Szinte hihetetlen, de a Netflixnek idáig tartott, hogy megcsinálják az első angol nyelvű kórházas sorozatukat. Mint ismeretes, 2012-ben a streamingszolgáltató első szériája a kisvárosi maffiózós Lilyhammer volt, azóta kerülgették a zsánert, mint macska a forró kását. Most itt van, április 3-án  Pulzus (Pulse) címmel megérkezett kínálatukba az első fecske, ám nagyon valószínű, hogy ötletes alapfelállás ide, tehetséges és elismert készítőgárda oda, nem ez a produkció csinál majd nyarat orvosos tekintetben a Netflixen.

A Pulzus története egy több szempontból is szorult helyzetben lévő amerikai kórházban indít. Egyrészt Miami felé tart az Abby hurrikán, és az esőzések, áramkimaradások sűrűn borzolják az orvosok és nővérek idegeit. Másrészt pedig a Maguire Hospital falai között is feszültségek törnek felszínre, miután a harmadéves rezidens, Danny Simms (Willa Fitzgerald) feljelenti a felettesét, Xander Phillipset (Colin Woodell) szexuális zaklatás miatt.

Mondhatnám, hogy nagyon aktuális a Netflix új szériája, hiszen a természeti katasztrófák mostanában minden eddiginél jobban sújtják az emberiséget, és a férfiak és nők közötti nemek háborúja sem volt soha annyira kiélezett, mint most. És a Pulzus talán a mostanában eluralkodó, temérdek újdonsággal jelentkező kórházas zsánerben is megtalálhatná a helyét, mondanivalóját, és jelentőségét, ha az alkotók nem arra az irányra szavaznak, hogy a lehető legpofátlanabb módon lemásolják A Grace klinikát. Márpedig ezt tették.

Rengeteg karaktert ismerünk meg az első epizódokban, csak úgy özönlenek ránk a sürgősségi osztályon zakatoló új arcok, ráadásul a Shonda Rhimes-sorozatokra jellemzően mindenki kiéhezett kedvében van. Ergo, a hurrikán árnyékában megkapjuk ugyanazt a sokszor látott szappanoperát, ide-oda kanyarodó szerelmi szálakkal, megcsalással, árulással, hátba szúrással, amit ezerszer láttunk máshol.

A Lost készítője kitanult a szakmából

Nagy kár, mert az egyik showrunner az a Carlton Cuse, aki egy olyan, talán a Tisztelt Olvasó számára is ismert sorozatban tört a televíziós szakma csúcsára, mint a Lost, és aztán a Bates Motellel is maradandót tudott alkotni… a Pulzus azonban egy otromba biztonsági játék a szakembertől, aki a társkészítő Zoe Robynnal együtt felügyelte a netflixes széria írószobáját. Valahogy csodával határos módon ők ketten leokézták ezeket a zavaros, csordultig tömött szkripteket. Mind a tízet, merthogy tíz részes a Pulzus első évada, amelyben a végén az a legnagyobb csavar, hogy tulajdonképpen nem jutunk el olyan végkifejletre, ami bármiféle katarzist adna a nézőnek.

Sőt, amire a szexuális zaklatási szál kifut, az egyenesen káros. De nem spoilerezek, nézze meg mindenki, és vonja le magának a megfelelő tanulságokat. Az üzenetét tekintve tehát megkérdőjelezhető a Pulzus létjogosultsága, de ami legalább ennyire rossz, az az, ahogyan az epizódokat felépítették.

A Grace klinikától már megszokhattuk, hogy telenyomják a sorozatot rágógumi popslágerekkel, a Pulzus esetében a Netflix azonban még lejjebb tette a lécet azzal, hogy az állandó zenélgetést – nem túlzok, 2-3 percenként beficcenő flashback-jelenetekkel bolondították meg. A világ egyik legidegesítőbb húzása, és hiába bizonyul önreflexívnek a széria, amikor a második epizód egyik dialógusában ironikusan megemlítik az ABC kórházas sorozatát is, egyszerűen addigra nem tudom értékelni a húzást.

Az is látszik a végeredményen, hogy az alkotóknak nem állhatott rendelkezésre túl sok pénz, mert minden hurrikános jelenettől el akartam takarni a szemem. Borzalmas a Netflix sorozatának összes CGI-t igénylő jelenete, de még ennél is rosszabb, hogy a „heti ügyeket”, a baleseteket, pácienseket nem képesek az írók úgy tálalni, úgy kifejteni a személyes tragédiáikat, hogy szíven üssenek. Oké, a pilotban még sikerül a buszt vezető edzővel, de aztán a továbbiakban rémesen elmennek a szappanoperás vonal felé.

Fitzgerald és Woodell között szikrának még csak jele sincs, ennyire zéró kémiát valamelyest romantikus kórházas sorozatban se láttam mostanában. A többiek meg nagyrészt masszává állnak össze, egyszerűen nem lehet emlékezetes alakítást kiemelni közülük, mert a jobb színészeket, mint az egykori lostos Néstor Carbonellt, túlságosan eldugják ahhoz, hogy említésre méltót alkothassanak. Még Jessie T. Usher is annyira halovány, hogy a The Boysban A-Train szerepében rohangáló színészt csak több epizód megnézése után ismertem meg egyáltalán… Carlton Cuse-ék jócskán megkötötték még a nagyobb nevek kezét is.

Egészen szerencsétlen időben érkezett a Pulzus a képernyőkre, hiszen komoly kórházas drámasorozatnak ott van már a The Pitt, vagy magyar címén a Vészhelyzet Pittsburghben, a szappanos műfajban pedig a Doki az, ami az amnéziás átívelő sztorijával sokkalta több újdonságot hoz a zsánerbe, mint ez a Netflix-próbálkozás.

Egynek elmegy a Pulzus is, de megmarad amolyan lájtos délutáni sorozat szintjén, és egy-két őszintébb pillanatától eltekintve nem is tud felülkerekedni a saját bugyutaságán. Persze vannak, akik szívesen veszik A Grace klinika-klónokat, ezt jelzi az is, hogy e cikk írásának pillanatában a top 10-es listán idehaza vezető cím a Netflixen a Pulzus. Ettől persze még nagyon távol áll a jótól. Valahogy úgy, mint Mohács Jerikótól.

5/10

A Pulzus első évada szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Netflixen.