Michael Wadleigh neve nem biztos, hogy mond bármit is, még azoknak sem, akik kenik-vágják az amerikai filmtörténetet. 1970 előtt nem is nagyon lehetett róla hallani New Yorkon kívül, dolgozott operatőrként Martin Scorsese első nagyjátékfilmjén, a Ki kopog az ajtómon? című drámán, valamint az 1968-as amerikai elnökválasztás jelöltjeinek kampányáról készített rövid dokumentumfilmeket; a nyertes republikánussal, Richard Nixonnal beszélő vagy legalábbis biccentő viszonyba került. Wadleigh később sem futott be nagy karriert, mindössze két darab egész estés film fűződik a nevéhez: egyik egy kevésbé ismert, 1981-es, farkasemberes horror, A farkas (eredeti cím: Wolfen), ami nem igazán maradt fenn a műfaj kánonjában. A másik viszont az 1970-es Woodstock, szinte minden koncertfilm alapja, egy monumentális esemény ugyanannyira monumentális megörökítése,

egy film, ami tökéletesen megmutatja, hogy mi az az ideál, ami a világ békeszerető hippijeit inspirálta, és inspirálja a mai napig. Az eredetileg kicsivel több mint háromórás hosszt egy 1994-es rendezői változattal sikerült megtoldani – ez a cikk főleg az utóbbit veszi alapul, főleg azért, mert ilyen formában érhető el elvileg Magyarországon is.

Aki hallott már Woodstockról, az nagyjából tisztában van az esemény legfontosabb részleteivel: hogy a semmi közepén, pontosabban egy tejgazdaságon rendezték meg New York államban; és hogy a szervezők nagyjából 50 ezer látogatót vártak összesen, de többször ennyien érkeztek, a legvisszafogottabb becslések szerint is 400 ezer fesztiválozó jelent meg Bethel község mellett. A terület egyáltalán nem volt alkalmas ennyi ember befogadására. Nem volt elég ennivaló, mobil vécé, nem igazán volt lehetőség tisztálkodni, kevés volt az orvos, a tömeg miatt minden környező út bedugult. A szervezőknek az utolsó pillanatban kellett helyszínt váltaniuk, és az utolsó utáni pillanatban kellett kitalálniuk, hogy mit lenne fontosabb felépíteni: a színpadot, hogy egyáltalán megtartsák a koncerteket, vagy a fesztivál területét védő kerítést, hogy kontrollálni tudják a belépők szedését. Teljesen érthetően az elsőt választották, ami viszont azt jelentette, hogy a Woodstock egy idő után egy ingyenes fesztivál lett, ahol a letaposott kerítés csak egy könnyen átléphető akadály volt a hippinirvána felé vezető úton. Ugyanilyen kellemetlenség volt a vihar, ami az egész területet dagonyává, majd katasztrófa sújtotta övezetté változtatta. A dugók miatt késtek a zenészek, ezért folyamatosan variálni kellett a fellépők sorrendjét, az őket szállító helikopterek pedig zúgásukkal megzavarták a koncerteket. Woodstock nemcsak a hallhatatlanságot, hanem az anyagi csődöt is jelentette a szervezőknek.

Egy dolog ezekről hallani és olvasni, és teljesen más látni:

A fesztivál alatt ketten haltak meg, de amikor a vihar közben készült felvételeket látjuk, inkább azon csodálkozunk, hogy nem lett ebből sokkal nagyobb katasztrófa. Ugyanennyi plusztartalmat jelent az, amikor látjuk a szervezők közül Michael Langot és Artie Kornfeldet, akiknek elakad a szavuk a tömeget és a békét látva, amikor arról kérdezgetik őket, hogy pontosan hogyan is fog megtérülni ez a sok munka. És ugyanannyira tanulságos látni az átlagembereket is, akiket csak szőrmentén érintett a fesztivál. Minden morgolódóra jut egy ember, aki tisztességes és tisztelettudó fiataloknak tartja a fesztiválozókat, vagy akár kijelenti, hogy szívjon füvet minden ember, hátha olyan nyugodtak lesznek, mint a woodstockozók. Hasonlóan beszédes, hogy a Woodstock film nem kendőzi el a fesztivál kevésbé ideális részeit sem, azaz például azt, ahogy ebben az óriási tömegben az elszakadt embereknek szinte semmi esélyük nem volt megtalálni egymást. A kamera előtt összezuhanó, a barátain és a saját elveszettségén zokogó lány legalább annyira erős kép, mint a békejelet mutató apáca vagy a mező közepén meztelenre vetkőző fiatalok.

De semmi sem erősebb a koncertfelvételeknél. A Woodstock film két dolog miatt készült el, egyrészt a szervezés alatt egyre rosszabb pénzügyi helyzetbe kerülő szervezőknek minden befektetés jól jött, ezért eladták a filmes és filmzenés jogokat 50 ezer dollárért a Warner Brothersnek, ahol éppen őrségváltás zajlott. A másik ok a Warner élére kerülő Ted Ashley volt, aki ügynökből lett vezérigazgató, és egy teljesen más szemléletet vitt az éppen teljes összeomlás szélén tántorgó, sorozatos bukásokat produkáló stúdiónál.

ezért kockáztatott. A produkció felbérelt minden hadra fogható operatőrt és szakembert, akit csak lehetett. Wadleigh mellé társrendezőként odakerült Martin Scorsese és annak későbbi állandó vágótársa, Thelma Schoonmaker is. Életrajza szerint Scorsese szabályos kultúrsokkot kapott, amikor megérkezett a fesztiválra a mandzsettagombos, fehér inges szerelésében.

Wadleigh, Schoonmaker és Scorsese a fellépések előtt végigment a fellépők stílusán, a dalaikon, a dalszövegeiken, és aprólékosan kitalálták, hogy milyen lehetséges pillanatokban milyen kameraállásokat lehetne rögzíteni a koncertek alatt. A rengeteg operatőrnek kifejlesztettek egy rendszert, amivel kommunikálni tudtak egymással felvétel közben, de amint elindultak a koncertek, a rendszer besült, az összes kamerát kezelő szakember egy emberként tépte le a fejéről a süvítő hangokat kiadó fejhallgatókat, és mindenki ment a saját feje után.

A film elkészülte után Wadleigh és a stáb így mesélt a terepmunkáról Roger Ebert filmkritikusnak: voltak operatőrök, akiknek kifordult a térdük, mert annyit guggoltak a színpadon. A stábnak helikopteren küldték a B₁₂-vitamininjekciókat, hogy bírják a strapát, de volt olyan, hogy kidőltek a színpadon.

A hangmérnök mindkét füle begyulladt a forgatáson. Scorsese szerint a leforgatott nyersanyag ötven mérföld hosszú volt, ami százhúsz órának felelt meg. Csak az két hétig tartott, amíg végignézték az egészet.

A film elhíresült osztott képernyője Wadleigh ötlete volt, a problémát csak az jelentette, hogy a forgatáson semmihez nem használtak csapót, ami azt jelentette, hogy szemmel és füllel lehetett kisilabizálni, hogyan lehet szinkronba hozni a különböző kamerák felvételeit. Azt esti koncerteknél néha csapnivaló volt a képminőség, de volt olyan is, hogy a hanggal akadtak gondok. Scorsese többször nyilatkozta, hogy a legnagyobb hozzáadott értéke az volt, amikor Country Joe McDonald fellépése alá egy pattogó labdát rakott, a dalszöveggel együtt, így mindenki tudta, hogy mit énekel az énekes. (Arról énekelt egyébként, hogy az Egyesült Államok a halálba küldi a fiait Vietnámban, egy teljesen értelmetlen háborúban.) A megoldás egyszer sem köszön vissza a filmben, viszont a néző így pontosan tudta, hogy McDonald dala milyen szöveggel mos be egyet az Egyesült Államok külpolitikájának. Ekkor még sehol nem voltak a karaokegépek, Scorsesét nagy valószínűséggel a harmincas évek, Max Fleischer-féle rajzfilmjei ihlették, ahol gyakran alkalmaztak hasonló, szöveges segítséget.

Itt látható 1:40-től:

De a legtöbb koncert még így, ötven évvel is később is olyan energiával és gonddal van felvéve és összevágva, hogy bőven kiállja az idők próbáját. A fesztivált nyitó Richie Havens alatt a kamera folyton vándorol a zenész gitárja, feje és a doboló lába között. A The Who alatt színes triptichon lesz Roger Daltrey-ékből, a Crosby, Stills & Nash triót körbevevő sötétség és a közönség szinte teljes csendje pedig méltó a visszafogott folkjukhoz. Az osztott képernyő segítségével Wadleigh-éknek ugyan kellett kompromisszumokat kötni, de majdnem másfél órányi extra felvételt be tudtak préselni a filmjükbe úgy, hogy az nem ment sem a koncertfelvételek, sem a dokumentumfelvételek kárára. Még úgy is, hogy rengeteg fellépőt (Canned Heat, The Band, The Incredible String Band, többek között) ki kellett hagyni, és ezek az együttesek a filmmel együtt Woodstock kánonjából is kimaradtak.

1970-ben maximum csak azok a magyarok láthatták a Woodstockot, akik eljutottak külföldi fesztiválokra, ugyanis abban az évben többek között Cannes-ban is vetítették a koncertfilmet. Az Esti Hírlap újságírója szerint kínos volt, ahogy a film rendezője az amerikai rendőri brutalitás ellen tiltakozott a vetítés előtt, de Bernáth László szerint „a Krisztus-arcú fiatalember a fesztivál alighanem egyik legérdekesebb filmjét mutatta be”.  Bán Róbert, a Film Színház Muzsika újságírója szerint is hatásos az osztott képernyő, de a „technikai érdekességen túl – valószínűleg a szerző szándéka ellenére, hiszen ő prófétikus meggyőződéssel viseli vállig érő fürtjeit – ebből

a filmből kétséget kizáróan kiderül, hogy az amerikai hippimozgalom, a jóléti társadalom jómódú gyermekeinek játéka, amely legfeljebb polgárpukkasztásnak nevezhető, de semminemű forradalmi tartalmat nem hordoz.

Szintén Cannes-ból jelentkezett Bíró Yvette filmesztéta, több szakkönyv írója, aki szerint „ez a hippy-paradicsom, mókás rítusaival, dicséretes fegyelmével, sőt, kedvesen felügyelő rendőreivel inkább egzotikumnak hatott”, írja a Magyar Hírlapban.

A magyar sajtó aztán a frankfurti filmfesztiválon is megnézte a filmet, Dersi Tamás az Esti Hírlapban dicséri a technikát, megállapítja, hogy a filmből Amerikában akár legenda is lehet, de azzal szemben már kritikus, hogy a Woodstockban fesztiválozók hogyan lázadnak: „Igen leegyszerűsített szemlélettel és szenvedélyekkel lázad. Tüntet a vietnami agresszió ellen, megtapsolja az amerikai himnuszt parodizáló – egyébként tizennyolcezer dollárért szerződtetett – Jimi Hendrixet, szolidáris a négerekkel és újra meg újra megkérdezi: hogyan kellene szépen, hazugság nélkül, igaz ember módjára élni.” Dersi hozzáteszi a kritikája végén, hogy kár, hogy a frankfurti boltokban olyan drágák voltak a Woodstock-lemezek, mert szívesen hallgatná őket.

Ezekben a hazai beszámolókban ugyanaz a kettősség köszön vissza, mint általában az 1968–1969-ben diadalmasan kibontakozó ellenkultúra megítélésénél – az államszocializmus szemszögéből nézve mindaz, ami Nyugaton történt, egyrészt a kapitalizmus üdvözlendő válságtünetének látszott, másrészt mégsem lehetett igazán támogatni, hiszen kulturális szempontból a rendszer kifejezetten konzervatív jellegű volt, és elutasított mindenfajta lázadást.

A film soha nem került Magyarországon a mozikba, helyette az Ifjúsági Magazin idézőjelektől teljesen megrészegült újságírói például mesélték el a vasfüggöny mögött hasonló fesztiválról álmodni sem merő magyar fiataloknak, hogyan is kell elképzelni Woodstockot:

New Yorktól nem messze néhány huszadik századi „patkánycsalogató” majd félmillió fiatalt „gyűjtött maga köré”, három napra, esőben, viharban, éjjel és nappal. A két tucatnyi beat-, rock, soul-, blues-, underground- és progresszívegyüttes által gerjesztett „akusztikus narkotikumban” diákok és hippik, zenészek és főiskolások éltek egy Woodstock nevezetű 243 hektáros farmon. Az „Élet” három napi nomádságot, több millió pár virslit és zsemlét jelentett.

És egy Oscar-díjas dokumentumfilmet, amit a mai napig elő lehet venni, hogy megnézzük, milyen volt az az egy pillanat az Egyesült Államokban, amikor több százezer ember kipróbálta, hogy minden akadály ellenére kedves lesz egymással. És még a kapitalizmust is lehetett vele etetni: a Warner a DVD-eladásokkal együtt százmillió dollárokat keresett az erről készült filmmel.