Az elmúlt évszázad legforróbb napja se tartotta vissza a veszprémi közönséget, hogy csütörtök este kiállják az ötven-hatvan perces sort a Hangvilla nevű mini-MÜPA előtt. Elszántságukat bizonyítja, hogy majdnem egy órát kellett várni a forróságban, míg érkezési sorrendben helyet foglalhattak a nézőtéren Herendi Gábor Toxikoma című filmjének magyarországi premierjén. Miután végre kinyílt a terem ajtaja, percek alatt megteltek a széksorok. Sok nézőnek már csak állóhely jutott, volt, aki a lépcsőkön ülve várta, mit hozott létre a Valami Amerika rendezője és egyik főszereplője egy véresen komoly történetből. Természetesen a film előtt ismét sor került egy kis beszélgetésre az alkotókkal, de most segített a műsorvezetőnek Szabó Győző, és az őt játszó Molnár Áron, akik elvitték a show-t. Látszott a két színész közötti régi a barátság, és az a tény, hogy a film után sem ellenségek, határozottan jó előjelnek számít.

Herendi Gábor többszörösen bizonyította, hogy tud közönségfilmet készíteni. Többek közt három Valami Amerika, egy Magyar vándor és a Kincsem is igazolják, hogy rendezőként, producerként, forgatókönyvíróként is érzi, mit szeret a magyar publikum. Feltehetőleg ezt a filmet sem azzal a szándékkal vállalta, hogy készítsen végre egy olyan alkotást, amit senki se néz meg másodszorra. Ezzel persze óriási kockázatot vállalt, mivel Szabó Győző Toxikoma című önéletrajzi regénye nem könnyű olvasmány, és nem is hollywoodi történet. Persze úgy is meg lehetett volna csinálni a filmes adaptációt, de ők más utat választottak.

Győző elmondta, hogy azért vett részt a munkákban, azért volt ott szinte minden előkészítési fázisban, és csaknem az összes forgatási napon, mert valódi történetet szeretett volna látni a vásznon. Egy bevállalós filmet arról, mit okoz a heroin, hazugságok nélkül. A valóság pedig kegyetlen.

Azt hiszem, ez a film volt az egyik legkegyetlenebb valós történetet feldolgozó, élő, ráadásul nagyon sokak által ismert emberek sorsát feldolgozó fikciós alkotás, amit valaha láttam. Félreérthetetlen a megegyezés, hiszen az egyik főszereplő, akit Molnár Áron alakít, Szabó Győző nevét viseli, a másik főhőst, akit Bányai Kelemen Barna formál meg, Csernus Imrének hívják.

A történet egy koncert képeivel indul, Szabó Győző Lacht el Bahhtar énekesi alternatív korszakát idézve. Dübörög az alterosított punkrock – Hrutka Róbert írta a számot –, majd a sztár lezúz a színpadról, berohan egy elmondhatatlanul mocskos nyilvános vécéfülkébe, kipakolja a deszkára a felszerelést, és belövi magát. Itt már eldőlt, hogy ez valami más lesz, nem Amerika.

Ez a film olyan, mint a drog, nem kér és nem ad kegyelmet. Ez a film nem játék. Csernus dokitól származik az idézet, amely a drogfüggőt olyan emberhez hasonlítja, aki összezárta magát egy ketrecben alvó tigrissel, és rátapos a bestia farkára. Ha nem látja be, hogy ebből csak rosszul jöhet ki, és tovább próbálkozik, a tigris felébred, és szétmarcangolja.

Történetünk főhőse, a sikeres színész, reggeli műsorvezető, menő zenész, egy csodálatos nő férje, és egy fantasztikus kislány édesapja, nagyon erős srác. Azt gondolja, ő megúszhatja, és rátapos. A film legelején rájön, hogy ez óriási hiba volt. Elkezdődik a harc a függőséggel és a különös drogdokival, Csernus Imrével.

Aki ezt a filmet külföldön nézi meg, olyan helyen – a világ meghatározó része idetartozik –, ahol minimális a valószínűsége annak, hogy hallottak volna Szabó Győzőről, vagy Csernus Imréről,

Lassan tisztázódik, ki az ellenség, és ki a barát. Azt persze gyorsan leszögezik, hogy a heroin mindenkit megöl, aki hozzá fordul, de előtte még elpusztít mindent, ami jó a függő életében. Az már lassabban derül ki, hogy vajon az orvos hogyan vesz részt ebben a harcban. Győző a filmben igen lassan dönti el, kell-e neki szövetséges, és vajon Csernus doktor-e az, akire számíthat.

Ebben sem szépít a film. Csernus Imre másképp kezeli betegeit. Nem használ gyenge drogot az erős ellen. Kegyetlen, mert a visszavonhatatlanságban és a saját felelősségben hisz. Nehéz eldönteni, hogy a módszer miatt ellenszenves, vagy a kíméletlen őszinteség és döntéshelyzet-függés olyan erős addikciója, mint a láncdohányzás.

Molnár Áron külsőre kevéssé hasonlít Szabó Győzőre, de a belső viharokat hitelesen transzformálja színészi játékká. Egy erős, tehetséges, néha karizmatikus ember kudarcait, szégyeneit, kínjait és szánalmas kísérleteit láttatja a filmvásznon. Ez már rég nem rock and roll. A heroin desztillált diktátor, pillanatok alatt átveszi a hatalmat, és attól fogva olyasmikre kényszeríti azokat, akiket leigázott, amiktől józanul napokig hánynának az undortól. Nagyon bátor tett Szabó Győzőtől ez a film. Ez a bátorság mutatja, hogy bár vannak bulvárkampányok és celebshow-k, ez az ember művész. Művész a szó valódi értelmében, hiszen az alkotás megkerülhetetlen feltétele az őszinteség. Hazudni csak giccset lehet.

Bányai Kelemen Barna esetében már erősebben használták a külső jegyeket.

A valódi doktor majdnem olyan bátor dologra vállalkozott, mint volt páciense. A Toxikoma addiktológusa nem szimpatikus. Lehet, hogy sikeres, de ő maga is tele van elfojtott indulatokkal, rosszul használt vagy értelmezett gesztusokkal, kockázatos döntésekkel. Elmondja, hogy ő is hibázik, abban viszont hisz, amit csinál. Ha össze kell csapnia az igazáért, akkor egy lépést se hátrál, agresszív és kérlelhetetlen. Nem lehet könnyű ez neki sem. Minderről persze a film mesél, ezt látjuk a képeken, ez bontakozik ki a rendezésből, a szereplők játékából, az operatőri munkából, a végső vágás alapján. Az igazi Csernus Imre nyilván sok szempontból más, mint a filmben megjelenő szakember, de mivel névvel vállalta a filmet, talán van néhány valódi párhuzam.

A történet többi szereplőjéről már nem érdemes találgatni, vajon kik a valódi minták. A tökéletes főnővér reménytelen szerelme a morcos doki iránt tekinthető fikciós elemnek, hiszem ez mégiscsak egy film.

Saját története lesz, film, a filmben, amiben ő a főszereplő.

Sodró Eliza a junkie lány szerepében szintén jó alapanyagot hozott létre annak, aki a filmből kivágott jeleneteiből rövidfilmet szeretne készíteni. Mindketten hitelesek, akár a helyszín, az Országos Pszichiátriai Intézet lerohadt falai, elhanyagolt kertje, rozsdafoltos zuhanyozói. A Marwel-univerzumban már terveznék velük a saját filmet, de a Toxikomából valószínűleg nem lesz sorozat.

A jóságos és megalkuvó főorvos szerepét Gáspár Tiborra bízta Herendi Gábor. Lehet, hogy kihagyok valamit, de az biztos, hogy a fesztiválon is szereplő A feltalálóban ő alakítja Béres Józsefet, és az Így vagy tökéletes című versenyfilmben is ügyeletes orvost alakít. Herendinél megmutatja, hogy nagy pazarlás lenne beskatulyázni a megbízható doktor szerepébe.

Szatmári Péter kameráján keresztül gyönyörű és félelmetes víziók részesei lehetünk, szinte szagokat is érzünk a drogtanya megdöbbentő képsorait nézve, a széthullófélben lévő pszichiátria látványa szíven és gyomron üti a nézőt. Kegyetlen és művészi képi világ. 

A film furcsán ér véget. Egyszer csak nem megy tovább. Kidob a történetből, megtudjuk, hogy a főszereplő lejött a drogról, és máig jóban van Csernus dokival. Először nem értettem, de talán ez volt a cél. A bizonytalanság, hogy épp most talán minden jóra fordul, de ez még nem a vége. Lehetne akár az is, de a heroinnal szemben nincs végső győzelem, se boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Az egy másik film. Ezt a filmet amúgy szeptembertől láthatják a mozikban. 

A főcím után percekig zúg a vastaps. Olyan, mintha Győző megint rálépett volna a tigris farkára. Ezúttal nem azért, hogy felébressze, hanem hogy valami különös, nem racionális, mégis valóságos módon megmutassa, mégis ő az erősebb. Jó elhinni, hogy igaza lehet.

(Borítókép: Jelenet a Toxikoma című filmből. Fotó: Vertigo Media / Port.hu)