A Madagaszkár szinkronhangjai, mint Ben Stiller, David Schwimmer és Chris Rock túlzásba vitték a sajtótájékoztatón az udvariasságot: olyannyira, hogy nem mondtak semmi érdekeset az először délben vetített film kapcsán. Ugyanakkor a lelkes újságírók az olyan bejelentésekre is bólogattak, mint hogy a karakter lényege, hogy megtalálja önmagát, hogy a film a barátságról szól, és sok szív és mélység van a sztoriban. Az állandó háttérnek kifeszített óriásposzter, amin a fesztivál idei ikonja, Marilyn Monroe fújja el a szülinapi gyertyát, kifejezetten illett a szeretetteli bejelentésekhez.

Persze voltak jobb kérdések is, hogy miért dolgoznak továbbra is ebben az animációsorozatban, mennyit lehet még a franchise-ból kihozni? Ezekre is komoly válaszokat kaptunk: "az első rész nehéz volt, még nem tudtuk, hogy miről szól a film, a másodiknak már volt imidzse, az utolsó a legjobb, mert jó volt a forgatókönyv."

Bár kicsit elhatárolódtak a filmtől a kritikusok, hisz mégiscsak Haneke, Mungiu és Loach mellett versenyzik, erre a sajtótájékoztatóra volt eddig a legnehezebb bejutni. Nem véletlen: a szokásos sötét lehangoló versenyfilmek után kifejezetten üdítő volt a Madagaszkár 3. A fesztivál felhozatalától kétségkívül elütő mozi szereplését firtató kérdésnél így vágta ki magát Tom McGrath rendező: "A filmben Európát szelik át a figurák, így nem is lehetne jobb helyszínt találni a világpremiernek". A négy rajzolt főhős (Alex, az oroszlán, Marty, a zebra, Gloria, a víziló, és Melman, a zsiráf) ugyanis az európai kontinenst kalandozza végig cirkuszi vándortársulatként. Állítólag a Cirque du Soleil szolgált mintául az alapsztorihoz. Leszámítva, hogy ott nincsenek állatok.

Ben Stillert is addig kérdezték, míg továbblépett a "nem kellett sokat morognom hangosan, mint egy oroszlán"-bejelentéseken. "Először vagyok Cannes-ban, ez önmagában egy olyan élmény, mintha filmben szerepelnék" - válaszolta. A tájékoztató után kiderült, hogy magasan ő a legnagyobb sztár a csapatból, tőle követeltek eddig a leghangosabban autogramot. A Jóbarátok David Schwimmerje is szégyenlősen eloldaloghatott, míg Stillernek újráznia kellett, mert amikor hátrahagyatta a még üres Madagaszkár-plakáttal hadonászó újságírókat, többen huhogni kezdtek, így kénytelen volt visszajönni.

Az animációs filmben egyébként az alkotók úgy gondolhatták, hogy semmi nem működik a közönségnél olyan jól, mint a túlzás, így elengedték magukat. Az események végigsüvítenek a filmben, amit a karakterek egymást túlharsogó üvöltözése dominál, ezzel is kompenzálják a történet gyengeségeit. A Fantasztikus Róka úr forgatókönyvírójának, Noah Baumbachnak köszönhető, ami szellemesség van benne: például a két új karaktert remekül eltalálta: Captain Chantel DuBois főgonoszt, és Gia, az olasz jaguárt, aki Alex, az oroszlán (Ben Stiller) számára lehet az igazi. Az elvileg gyerekeknek szánt, akcióban bővelkedő film helyenként a Casino Royale paródiája, máshol viccesnek szánt szürrealista stílusra vált.

Akiket nem Ben Stiller szinkronizált

Szándéka ellenére nem lett kiemelkedő film Matteo Garrone, a 2008-as olasz politikai dráma, a Gomorrah rendezőjének új filmje. A Reality névre keresztelt alkotás Luciano, a hírnévre áhítozó olasz halász tragikomikus életéről szól. A színpadi színész Aniello Arena által alakított Lucianót elvakítja az olasz valóságshow, és minden kapcsolatot elveszít a valósággal, és szeretteivel. A karakterábrázolások felületesek, a cselekményvezetés kiszámítható, de a színészek remekek. Az olasz neorealizmus felé kacsintgató alkotás nehezen találja a helyét a a dráma és a vígjáték között, egyikhez sem elég elkötelezett, de legalább megteremtette a jubileumi, 65. születésnapját ünneplő fesztivál múltja és jelene közti kapcsolatot.

Michel Gondry filmje, a bronxi tinikről készült We and the I tetszett eddig a legjobban az izgalmas kamerakezeléssel és az okostelefonokkal felvett képekkel, amikkel emlékeket és fantáziákat sző a történethez. A lassú film az amatőr fiatalok játékától lett energikus és kiszámíthatatlan.

Bár a cseh és szlovák pavilonba lehetett volna menni Welcome drinkre, az est zárásának a Paradies: Liebe-filmet választottuk. Egy újabb közönségmegosztó film Cannes-ban: Ulrich Seidl új filmje a kétségbeesés és a kizsákmányolás ellentmondásos ábrázolása. Sokakat az hozott ki a sodrából a legjobban, mikor a rendező bejelentette, hogy az egészestés tömény sokkolás valójában egy trilógia egy darabja.

A történet szerint Kenyában helyi fiatal férfiak prostituálják magukat egyre nagyobb összegek reményében magányos, kövér és öregedő osztrák asszonyoknak. Már a fotózáskor feltűnő trió miatt is felfigyeltünk a filmre, az éjjeli vetítésre csak meghívóval juthattunk be.

A kenyai szexturizmus Seidl szemén keresztül egy ötvenes nő, Teresa kenyai fiúkra fizet be, mint a tökéletes születésnapi ajándékra. A cannes-i publikum egy részénél tetszést aratott; az első vetítés után a Teresát alakító Margarethe Tieselt megtapsolta a közönség. Az osztrák a színésznő sajtótájékoztatón hangsúlyozta, hogy megpróbáltatás volt számára meztelenül játszani a fiatal fekete férfiakkal a kamera előtt.

Az esti vetítésen nem sokakat ragadott magával Teresa boldogságkeresése Seidl tolmácsolásában: amikor a film után faggatóztunk, akadt, akit a kétórás hossz zavart, többen pedig úgy fogalmaztak, hogy a túlsúlyos nők meztelenkedése és a szexuális megaláztatás képei inkább csak felkavarták őket minden üzenet nélkül, mégha a naturalisztikus jelenetekre a rendező előző filmjei már fel is készíthették a nézőt.

Az utazásunkat a fesztivál szponzora, a Stella Artois támogatta

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!