Egy nap különbséggel debütált két film két különböző szolgáltatónál, de mindkettő Meryl Streep főszereplésével.

A Netflix kínálatában megjelent a The Prom – A végzős bál, ami egy színes, giccses, túlzó musicalfilm. Egy nappal előzte meg az HBO GO új bemutatója, a szinte teljes titokban forgatott Szabad szavak, amely az előzővel ellentétben egy naturális, emberközeli alkotás lett.

Két eltérő műfaj, cél és platform, ami miatt mégis érdemes egymáshoz mérni őket, az pontosan e miatt a különbség miatt van. Míg az egyik film egy cukormázzal borított üres torta, addig a másiknak – bár díszítésmentes és egyszínű – a tartalma mégis laktatóbb.

A sztori alapja, hogy Alice Hughes (Meryl Streep), a Pulitzer-díjas írónő egy újabb rangos elismerést kap, amit Angliában kell átvennie. Alice nem hajlandó repülni, így a kiadója, amelyik szeretné belőle kisajtolni az egyik sikeres regényének folytatását, jegyet szerez neki, két barátnőjének (Dianne Wiest, Candice Bergen) és Alice unokaöcsének (Lucas Hedges) a Queen Mary 2 luxushajóra, de félig titokban Alice új ügynöke (Gemma Chan) is hajóra száll.

Mint kiderül, Alice évtizedek óta nem látta a két barátnőjét, és egy idő után sejtetni engednek egy konfliktust, miszerint az írónő legsikeresebb regényének főhősét az egyik barátnőjéről mintázta. De nem csak mintázta. Felhasználta élete történéseit, mit sem törődve azzal, hogy ezzel hatással lesz mások életére.

Alice próbál jóban lenni régi barátaival, bár motivációja megkérdőjelezhető. Újra a régi múzsától várja a csókot, vagy tényleg hiányozott neki a társaság? Az unokaöccs pedig egyszerre próbál segíteni a nagynénjének és információkat gyűjteni annak új regényéről a kiadó ügynökének kérésére. 

A film tele van két-három-négy szereplős jelentekkel. A cselekmény csak kispadra ültetett mellékszereplő. Beszélgetéseket kapunk, gondolatokat, és az egészben csak egy fontosabb dolog van a kimondott szavaknál:

a kimondatlanok.

Ez rákényszeríti a nézőt az elmélkedésre, az összes narratíva átgondolására.

A pár szereplős jelentek között néha kapunk egy-egy képet, 5-10 másodpercig, ami a hajó személyzetének életét mutatja be, távoli karakterek néma beszélgetését, céltalan járkálást.

A filmben állítólag nagy hangsúlyt kapott az improvizálás. Ha ez igaz, akkor sem lehet rájönni arra, hol és mely jelenetekben, de az biztos, hogy sok olyan mozdulat és gesztus került a színészek játékába, amelyektől az egész még emberibbnek hat.

Az alkotás olyan kérdéseket pedzeget, hogy

• mennyit ér egy barátság, vagy egy munka,
• mennyire érdemes feláldoznunk magunkat vagy a környezetünket a hivatásunkért cserébe,
• fontosabb-e az anyagi jólét, mint az érzelmi,
• a szépirodalom és a populárisabb irodalom között van-e hierarchia,
• s hogy az olvasót ki kell-e emelni a hétköznapokból,
• vagy elgondolkodtunk-e már azon, milyen varázslatos a világ, ami képes volt megteremteni, hogy a jelenlegi gondolatainkra akár egy több száz évvel ezelőtti író hasson?

Ez egy lassabb, gondolkodósabb film, de semmiképp sem nehezen feldolgozható. Humora kedves, a színészi játékról pedig csak azért nehéz beszélni, mert annyira természetesnek hat, hogy az ember nem gondolja megjátszottnak. Pont ezért a film hibái, mert azért olyan is akad, nem érdemelnek szót. Talán éppen azok erősítenek rá a hétköznapiságára, amitől nem kívülállóként szemléljük a történetet.

Visszatérve mindennek az elejére, ez a nagy különbség a két film között.

De annyi szent, Meryl Streep mindkét alkotásban zseniális, a nő talán még egy dobozba zárt autista zsiráfot is el tudna játszani.

(Borítókép: Peter Andrews / HBO)