Vannak olyan filmek, amelyek után nehéz szóhoz jutni. Az HBO Maxra április 1-jén felkerült Diszfória pontosan ilyen, de az író-rendező Nagy Borús Levente eddigi munkásságát elnézve nincs min meglepődnünk. Az alkotó előző filmje, a Tantrum is brutális látlelet volt a magyar néplélekről, a 21. századi magyar férfi zaklatottságáról. Pedig a közel 50 perces játékidő nagy részében mindössze egy embert, Nagy Zsoltot láthattuk, aki a kamerába nézve magyarázott, néha üvöltözött, máskor sírt, a végére pedig történetével egyenesen szétszaggatta a lelkünket.

A Diszfória megint a magyar társadalom elé állít egy elég görbe tükröt, a középpontjába egy folyton dühös, pattanásig feszült fiatal férfit, Bencét (Kövesi Zsombor) állítva. A film főhőse egy igazi vidéki suttyó, aki az apjával együtt piti bűnözésből tartja fenn magát, az első jelenetben is a zaciban látjuk őt, ahogy a lopott ékszereit próbálja pénzre becserélni, nem sokkal később meg a nagyanyjával (Kiss Mari) balhézik a kocsiban, nyomdafestéket nem tűrő stílusban. Ergo nem egy kedves, barátságos figuráról van szó.

A történet igazából egy mondatban összefoglalható, a meggyötört Bence azért megy fel Budapestre, hogy súlyosan beteg, önmagáról és a környezetéről már alig tudomást vevő nagypapájától (Dióssi Gábor) elbúcsúzzon, a látogatás azonban nem várt fordulatot vesz, és egy olyan súlyos családi titok is felszínre bukik közben, amiből nemcsak a srácnak, de nekünk, nézőknek is nehéz felocsúdnunk. Hogy a valóság mennyire inspirálta a Diszfóriát, nem tudjuk, de a 34 perces játékidő alatt végig árad a filmből az intimitás és a személyes hangvétel. Csak hab a tortán, hogy a magyar rögvalóságot újfent remekül és gyomorba vágóan ábrázolja a direktor, a készítőgárda pedig az átélhetőségre és a hitelességre is láthatóan odafigyelt: valami irtó nyomasztóan néz ki Bence nagyszüleinek panellakása, és szinte a képernyőn keresztül is érezzük az áporodottság és a frissen elnyomott cigi füstjének szagát.

A főszereplő, Kövesi Zsombor telitalálat erre a szerepre, a reakciója a nagymama vallomására aranyat ér, és a film is akkor kezd el beindulni, amikor a nagypapáról visszafordíthatatlanul lehull a lepel. Ekkora megismerjük annyira hősünket, hogy picit sem lepődünk meg azon, hogy egy ellopott ruha miatt Bence átmegy a szomszédba balhézni, és nemcsak hogy leordítja a szomszéd néni (Udvaros Dorottya) fejét, hanem az asszony fiának (Nagy Sándor) az ábrázatát is átrendezi.

Tiszta sor, hogy a Tantrumhoz hasonlóan a Diszfória is a felnőtt közönségnek szól, erről nemcsak a vérgőzös erőszakábrázolás tanúskodik, hanem az is, hogy a készítő újfent egy elég komoly, Magyarországon tabuként kezelt témához nyúl. A nagy verekedés mellett ez Nagy Borús Levente friss rendezésének a csúcspontja, ahogy az elég egyszerű gondolkozású Bence végre feldolgozza nagyapja titkát, és egy szívrendítő jelenetben összeölelkezik a megtört testű és lelkű öreggel.

A nagyapát alakító Dióssi Gábor A mi kis falunkból lehet sokaknak ismerős, aki Pali bácsi szerepében hoz megbízhatóan mosolyt a pajkaszegiek és persze a nézők szája szélére. A 69 éves színész igazi reveláció a Diszfóriában, mert bár minimális szöveg hagyja el a száját, a jelenléte mégis elképesztő ebben a 34 percben. Már-már Brendan Fraserre emlékeztető átlényegülésről van szó az esetében, és amennyiben Nagy Borús Levente egész estésre szabta volna alkotását, és

Simán néztük volna akár 120 percben vagy egy 5-6 részes sorozatban a Diszfóriát, de így se panaszkodhatunk nagyon, mert a csattanó tényleg üt, a befejezés gyönyörű és megrendítő, az odáig vezető út feszült és izgalmas, a színészek pedig kihozzák a maximumot az amúgy valószerűen megírt, mindenféle manírt és színpadiasságot nélkülöző szövegkönyvükből.

Amennyiben a Diszfóriával az érzékenyítés volt a cél, sikerrel járt a rendező, mert egy olyan filmet rakott le elénk az asztalra, amin még hetek múlva is járni fog az agyunk.

9/10

A Diszfória az HBO Maxon elérhető.