Az HBO-n futó fantasysorozat, Az Úr sötét anyagai második évadának felénél járunk.

Míg az első évad egy az egyben Philip Pullman könyvtrilógiájának kezdő kötetét, az Északi fényt dolgozta fel, talán nem túl meglepő, hogy a második évad a Titokzatos kés történetét követi.

A 2007-es Arany iránytű film hatalmas bukás volt, pedig a produkcióhoz nagy nevek csatlakoztak: Nicole Kidman, Daniel Craig, Eva Green, s bár nem láthattuk újra együtt Gandalfot és Szarumánt, de előbbi, azaz Ian McKellen kölcsönözte a hangját a hatalmas jegesmedvének, míg utóbbi, Christopher Lee, a Magisztérium élén tűnt fel.

Nem is készült el a folytatás.

Ám lett más helyette. Sorozat.

A BBC és az HBO közös sorozatának második évadának fele már elérhető az HBO GO kínálatában, és az első öt rész alapján ugyanannyira könyvhű, mint amilyen az első volt. Talán pont ez a probléma.

Egy sorozatot nem a legkifizetődőbb a könyvhöz mérni. Mindegyiket önmagában kell megítélni. Esetünkben a 2007-es filmadaptáció, ha csak filmként nézzük, értékelhetetlen volt, a sorozat pedig önmagában véve is élvezhető, ám van egy apró problémája.

Tanulva a 2007-es film bukásából, a sorozat készítői akarva-akaratlanul estek át a ló „b” oldalára.

Az epizódok sokszor azt az érzetet keltik, hogy, igen, ez a könyvben is nagyjából pontosan így van, de ami írott formában megállta a helyét, az néha kis tupírozást igényel, ha filmes formában is élvezhetővé akarjuk tenni.

Ettől a történetvezetés néha kicsit döcögős, lassú és értelmezhetetlen, és nagy fájdalom, hogy ha az alkotók ilyen pontosan követik az eredeti sztorit, a karakterek mélységének ábrázolására is fordíthattak volna több időt.

A színészek viszont, bár hírnevük a filmes változat szereplőinek töredéke, sokkal inkább magukévá tették a karaktereket.

Mondjuk a castingot illetően egy kérdőjel maradt, és ez éppen a legnagyobb név a produkcióban: James McAvoy. Eléggé ledobja magáról a zord és titokzatos Lord Asriel tulajdonságait, cserébe viszont alig van szerepe, így ez annyira még nem feltűnő vagy zavaró.

Viszont Ruth Wilsont Mrs. Coulter szerepében bármeddig lehetne nézni, maga a karakter is izgalmas, ám a színésznő játékával kiegészítve a nő előtörténete külön sorozatot is megérne.

Dafne Keen személyében, aki a főszereplő Lyrát alakítja, az a karakter köszön vissza, akit a könyv olvasása közben könnyedén elképzelünk. Jól hozza a bizalmatlan, tekintetében ötvenes, ám mégis kislány karakterét, akit szinte mindenki átvágott már ezen a világon.

Lyra motivációja nagyon egyszerű és tiszta: miután nagybátyjának hitt apja megölte a legjobb barátját, a félelmetes Mrs. Coulterről kiderült, hogy ő az anyukája, aki amellett, hogy eszméletlen para dolgokat művel, saját lányát is képes bántani. Lyra eljutott hát ahhoz a gondolathoz, hogyha a felnőttek ilyenek, akkor lehet, nem kell mindent elhinni. És ha a felnőttek szerint a történetben felbukkanó varázslatos por rossz dolog, lehet, ez az állítás sem igaz. Ezért követi apját az égbe vágott hasadékon keresztül, hogy megállítsa őt, és/vagy többet megtudjon a titokzatos porról.

Phillip Pullman története mese, egy olyan mese, ami nem kíméli a gyerekeket a valóságtól, viszont szemellenzőn belül világít rá a felnőttek számára rég elfeledett dolgokra.

Mrs. Coulter kapcsolata saját daimónjával (manifesztált, állatforma lelki társával) eszméletlenül zseniálisan ábrázolt. Coulter egy kemény, ambiciózus nő, akiről a második évadban megtudtuk, hogy nem volt rózsás gyerekkora. Szüleitől azt tanulta, hogy nem ér semmit. Így minden tettével próbálja bebizonyítani a világnak, hogy mégis okkal létezik.

Viszont ahogy daimónjával, az aranyszín majommal bánik, az megmutatja, hogy hiába ért el sok mindent, továbbra is gyűlöli magát. Szinte fizikailag fáj nézni, ahogy ott van egy kis lény, aki eszméletlenül kegyetlen más daimónokkal, de amint végrehajt egy gaztettet, egyből a nőre néz gyámoltalan képpel, mert szeretetre, elismerésre vágyik. Ám a nő, akinek akaratából cselekedett, csak egyre jobban undorodik tőle.

Amikor Will és Lyra találkozik Cittagázéban, a néző is elgondolkodik, hogy melyik a jobb állapot. Ha a daimónnal együtt szó szerint kirakjuk a lelkünket, amitől sokkal sebezhetőbbé válunk, vagy ha magunkban őrizzük azt, vállalva, hogy mindig magányosabban fogjuk érezni magunkat, egyedül.

Mikor anno a könyv megjelent, nagy port kavart a benne megfogalmazni vélt erős valláskritika. A filmmel ellentétben, ahol ezt a részt úgy hagyták ki, mintha sosem létezett volna, a sorozat bevállalja ezt a konfliktust. De nem magával a vallással vagy a hittel  van probléma. Hanem az elvakult fanatizmussal, és azokkal, akik a vallást felhasználva intézményesített keretek között próbálnak uralkodni az emberek cselekedetein és döntésein.

A második évadban láthatjuk, ahogy Lyra és Will, a két koravén gyerek hogyan jut el múltbéli tapasztalataikból fakadó bizalmatlanságtól a legőszintébb és legmélyebb barátságig.

Az első évadban Lyra karakterét ismerhettük meg jobban, és személyének fontosságát a ködösített nagy egészben, amit a boszorkányok jóslata alapozott meg. A központi misztikus tárgy ott az aletiométer volt, melynek használata egyszerre áldás és átok.

A második évad ezzel szemben Will szerepének kulcsfontosságát kezdi árnyalni, és itt sem maradunk csodaképességű tárgy nélkül. Itt a titokzatos kés lesz, ami legalább annyira fonódik össze a fiú sorsával, mint az arany iránytű a lányéval. A kés, ami egy dologra képes: világok között vág rést, átjárót. Így kezd a történet egyre inkább tágulni.

A sorozatban nem tipikusan két könyv közötti átvezető történetet kapunk, mert sokkal több történik benne annál, ám dinamikájában érződik, hogy a köztes regényt kapunk.

Ha pedig valakinek felkeltette az érdeklődését a történet, de sok dolgot nem ért benne, vagy szeretne elmerülni ezekben a világokban, olvassa el a regényeket, nem fog csalódni.

(Borítókép: HBO)