- Kultúr
- Cinematrix
- tévé
- film
- hbo max
- dráma
- kritika
- streaming
- ajánló
- hazai gyártás
- dióssi gábor
- udvaros dorottya
Földbe döngöl minket ez az új magyar film, de megköszönjük neki
További Cinematrix cikkek
-
Megjelent a Wednesday új évadának előzetese, ekkor debütál a sorozat
- Az Andor főszereplője elárulta az Indexnek, mi kell ahhoz, hogy kirobbanjon egy forradalom
- Már 150 ezernél is többen látták a Véletlenül írtam egy könyvet című magyar filmet
- Szörnyű tettéről kérdeztük a Last of Us főgonoszát
- Tíz szuper film, amiben a házastársak egymásnak feszülnek
Vannak olyan filmek, amelyek után nehéz szóhoz jutni. Az HBO Maxra április 1-jén felkerült Diszfória pontosan ilyen, de az író-rendező Nagy Borús Levente eddigi munkásságát elnézve nincs min meglepődnünk. Az alkotó előző filmje, a Tantrum is brutális látlelet volt a magyar néplélekről, a 21. századi magyar férfi zaklatottságáról. Pedig a közel 50 perces játékidő nagy részében mindössze egy embert, Nagy Zsoltot láthattuk, aki a kamerába nézve magyarázott, néha üvöltözött, máskor sírt, a végére pedig történetével egyenesen szétszaggatta a lelkünket.
A Diszfória megint a magyar társadalom elé állít egy elég görbe tükröt, a középpontjába egy folyton dühös, pattanásig feszült fiatal férfit, Bencét (Kövesi Zsombor) állítva. A film főhőse egy igazi vidéki suttyó, aki az apjával együtt piti bűnözésből tartja fenn magát, az első jelenetben is a zaciban látjuk őt, ahogy a lopott ékszereit próbálja pénzre becserélni, nem sokkal később meg a nagyanyjával (Kiss Mari) balhézik a kocsiban, nyomdafestéket nem tűrő stílusban. Ergo nem egy kedves, barátságos figuráról van szó.
A történet igazából egy mondatban összefoglalható, a meggyötört Bence azért megy fel Budapestre, hogy súlyosan beteg, önmagáról és a környezetéről már alig tudomást vevő nagypapájától (Dióssi Gábor) elbúcsúzzon, a látogatás azonban nem várt fordulatot vesz, és egy olyan súlyos családi titok is felszínre bukik közben, amiből nemcsak a srácnak, de nekünk, nézőknek is nehéz felocsúdnunk. Hogy a valóság mennyire inspirálta a Diszfóriát, nem tudjuk, de a 34 perces játékidő alatt végig árad a filmből az intimitás és a személyes hangvétel. Csak hab a tortán, hogy a magyar rögvalóságot újfent remekül és gyomorba vágóan ábrázolja a direktor, a készítőgárda pedig az átélhetőségre és a hitelességre is láthatóan odafigyelt: valami irtó nyomasztóan néz ki Bence nagyszüleinek panellakása, és szinte a képernyőn keresztül is érezzük az áporodottság és a frissen elnyomott cigi füstjének szagát.
A főszereplő, Kövesi Zsombor telitalálat erre a szerepre, a reakciója a nagymama vallomására aranyat ér, és a film is akkor kezd el beindulni, amikor a nagypapáról visszafordíthatatlanul lehull a lepel. Ekkora megismerjük annyira hősünket, hogy picit sem lepődünk meg azon, hogy egy ellopott ruha miatt Bence átmegy a szomszédba balhézni, és nemcsak hogy leordítja a szomszéd néni (Udvaros Dorottya) fejét, hanem az asszony fiának (Nagy Sándor) az ábrázatát is átrendezi.
Tiszta sor, hogy a Tantrumhoz hasonlóan a Diszfória is a felnőtt közönségnek szól, erről nemcsak a vérgőzös erőszakábrázolás tanúskodik, hanem az is, hogy a készítő újfent egy elég komoly, Magyarországon tabuként kezelt témához nyúl. A nagy verekedés mellett ez Nagy Borús Levente friss rendezésének a csúcspontja, ahogy az elég egyszerű gondolkozású Bence végre feldolgozza nagyapja titkát, és egy szívrendítő jelenetben összeölelkezik a megtört testű és lelkű öreggel.
A nagyapát alakító Dióssi Gábor A mi kis falunkból lehet sokaknak ismerős, aki Pali bácsi szerepében hoz megbízhatóan mosolyt a pajkaszegiek és persze a nézők szája szélére. A 69 éves színész igazi reveláció a Diszfóriában, mert bár minimális szöveg hagyja el a száját, a jelenléte mégis elképesztő ebben a 34 percben. Már-már Brendan Fraserre emlékeztető átlényegülésről van szó az esetében, és amennyiben Nagy Borús Levente egész estésre szabta volna alkotását, és
még alaposabban kifejtette volna megrázó sztoriját, simán mondhattuk volna, hogy ez a magyar Bálna. Igen, ennyire erős és megfogható a dráma ebben a kisjátékfilmben, az ember álla kopog a padlón a fordulattól, annak ellenére is, hogy a címből lehet sejteni, miről lesz szó.
Simán néztük volna akár 120 percben vagy egy 5-6 részes sorozatban a Diszfóriát, de így se panaszkodhatunk nagyon, mert a csattanó tényleg üt, a befejezés gyönyörű és megrendítő, az odáig vezető út feszült és izgalmas, a színészek pedig kihozzák a maximumot az amúgy valószerűen megírt, mindenféle manírt és színpadiasságot nélkülöző szövegkönyvükből.
Amennyiben a Diszfóriával az érzékenyítés volt a cél, sikerrel járt a rendező, mert egy olyan filmet rakott le elénk az asztalra, amin még hetek múlva is járni fog az agyunk.
9/10
A Diszfória az HBO Maxon elérhető.