Bátran kijelenthetjük, a Cannes-ban a versenyszekcióban bemutatott Evolúció Mundruczó Kornél eddigi legjobb filmje. Szerkezetileg tökéletes, képileg sokkoló és drámai erejű, mondanivalójában pedig nemcsak újszerű, de időszerű is. Ha most valaki felzúdul azon, hogy a holokauszt traumáin, annak filmes ábrázolásán mi az újszerű, annak innen üzenjük, hogy az Evolúció nem erről szól, hanem a második és a harmadik generációról, arról a nemzedékeken átívelő megkerülhetetlen eseménysorozatról, a megbélyegzett, béklyóként cipelt múltról, amely anyáinkkal, nagyanyáinkkal esett meg, s melyet, ha akarjuk, ha nem, tovább visznek gyermekeink, az utánunk következők.

lehetetlenné teszi, mert védekezik, mert fél vagy mert ki sem alakul benne. Ez történik a filmbéli anyával, Évával.

De mit kezdjen egy olyan, immáron jó ideje a felnőttkorba érő, már szülővé vált, az élet viharai által megtépázott, frissen elvált gyermek, aki nem feltétlenül a trauma árnyékában és az arra adott védekezési mechanizmussal kívánja leélni az életét?

Mit kezdjen az, hogyan kezdje, aki nem túlélni, hanem élni akar? Mert az auschwitzi születés a túlélésre megtanít ugyan, de az élésre nem, sőt a kettő kizárja egymást. A helyzet és a film legnagyobb konfliktusa, legnagyobb megjelenítendő traumája ez, és ez nagyon jól sikerül neki, anélkül hogy az önsajnálat, a lamentálás, a puszta traumatizálás csapdájába esne. Az anyát kiválóan játszó Láng Annamária szájából hangzik el, hogy mindegy, hogy tagad vagy beleáll, hogy a traumára vagy annak eltávolítására, a drámára vagy a hiányra építi fel az életét, a végén úgyis ugyanaz marad; ő egy holokauszttúlélő, sőt a legnagyobb pusztítás és halál közepén született anya gyermeke, s bár meggondolhatja, hogy ezért anyja nevében díjat vesz át vagy sem, bármit is dönt, az mindenképp belső dilemmához vezet.

A film nyitójelenete, amikor három férfi a gázkamrát takarítja, fertőtleníti, olyan drámai, amilyen drámai volt Mundruczó előző filmje, az otthon szülő nő tragédiáját feldolgozó Pieces of a Woman hosszú, majd negyvenperces nyitójelenete, de az Evolúció azzal a filmmel ellentétben végig tudja vinni az ebből fakadó traumát, az egy életen át hordozott megrázkódtatást.

s ahogy egyre több és több, már ágakká sűrűsödött hajcsomó, hajmaradék tárul elénk, már szinte az undor kerülget minket, s bár talán istenkáromlás ezt mondani az ilyen szörnyű módon életüket végző áldozatokról, ezt is eléri Mundruczó a puszta képi hatással, nyilván apellálva vegyes, drámainál drámaibb érzéseinkre, mely a döbbenettől, a borzalomtól, a szörnyűségtől és a traumatikus sokktól a fizikai undorig terjed.

A második rész vagy 75 évet ugrik az időben. Aki a szekvencia első részében az ereszből felsíró kisgyerek volt, most demens, ijedtében a parkettára csináló öregasszony (Monori Lili kivételes játékával), aki nem akar elmenni a múltjával, identitásával, túlélésével összefüggésbe hozható díjátadó ünnepségre, nem akar semmiféle díjat egykori szenvedéseiért, sorsáért átvenni, ahogy pénzt se akar felvenni ezért, és az sem érdekli, ami viszont a lányát igen, hogy a német zsidó szervezeteknél az eltelt idő, a válás és névváltoztatás után igazolja zsidó mivoltát, mert egyszerűen elege van ebből. A listákból, összeírásokból, igazolásokból. És megértjük ezt, ahogy a lányát is megértjük, hogy egyszer az életben a sok szenvedésért „cserébe” már át lehet egy díjat vagy egy – természetesen semmiféle kárpótlást nem nyújtó – pénzösszeget venni, lehet kísérletet tenni arra, hogy valamilyen módon feldolgozzuk a múltat, aminek ez egy esetleges, aprócska, nagyon részbeni lehetősége. Nem ezen múlik a dolog, a falakból, csövekből, múltból ránk zúduló özönvíz így is, úgy is elér bennünket, nem menekülhetünk előle. 

ahol a lány még próbálja menteni a menthetőt, a könyveket, értékeket, aztán csak áll, és hagyja, hogy zubogjon rá a mindenhonnan előtörő vízzuhatag. Az első részben a víz a múlt szörnyűségeinek fizikai és lelki megtisztítására hivatott, itt a sors, az ismeretlen, a váratlan jelképe, amely eláraszt bennünket.

A harmadik rész a tizenkét év körüli kisfiú és anyja berlini, ha nem is magára zárt, de tulajdonképp egyedülálló anyaként és gyerekként is magányos, a mában játszódó élete – apa nincs, kapkodva lopott percek vannak a nyilvánvalóan nem a „napbarnította szépfiú a tengerparton” kategória szakállas-pocakos, inkább visszataszító, mint nem kolléga szeretővel – az elfedett, ki nem mondott, fel nem vállalt iskolai botrány, amely vagy antiszemitizmus, vagy nem, s 

Sőt a letaglózóan drámai kezdőjelenet után számomra a film legszívszorítóbb pillanata az, amikor a kisfiú (Goya Rego) az anyja által közeledési, hibaelboronálási szándékból az osztálytársaknak sütött tepsi flódnit a csúfolódó, kirekesztő osztálytársaknak már meg se kísérli odaadni, hanem néhány lopva bekapott falat után a kukába dobja.

Ez a momentum, a süteménykidobás a mindenkori kirekesztés, a konfliktusok korokon átívelő megújulásának és az abból fakadó magánynak a záloga, amely azt mutatja, hogy az ellenségkeresésnek, a bármiféle másság kirekesztésének mindig, folyamatosan lesz utánpótlása, a társadalom sehol, még a nyitottság és multikulturalizmus fellegváraként számon tartott Berlinben sem képes arra a szellemi-lelki nyitottságra, felülemelkedésre és megnyugvásra, amely mindenkori együttélésünk záloga lenne. Ettől szomorít el nagyon a film, noha a végkicsengése pozitív: a kisfiú megtalálja saját vegyes identitásában is a szépséget, és az új világban társra lel. Talán ez adhat erőt traumáink elviseléséhez, hogy az idáig tartó, generációkon átívelő út maga az, amely ezt az édes-bús, keserű, de felemelő választ önmagából kitermeli.

Evolúció, német-magyar koprodukció

Mundruczó Kornél és Wéber Kata filmje

Forgatókönyv: Wéber Kata

Operatőr: Yorick Le Saux

Exekutív producer: Martin Scorsese