbi években az írással is megpróbálkoztam, írtam néhány forgatókönyvet, amelyeknek igyekeztem producereket találni, és szeretnék rendezni is. Az egyik projekt talán össze is jöhet valamikor a közeljövőben. (A beszélgetés után néhány héttel jelent meg a hír a hollywoodi sajtóban: Mortensen megrendezi a saját maga által írt Fallingot egy konzervatív apáról, aki meleg fia családjához költözik egy farmra. Az apát ő fogja játszani – K. B.)

Azzal, hogy ennyire sok mindent csinál, meg is változott a színészet szerepe az életében?

Még mindig szeretek filmeket nézni, még mindig szeretem, ha mások alakításai inspirálnak, vagy ha hat rám az, ahogyan nagyszerű alkotók elmondják a történeteiket – ezért lettem színész annak idején, hogy én is így mesélhessek el sztorikat. Nem vesztettem el a lelkesedésemet.

Korábban azt nyilatkozta, nem szeretné ismételni magát.

Nem arról van szó, hogy állandóan azt keresem, hogyan csinálhatnék valami egészen mást, mint korábban, csak olyan történetekre vágyom, amelyekből én is tanulhatok valami újat, valami mást. Az emberek mindig is szerettek kategorizálni, hogy az életünk rendezettebbnek tűnjön, annak ellenére, hogy valójában nagyon is kiszámíthatatlan: holnap bármelyikünk megbetegedhet, vagy autóbalesetet szenvedhet. De hogy ne őrüljünk meg, muszáj valami rendszert fenntartanunk. Úgyhogy egy színészre is örömmel rámondják, hogy „á, igen, ő mindig ilyen karaktereket szokott játszani”, rám talán azt, hogy mindig vigyázok valakire a filmjeimben, aki épp valahová utazik.

Ha valaki az élete vége felé visszanéz az életére, az olyan lesz, mint egy regény: akármi is történt vele, a jó és a rossz dolgokról is úgy tűnik, hogy meg kellett történniük. De amikor mindezt megéli, még teljes káosznak tűnik, legfeljebb csak mi ragaszkodunk ahhoz az illúzióhoz, hogy ez nem így van. Egyszóval nem tudatosan törekszem arra, hogy egy bizonyos utat kövessek vagy épp ne kövessek, nincsenek olyan terveim, mint hogy ezzel vagy azzal a rendezővel feltétlenül szeretnék még dolgozni, vagy el kell játszanom egy bizonyos karaktert. Egyszerűen csak keresem a történeteket, és amelyik tetszik, azt elvállalom. Eközben néha félek, hogy nem én vagyok a legjobb választás a szerepre, mint a Zöld könyvnél, máskor pedig egészen biztos nyilvánvaló, hogy inkább másnak kellene eljátszani, de aztán meggyőz valaki, mint most Pete Farrelly. Az mindenesetre állandó, hogy ha elvállalok egy szerepet, utána egy ideig rettegek attól, hogy na most aztán tényleg nagy hibát követtem el. Bár ahogy telik az idő, ez a félelem egyre halványabb, mert már hozzászoktam ehhez a kis pánikhoz, már egész jól meg tudom győzni magam, hogy előbb-utóbb úgyis túljutok rajta. Mint amikor az embernek nem megy a szövegtanulás, és azt érzi, tényleg soha nem fog a végére érni: pont ez az érzés segít abban, hogy végül mégis sikerüljön.