A Netflixnek semmi sem szent. A piacvezető streamingszolgáltató most éppen Boccaccio pikáns klasszikusát, a Dekameront kaparta elő valamelyik középiskolás diák kötelező olvasmányokat rejtő íróasztalából, ám a július 25-én bemutatott televíziós adaptáció vajmi keveset tart meg az olasz klasszikusból. Vagy legalábbis kevesebbet, mint amennyit szerettünk volna.

A novellásgyűjtemény ugyebár 1348-ban játszódik, amikor hét nő és három férfi a firenzei pestisjárvány elől egy vidéki kastélyba menekül, és ott, viszonylagos biztonságban azzal szórakoztatják magukat, hogy rövid sztorikat mesélnek egymásnak. Gúny, bujaság, társadalomkritika, a Dekameronban minden megvan, amit egy felnőttirodalmat kedvelő olvasó kereshet – és bár ezeket a motívumokat a netflixes Dekameron nagyjából megtartotta, a 8 részes széria alkotója, Kathleen Jordan rengeteg drasztikus változtatást eszközölt egyszersmind. Például, hogy a szereplők részéről megjelenő mesélős aspektust kivágta a kukába, úgy, ahogy van, és helyette egy túlfűtött, kosztümös szappanoperát csinált a Dekameronból. Tudják, azt a manapság divatos fajtát.

Intrika legalább már az elején akad, ami felcsigázza az egyszeri tévénézőt, miközben Firenzében szegények és gazdagok közt nem válogatva pusztít a betegség, és az olaszok egy emberként érzik úgy, hogy eljött a világvége, néhányan a város előkelőbb feléből meghívót kapnak egy Leonardo nevű nemestől, hogy menjenek a villájába, és ott húzzák meg magukat, míg elvonul a pestis.

A meghívottak között találjuk Leonardo rendkívül hiú, de már idősödő – 28 éves! – jegyesét, Pampineát (Zosia Mamet), és a szolgálólányát, Misiát (Saoirse-Monica Jackson), valamint a beképzelt Filomenát (Jessica Plummer), és a nemesi babérokra törő, számító Liciscát (Tanya Reynolds) is. Ők csak a jéghegy csúcsát jelentik, mert a toszkán palotában várnak ránk még elborult alakok, például a hipochonder Tindaro (Douggie McMeekin), aki nyilván viszi az elvonulásra a pofátlanul jóképű orvosát, Dioneót (Amar Chadha Patel), és akkor ne feledkezzünk el a titokban meleg Panfilóról (Karan Gill), és felajzott, mélyen vallásos nejéről, Neifiléről (Lou Gala) sem. Ők azok, akik kiegészülnek a villa személyzetével, az álnok Siriscóval (Tony Hale) és Stratilliával (Leila Farzad), hogy egyfajta hatalmi játékot játszva küzdjenek meg a túlélésért.

Igen, a Dekameron ezen változatában mindenki rejteget valamit, és a szálak valami elképesztően össze is kuszálódnak pár epizód alatt, ahogy egy hasonszőrű szappanoperától elvárná az ember. Van itt szerelmi háromszög, ami négyszöggé, ötszöggé fejlődik, szerepcsere nemes és szolgáló között, és még egy csomó turpisság, amit nem lőnénk le. A sztorivezetés, bár nem túl irodalmi, egészen fordulatos, és ha valaki megbarátkozik a helyenként trashbe hajló körítéssel, akkor igenis lehet szeretni a Dekameront. Mert bár Boccaccio művéhez tényleg nincsen sok köze, legalább hasonlóképpen buja, beindult nemesekkel a középpontjában, és még a helyenként bántóan egyszerű, és az orrunk alá tolt altesti humor is működik benne.

Ami kissé érthetetlen viszont, hogy miért evez ennyire látványosan a Bridgerton farvizén ez a sorozat. Nem csak arról van szó, hogy a karakterek modern nyelvezettel, mindenféle – csak épp nem olasz – akcentusokat használva beszélnek, hanem még a modern zenehasználatot, a túl jól vasalt, csicsás, ruhahasználat ötletét is mintha Shonda Rhimeséktól csenték volna el az alkotók. Ilyen az, amikor valakinek rosszul másolják le a házifeladatát.

A színészgárda mondjuk lubickol, a Csajokból ismert Zosia Mametnak még mindig kisujjból kirázva megy a flegmázás, na és a Derry Girlsben általunk megkedvelt Saoirse-Monica Jackson ugyancsak sokat hozzátesz a poénokhoz. A Willow-sorozat után úgy tűnik, itt az ideje, hogy Amar Chadha-Patel hozzászokjon, kisképernyős csábítót csinált belőle az iparág... ahogyan a Dekameronban egyszerre nyáladzik rá egy házaspár mindkét tagja, annak minden pillanata arany. A mellékszerepekben Tony Hale mint a villát összetartani próbáló inas is sűrűn kacagtatja meg az embert, főleg, hogy az írók, amikor éppen ihletett pillanatuk van, ügyesen mixelik a drámát és a beteg, polgárpukkasztó humort a Dekameronban.

Meztelenkedésre nemigen érdemes számítani, de ettől az erotika és a szex még ruhában is erősen jelen van a Netflix-adaptációban, legalább ebben a tekintetben nem lőttek mellé.

A netflixes Dekameronról üvölt: a készítőknek egyszerűen nem volt elég puskaporuk ahhoz, hogy kellő tartalommal feltöltsék 8 rész erejéig a sorozatot. A túl hosszúra szabott játékid miatt – elég lett volna átlag dramedykhez hasonlóan a fél óra – bőven akadnak üresjáratok, időhúzások. És pont ezek a balfogások azok, amik az amúgy élesen fogó ceruzával felrajzolt, karikatúrába hajló karaktereket, a váratlan csavarokat és a faék-egyszerűségű, mégis a rekeszizmainkat sűrűn megtornáztató, humoros jeleneteket aláássák.

Nem lesz belőle klasszikus, nem kap majd díjakat, és talán második évadot sem érdemel a Dekameron, az egyszeri, könnyed néznivalók sorába mégis egészen ügyesen idomul be ez a széria, melyet némiképp a sztárokból összeverbuvált színészgárda ment meg, és az, hogy jól megmunkált, a maga nemében igényes Bridgerton-klón-szappanoperát kapunk. Boccaccióhoz persze nem méltó, és az olasz író örökségéhez sem, aki, ha látná ezt a feldolgozást, egy kicsit biztosan forogna a sírjában.

6/10

A Dekameron szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Netflixen.