Olivier Assayas az európai film nagy alakja, filmjei a legfontosabb filmfesztivál, Cannes állandó szereplői és díjazottjai. Az 1955-ben Párizsban született francia rendező magyar gyökerekkel is rendelkezik, édesanyja, Pólya Katalin, ismertebb nevén Catherine de Károlyi, neves divattervező volt, aki 1949-ben emigrált Franciaországba. Olivier Assayas Carlos című minisorozata Golden Globe-ot nyert, Assayas-t és a főszereplőt Emmyre is jelölték érte. Rendezte Kristen Stewartot és Juliette Binoche-t, legújabb filmjében, a Wasp Network – Az ellenállókban többek közt az Oscar-díjas Penélope Cruzzal dolgozott együtt. (Kritikánk a filmről ide kattintva olvasható.)

A Wasp Network Floridába szökött kubai kémekről szól, megtörtént, nagy politikai vihart kavart események alapján. Olivier Assayasszal Párizsban ültünk le beszélgetni, hogy a rendező kifejthesse, miért tartja hasonlónak a mai helyzetet, mint amilyen a hidegháború volt, hogy elmondja, a szabad szerelmen kívül milyen, kevésbé vidám következménye lett a szexuális forradalomnak, hogy mit gondol Roman Polanski bűneiről, és hogy milyen szál köti Magyarország egykori miniszterelnökéhez. Interjú.

Mi volt az az Amerikába szökött kubai kémek történetében, ami miatt úgy érezte, ma is aktuális ez a sztori?

Több okom is volt elkészíteni a filmet. Egyrészt régóta vissza akartam térni a Carlos világához (Assayas Golden Globe-díjas minisorozatot készített Iljics Ramírez Sánchezről, azaz Carlosról, a Sakálról, a marxista venezuelai forradalmárból lett véreskezű terroristáról – K. B.), illetve nem mondanám, hogy „szerettem volna”, de képzelheti, hány ajánlatot kaptam hasonló filmekre és sorozatokra, amelyeket mind visszautasítottam, mert mind olyan volt, mintha indigóval másolták volna le a Carlost. Ez viszont végre másmilyen volt. Ez a történet hihetetlenül fontos a kubai közelmúlt történelmében, és Floridában mindenki jól is ismeri. Nagyon fontos eleme volt ez a kubaiak és az Amerikában élő kubai emigránsok közötti harcnak, ami mindmáig tart.

Akkor hevesen is reagáltak a filmre?

Ezen eléggé meglepődtem: amikor annak idején a Carlost készítettem, azt hittem, sokan fogják majd támadni, ahogyan Carlost ábrázoltam, és heves politikai viták kereszttüzébe kerülök majd – de Carlos a kutyát sem érdekelte, és engem sem kritizált senki. Így aztán azt gondoltam, most se lesz semmi, de most minden ellenkezőleg történt: ez az ügy még mindig aktuális, nem változott sem a düh, sem a gyűlölet mértéke, még mindig ugyanúgy állnak egymáshoz a miami kubaiak és az otthon maradottak. Olyan ez, mint egy fosszília a hidegháborúból. És épp ez volt az, ami érdekelt benne: hogy ez tulajdonképpen egy hidegháborús történet, ami ma játszódik.

A mai politika tervrajzát a hidegháború rajzolta meg.

A manipuláció, a propaganda, a hazugságok ugyanazok: jönnek vissza a hidegháborús technikák. És bár politikus történetről van szó, az emberi oldal, a főszereplő házaspár kapcsolata is érdekelt: általuk azt is bemutathattam, az egyéneket hogyan őrli fel a politika. Ez univerzális kérdés.

Úgy gondolja, ma is zajlik olyan eseménysorozat a világban, ami megfeleltethető a hidegháborúnak?

Igen, azt hiszem, ma a hidegháború újraéledésének vagyunk tanúi, és ahogy annak idején sem, ma sem tudja senki, pontosan hol is vannak a frontvonalak.

De kik az ellenséges felek?

Talán Amerika, Oroszország, Irán, Kína, Szíria, Izrael, és lehet, hogy mások is. Jó pár szereplő részt vesz benne, mert ez már sokkal összetettebb játék, mint a hidegháború volt. Persze az emberek akkor sem tudhatták pontosan, mi a helyzet; épp azért készítettem el a Carlost, hogy megmutassam, a frontvonal néha nem ott volt, ahol a legtöbben gondolták, hanem mondjuk a Közel-Keleten vagy Európában, főképp Németországban és Olaszországban. Bizonyos értelemben háború zajlik, csak nem nyíltan: néha valami felrobban itt, valaki meghal ott, és neked kell összeraknod, mi hogyan illeszkedik a puzzle-ban.

Sok interjújában beszélt arról, milyen sokat jelentettek önnek az 1968-as párizsi diáklázadások. Mit gondol, fél évszázaddal később zajlik bármi a világban, ami hasonlít hozzá?

Nem, a legkevésbé sem. Persze sok érdekes dolog történik, de egyiknek sincs olyan hangulata, mint 68-nak volt. Egyszer volt olyan érzésem, hogy talán valami hasonló történik: az Occupy Wall Street idején. Abban megvolt valami 68 szelleméből: spontán dologról volt szó, amely révén egyik pillanatról a másikra felszínre törhetett rengeteg olyan frusztráció és düh, amit addig elnyomott a társadalom. Emberek, akik eddig nem álltak szóba egymással, hirtelen párbeszédbe kezdtek.

Hogyan hatott önre, ami 68-ban történt?

68-at nem lehet igazán megérteni anélkül, hogy tudjuk, az egész alapja a kommunizmusellenesség volt. Európában és főleg Franciaországban nagyon erős mozgalmak támogatták a kommunizmust, és ezek a komoly értelmiségiek tolerálták mindazt, ami a keleti blokkban történt. De sokan voltak, akiknek ebből elegük lett. Ez volt az első olyan forradalmi megmozdulás, ami inkább anarchista volt, mintsem kommunista. És ez mindenki hozzáállására hatással volt. De persze a politika mellett fontos volt a fiatalság felszabadulása is: a fiatalságé, amely elnyomva érezte magát azoktól a társadalmi elvektől, amelyekben már nem hitt. Volt ebben valami nagyon egyedi, és egy egész generációnak azt az érzést adta, hogy lehetséges forradalmat csinálni. És ez teljesen megváltoztatta azt, ahogyan a politikáról gondolkodtunk. De aztán ez elmúlt: az anarchista szál eltűnt, visszatért a legrosszabb fajta balos politika, és olyan baloldali mozgalmak kerültek előtérbe, amelyek ugyan elítélték a szovjet totalitarizmust, de mondjuk a kínai vagy az észak-vietnami diktatúrákat már nem.

A 68-as események része volt mindemellett a szexuális forradalom is. Mit gondol, lehet vonalat húzni innentől a #metoo-ig?

Lehet, és ez nagyon felkavaró az én generációm számára.

Sokan érintettek voltak a szabad szerelem mozgalmában; én is szívesen részt vettem volna benne, de nem volt akkora szerencsém.

Mindannak, amit 68-ban és utána, a hetvenes években papírra vetettek, amiről fantáziáltak, amit elképzeltek, jó része a szexuális felszabadulásról szólt: hogy a szexnek, a vágyaknak nem szabad határt szabni, hogy az embereknek követniük kéne az ösztöneiket, és minden lehetséges. Persze, hogy ez sokkolta a legjobban a burzsoá elitet. Emlékszem, középiskolás voltam, amikor a barátaim szerveztek egy nagy eseményt a suliban, ami a pszichoanalízis és a szexualitás kapcsolatáról szólt. Akkortájt alakultak meg az első balos melegszervezetek; egy aktivista el is jött felszólalni. A tanárok pedig teljesen kiborultak: nemhogy sose láttak ilyet, de addig azt se tudták, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges.

Szóval a szexuális szabadság gondolata alapvető volt mindebben, de most hirtelen megjelent egy generáció, amelynek tagjai már nem feltétlenül értenek egyet mindenben ezzel. Ami 68-ban teória volt, azzal azok kezdtek a gyakorlatban kísérletezni, akik a hetvenes években lettek nagykorúak: a drogokkal, a kommunák adta életformával, a szabad szexszel, az utazgatással, azzal, hogy nem akartak családot, és így tovább. És mindennek volt jó néhány áldozata. Voltak, akiknek elment az esze, és akiknek ezzel együtt elúszott a jövője is. És ebben a generációban volt a legtöbb sérülés, nem abban, amelyik valójában megcsinálta 68-at, mert ők addigra már a húszas éveikben voltak, és addigra már kialakult a gondolkodásmódjuk. Számukra a forradalom inkább csak egy pillanatot jelentett; ők már érettebbek voltak, és 68 után felnőtt állampolgárokként visszatértek a társadalomba. Az én generációmra viszont ez már nem volt igaz.

Érdekes, felkavaró és nagyon nehéz szembenézni azzal, hogy vannak nők, akik 35-40 évvel később azt mondják:

én a szexuális forradalom, a szexuális felszabadulás áldozata vagyok.

Erre annak idején senki nem így tekintett, még az akkori feministák sem: ők is a szexuális szabadság pártján álltak. Ma muszáj újragondolni, újraelemezni azokat az éveket, ezúttal már úgy, hogy számolunk a károkkal is, amiket okoztak. Akkoriban olyannyira más volt a mentalitás, hogy ha valahogy iderepítenénk valakit a hetvenes évekből, és leültetnénk beszélgetni egy #metoo-aktivistával, egész egyszerűen nem értenék egymást. Mindketten radikális harcosok lennének, de más nyelvet beszélnének.

Nem független a témától, hogy ön nemrég együtt dolgozott Roman Polanskival: ön írta az Igaz történet alapján című filmjének forgatókönyvét. Hogyan látja Polanski pedofil erőszak-ügyének, ügyeinek megítélését ma?

Nagyon szeretem Roman Polanskit, az embert, és boldog vagyok, hogy dolgozhattam vele. Korábban nem ismertem, így én már csak az idős mesterrel találkoztam, aki nyolcvan felett a késői munkáin dolgozik, és akinek a szex értelemszerűen már nem játszik fontos szerepet az életében. Az az ember, akivel én találkoztam, hihetetlenül szerethető, szimpatikus és sok szempontból gyerekszerű: egyszerűen nincs más választásod, mint imádni a fickót. Vannak filmjei, amelyeket jobban szeretek, és vannak, amelyeket kevésbé, de a legutolsó filmje hihetetlenül lenyűgöző. (A Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy című filmet Magyarországon áprilisban mutatják be – K. B.) Sokkoló, hogy nem fogják bemutatni Amerikában, pedig az év egyik legjobb filmjéről van szó.

Mit gondol arról, hogy sokan Polanski bűnei miatt a filmjei ellen is tüntetnek? Az Európai Filmdíj átadója előtt például többen tiltakoztak, amiért a Tiszt és kém is a díjra jelöltek közt volt. (Beszélgetésünk után pedig Roman Polanski kapta a legjobb rendező díját a francia Oscarnak nevezett César-díj átadóján. A hír hatására több nő felállt, és kiment a gáláról; szégyen, kiabálta egyikük.)

Én senkit nem akarok morális alapon megítélni. A művészet nem erről szól. Boldogan vállalom, hogy engem bárki megítéljen – de én nem akarok megítélni senkit. Ez a legfontosabb. Az tény, hogy a hetvenes években sokan csináltak őrültségeket: tudom, mert én magam is soknak tanúja voltam. És a legtöbben simán megúsztak mindent; Romant valahogy elkapták ezzel a hihetetlenül mocskos üggyel. Sokszor hallom, hogy emberek arról beszélnek, őt bezzeg megvédi a rendszer, mert egy hatalmi pozícióban lévő, fehér férfi, de ennek pont az ellenkezője igaz: megjárta a poklot. Azért, mert egy híres művész: ha nem az lenne, már mindenki rég elfelejtette volna az egészet. Persze az is közrejátszott, hogy az ügyet tárgyaló bíró maga is arra használta az egészet, hogy publicitásra tegyen szert. Ebben az ügyben a hírességét fegyverként használták ellene, és szerintem nagyon nagy árat fizetett azért, amit tett. Évtizedekre tönkrement az élete és a karrierje: akkor Hollywood egyik vezető rendezője volt, de így nem készülhettek el azok a filmek, amelyeket ott forgathatott volna. Újra fel kellett építenie magát.

Viszont nem a filmjei miatt, hanem a Manson-gyilkosságok miatt volt ő Amerika egyik leghíresebb rendezője. Szerintem az amerikaiak féltek tőle a Rosemary gyermeke miatt, mert köze volt ahhoz, ami számukra megtestesíti a gonoszt. Egyúttal az amerikaiak egyfajta bűntudatot is éreztek miatta: megölték a barátját, a feleségét, a meg sem született gyerekét – ezt nem lehet elviselni. Ő pedig mindezen végigment. Polanski rendezett 4-5 olyan filmet, amelyek kitörölhetetlenül részei lettek a filmtörténetnek – a neve benne van a szótárban. Ez ellen nem lehet mit tenni, akármit is követett el. A művei megmaradnak.

Ön anyai ágon magyar származású. Van bármilyen kapcsolata Magyarországgal?

Ó, igen! Még mindig értem a magyar nyelvet, és talán azt is össze tudnám hozni, hogy egy kicsit beszéljek is magyarul, ha muszáj lenne. A legfurcsább kapcsolatom Magyarországgal az, hogy a féltestvérem a magyar nagykövet Franciaországban. Anyánk közös, de az apánk nem: az ő apja gróf Károlyi István, Károlyi Mihály unokaöccse. Szóval mondhatjuk, hogy erős a kötődésem az országhoz. (A párizsi magyar nagykövet, Károlyi György 1946-ban született Budapesten, de szülei 1949-ben Franciaországba emigráltak. 1953-ban váltak el, az anya, Pólya Katalin ez után ment férjhez Raymond Assayas-hoz – K. B.)

Szokott esetleg Magyarországra is látogatni néha?

Szeretem Budapestet és az országot; egy nagynéném Budapesten él. Anyám családja Szolnokról származik; ha csak tehetem, mindig szívesen utazom Magyarországra.