Index Vakbarát Hírportál

Egy képlet alapján kiszámolták, hány dollárt ér egy emberi élet

2021.09.11. 08:25

Majdnem sikerült érdekes filmet forgatni 9/11 témakörben, de lett belőle tisztességgel leforgatott amerikai motivációs alkotás. Mintha csak Szabó Péter mesélne a terrortámadásról, a következményeként kialakuló erkölcsi dilemmáról, de azt mélységében azért nem bontja ki. Miközben a téma az, hogy mennyit ér egy ember élete, ám történjen velünk bármilyen nehézség is ezen a világon, a vége úgyis siker. Hepiend.

Ilyen alkotás Sara Conangelo rendező Mennyit ér egy élet? című filmje.

Ám lehet-e hepiendje egy olyan történetnek, amely igaz eseményekre épül, és több ezer ember életét követelte?

Pedig a film címében felvetett kérdés tényleg fontos. Arról szól, hogy a 2001. szeptember 11-i amerikai terrortámadásokban elhunytak hozzátartozóinak, a maradandó sérüléseket szenvedőknek milyen mértékű kárpótlás, juttatás jár. Hány dollárt ér egy ember élete?  

Kínzó dilemma. Mennyit ér egy élet... Amióta ember él ezen a bolygón vagy más planétán (ez utóbbiról nincsen elegendő információnk), a választ minden kor a maga módján próbálta és próbálja megadni. Félelmekből fakadóan, hittel átitatva, dogmákba merevítve, életbiztosítási képletek számaihoz tapadva, statisztikai táblázatok rubrikáiba rejtve.

Ma sem ritka, hogy embereket adnak el rabszolgáknak, de az emberiség civilizációs folyamatában évezredek teltek el úgy, hogy társadalmak, birodalmak épültek a kiszolgáltatottak birtoklására, adásvételére; aranyban, ezüstben, terményben, szolgálati időben határozták meg egy ember, egy család értékét. Az önmagáról csak fejlett nyugati világként nyilatkozó Amerikában még akkor is rabszolgákat tartottak, amikor Európában már repedezett, majd darabokra hullott a jobbágyság intézménye. Vagyis az emberiség történetében mindig is jelen volt a gondolat, hogy mennyit is ér egy ember.

Még olyan relációban is felvetődött ez, hogy a rabszolgatartónak kártérítés járt akkor, ha megölték a szolgáját, a földesúrnak pedig akkor, ha kioltották jobbágya életét. Vagyis a Mennyit ér egy élet? című film nem véletlenül kezdődik úgy, hogy egy előadóteremben azon alkudoznak joghallgatók, pusztán a nyers valóságot tanulva, hogyan lehet dollárban kifejezni egy ember árát.

A rendező ezzel a film alaptörténetének próbál megágyazni, bár a számokra bontott érzéketlenségnek tűnő alkudozás nem igazán teremt drámai alapot a későbbi, amúgy valóságra épülő filmbéli eseményeknek. Mert éppen azt spórolja meg, amitől ez a történet igazán mélyről indulhatna.

Az egyiptomiak úgy tartották, hogy az ember a halála után ítészei elé áll, és ha lelkének (vagyis tetteinek) súlya nehezebb egy tollpihénél, Ammut, a halottfaló megeszi a szívét, nehogy újjászülethessen. A gond ezzel csak annyi volt, hogy senki nem tudta/tudja, milyen súlyú Maat, az igazság istennőjének tollpihéje.

Egy az ókorból, a mai India területéről fennmaradt eposz megemlít egy Sibi nevű királyt (más iratokban Shivi), aki azzal akarta megmenteni egy galamb életét a reá vadászó sólyomtól, hogy combjából kivágott egy darab húst, pontosan annyit, mint a galamb súlya, és azt akarta odaadni a ragadozó szárnyasnak, ám amikor a mérleg egyik serpenyőjébe tették a galambot, a másikba pedig a király testének darabját, a galamb nehezebbnek bizonyult – és ez mindannyiszor így történt, amikor a király újabb és újabb darabot vágott ki önmagából. A madarak pedig, amikor Sibiből már csak csontváz maradt, istenséggé változtak, meggyógyították a próbára tett és emberségéről bizonyosságot adó királyt. 

Az együttérzésről és önfeláldozásról szóló történetet később – a maga módján – William Shakespeare is feldolgozta A velencei kalmár című művében. Conangelo mostani filmjében azonban konkrétan arról van szó, hogy az Amerikai Egyesült Államok hány dollárt fizessen a terrortámadásban elhunytak és sérültek után. A mérleg egyik serpenyőjében ezúttal az állami költségvetés kap helyet, a másikban a hozzátartozók igénye, és a feladat az, hogy senki ne érezze úgy, hogy méltatlanul keveset kapott, de az állam se roppanjon bele az igényekbe.

Persze a film ezúttal semmi másról nem szól, csak arról, hogy az állam hogyan próbálja elkerülni azt, hogy az áldozatok hozzátartozói ne pereskedjenek a pénzért, ellenben egy előre megalkotott algoritmus szerint (kiegészítve az egyéni igényekkel és egyedi változókkal) elfogadják kártérítésnek azt az összeget, amit részükre felajánlanak.

A helyzet, amikor alkudozni kell egy-egy ember halála után a juttatandó összegért, eleve megrázó és drámai, ám a film (angol címe: Worth) éppen ezt a drámaiságot nem tudja lüktetően, arcpirító módon ábrázolni. Nagy adósság ez, pedig e dilemma erkölcsi tanulságait nem kis mélységben lehetne elemezni, Conangelo mégis megmarad a monetáris technokrata érvrendszer bemutatásánál. Az emberi változók csakis olyan síkon jelennek meg, hogy

  • egy takarító élete miért érne kevesebbet egy ügyvezető igazgatóénál,
  • vagy 200 ezer dollár szembeállítható-e 14 millió dollárral,
  • a magasabb jövedelműek után több kártérítés járna,
  • nem mindegy, hogy az illetőnek volt-e életbiztosítása, vagy sem,
  • egy nem hivatalos élettársi kapcsolat esetén a szülők kapják a pénzt.

Az életek és halálok vásári kufárai természetesen az ügyvédek, Amerikában hogyan is lehetne ez másként. A feladatot, a kártérítési kormányalap irányítását Kenneth Feinberg (Michael Keaton) jogász vállalja ingyen, és kezdetben szinte már olyan ridegen, szenvtelenül beszél életekről, elhunyt családapákról, fiatal asszonyokról, tűzben meghalt tűzoltókról, mintha a velencei kalmár, Shylock szelleme költözött volna belé, de azért sejteni lehet, hogy egy ilyen drámai ügyben, mint a 9/11 áldozatainak kártérítési történetét feldolgozó film, az államot képviselő amerikai ügyvéd aligha lehet antagonista.

Ez nem az a film.

A Word Trade Center tornyainak összeomlásáért a terroristák a felelősek, és minden rosszért, ami ennek következtében keletkezett, szintén a terroristák... Feinberg kap egy segítőt is, Charles Wolfot (Stanley Tucci), és Freinberg – bár mindvégig kitart amellett, hogy neki arra is figyelnie kell, hogy közpénzből kárpótolnak – belátja, hogy a lélek, egy font emberi hús súlya csak akkor kerülhet egyensúlyba a mérleg másik serpenyőjében helyet kapó tollpihével, ha empátiával közelít másokhoz, sorsokhoz.

Meglehet, tudatos rendezői attitűd az, hogy egy ilyen társadalmilag kényes és érzékeny ügyet visszafogottságban tegyen drámaivá, de amit látunk, az nem sokkal több annál, ahogyan az életbiztosítással foglalkozó társaságok összedobnak egy képletet, ami alapján meghatározzák, mennyi jár egy levágott végtagért, egy ágyhoz kötött vagy eltűnő életért.

Ami pedig különösen furcsa érv ebben a filmbéli történetben, és nem mellesleg meglehetősen rémisztő gondolat, hogy Kenneth Feinbergnek azért kell meggyőzni a 9/11 tragédiában érintettek hozzátartozóit, mert ha 80 százalékuknál kevesebben írják alá a kártérítési kormányalap ajánlatát, azzal veszélybe sodorják a költségvetést, a megindított perek bedönthetik a gazdaságot. Aha...

De ez a sorsokkal kalkuláló film ilyen. Aki a mélységet keresi benne, az ne csodálkozzon, ha csupán a rideg valóság jön vele szembe.

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.

Indamedia Csoport