Greta Gerwig a Lady Bird után újra képes volt arra, hogy meglepje a nézőket. Amikor elkezdjük nézni a Kisasszonyokat, látjuk, hogy egy bájos, kellemes film, amiben a legjobb fiatal hollywoodi színészek játszanak. De az is felrémlik a nézőben, hogy kibírja-e több mint két órán keresztül, hogy ebben a filmben mindenki, de tényleg mindenki nagyon jó ember. A főszereplő család például az utolsó morzsáig átviszi a karácsonyi reggelijét a szegény szomszédoknak, hogy aztán a gazdag szomszéd még pompásabb lakomával kárpótolja őket. És az is felmerül persze, hogy miben tud ez a film újat mondani Louisa May Alcott regényének 1994-es, nagyszerű filmváltozatához, vagy a Kisasszonyok számtalan korábbi feldolgozásához képest.

De aztán, akárcsak a Lady Bird esetében, Greta Gerwig filmje egyszer csak elkapja az embert. Tudja, ami a legfontosabb: megérinti a néző szívét. És ha ez megvan, onnantól nincs több kérdés, csak azt érezzük, hogy szeretjük ezeket a karaktereket, szeretjük ezt a történetet, szeretjük ezt a filmet úgy, ahogy van. A Kisasszonyok úgy maradt hű Louisa May Alcott 1868-as regényéhez, hogy közben érvényes mondanivalója van 2020 fiatal női számára is. Nem éri be azzal, hogy átmelegíti a szívet (pedig ez sem kevés), ennél sokkal nagyobb ambíciói vannak. És ezeket is teljesíti: 

A March lányok, akiket édesanyjuk (Laura Dern) átmenetileg egyedül nevel, mert apjuk önkéntesként a polgárháborúban harcol, mindannyian dédelgetnek valamilyen művészi ambíciót magukban. A kissé kimódolt felállás szerint Meg (Emma Watson) a színjátszás, Jo (Saoirse Ronan negyedik Oscar-jelölése ezért a szerepért) az írás, Amy (Florence Pugh, szintén jelölt a szerepért) a festészet, míg Beth (Eliza Scanlen) a zene szerelmese. És ott van a szomszéd srác, Laurie (Timothée Chalamet), akit a fentiek egyike sem érdekel különösebben, de annál jobban lenyűgözi a szabad szellemű Jo. Mivel az 1800-as években járunk és lányokról van szó, teljesen lényegtelen, hogy ki mennyire tehetséges közülük, művészi próbálkozások helyett a férjfogásra kell koncentrálniuk. Legalábbis, ha gazdag nagynénjükre, March nénire (Meryl Streep) hallgatnak, nem hagynak ki egyetlen pénzes kérőt sem.

A lányoknak tehát dönteniük kell, hogy mi a fontosabb nekik. Jól férjhez menni, gazdagságban, biztonságban élni, esetleg szerelemből házasodni, de a művészetet mindenképpen csak egyfajta hobbiként kezelni az életükben, vagy inkább hivatást találni, szembemenni az árral, és alkotóként kiteljesedni. Ők pedig, ha kanyargós utakon is, de eljutnak a számukra legmegfelelőbb döntésekig. Már amelyiküknek erre módja lehet.

A Kisasszonyok eredetileg egy szegénységben, szerény körülmények között, de sok szeretetben és kreativitásban eltöltött gyerekkort állít szembe a felnőttkor keményebb, ridegebb, fájdalmasabb helyzeteivel. A forgatókönyvet is jegyző Greta Gerwig azonban megváltoztatta a szerkezetet, filmjében végig ugrálunk múlt és jelen, az idilli gyerekévek és a jelen nehézségei között. Ez eleinte kicsit zavaró, de aztán annál jobban működő megoldás. A gyerekkori kalandok szépen rímelnek a felnőtt élethelyzetekre, látjuk, hogyan gyökerezik egy-egy felnőttként hozott döntésünk a gyerekkorunkban, a szülői mintákban, a testvéreinkkel való kapcsolatunkban.

A filmje amúgy is hatalmas főhajtás Louisa May Alcott és minden olyan nő előtt, akik a mostaninál lényegesen nehezebb körülmények között, óriási ellenszélben sem adták fel, és valamilyen művészi tevékenységbe fogtak. Anélkül, hogy a film végét elszpojlereznénk, elmondható, hogy Greta Gerwig közel kétszáz évvel később fogta magát, és igazságot szolgáltatott Louisa May Alcottnak. Megadta a történetének azt a befejezést, amire Alcott annak idején valószínűleg vágyott, de a kiadója és a nőkkel szembeni elvárások miatt nem írhatta meg. (És a rendezőnek is éppen úgy meg kellett küzdenie ezért a befejezésért a stúdióval, ahogy annak idején az írónő harcolt a kiadóval.) De közben megtartotta az eredeti befejezést is, és ezzel a csavaros megoldással a Kisasszonyok minden keserű pillanata ellenére igazi derűt hagy maga után.

Amikor a filmet készítette, Gerwig nyilván még nem tudhatta, hogy a filmjét hat Oscarra jelölik majd, köztük a legjobb film díjára, de őt magát nem rendezőként nem jelölik. Ezzel újabb vitákat generálva a nyilvánosságban arról, hogy mennyire vannak háttérbe szorítva a női alkotók még manapság is. A filmben szereplő kiadótulajdonos (Tracy Letts) személyében azonban előre nyomott egy elegáns és vicces fricskát azoknak a férfiaknak az orrára, akik eldöntik a filmekről, köztük erről a filmről is, hogy mennyit érnek. Legyenek akár az Oscarról döntő filmakadémia, akár a filmkritikusok soraiban, hiszen mindenhol ők vannak többségen. De még ezzel együtt is nagyon szerencsések azok a nők, akik most élnek és alkotnak, mert egy olyan korba születtek, amikor Johoz, Louisa May Alcott-hoz vagy Greta Gerwighez hasonlóan ők is egyre inkább elmondhatják a saját történteiket. És ezzel mindenki csak nyer, mert így kétszer annyi jó történet lesz a világban.