A 2017-es Wonder Woman film folytatása, ami sok halasztott premierdátum után végül Amerikában moziban és hibrid módon HBO Maxon is debütált. Plusz még pár külföldi moziban, ahol a vírushelyzet nem tett lakatot a vetítőtermek ajtajára.

Az első rész fogadtatása kifejezetten pozitív volt. Ennek persze több oka is van. Az egyik, hogy a Wonder Womant megelőző DCEU-filmek elég sok hiányosságot mutattak, így mikor befutott végre egy minőségi alkotás, a nézők értékelték. Kicsit Eric, az angolnaeffektus: nem az elért eredménynek szólt a taps, hanem az útnak, ami azt megelőzte.

Majd jött egy hullám, amit a DC szépen és gyorsan tudott meglovagolni, még a Marvel előtt, ami szintén nem volt hátrány. Levették a polcról a Wonder Woman porosodó képregényét, összekeverték némi emészthető feminizmussal, és rittyentettek belőle egy elég minőségi forgatókönyvet. Ehhez választottak egy a projekthez remekül passzoló rendezőt Patty Jenkins személyében, és egy olyan, addig nem sokat foglalkoztatott színésznőt, akinek a kisujjpercéből is a karakter árad.

A Wonder Woman első része jó volt. Az első világháborús háttértörténet is megállta a helyét, plusz nem toltak túl benne semmiféle hollywoodi üzenetet. 

Nem csoda, hogy hatalmas várakozás előzte meg a közelgő második részt, hiszen Wonder Woman karakterével azóta egyszer találkozhattunk, Az Igazság Ligája című filmben, bár a háttérbe szorított szereplő nem ütött akkorát.

Ahogy az mostani film címéből is kikövetkeztethető: a folytatás a nyolcvanas években játszódik. Nyilván George Orwell 1984 című regénye után a dátum eleve figyelemfelkeltő, de a kettőnek nincs köze egymáshoz.

Nemes egyszerűséggel az alkotók úgy gondolták, hogy miután az első részben meglovagolták a női karaktereket igénylő divathullámot,

A filmben ábrázolt világgal valami mégsem stimmel. A ruhák, a jelmezek, színek, karakterek, viselkedések és a korkép együtt valahogy olyan műanyagnak hat. Mintha egy Truman Show-t nézne az ember, csak itt Jim Carrey helyett Gal Gadot a főszereplő tudatlan báb, vagy inkább mi, nézők.

A filmnek nincs kifejezett fő gonosza, de helyette kapunk eltévedt karaktereket, akik gyengék és a környezetük rájuk gyakorolt zaklatása miatt letértek a helyes útról. Ez nagyon szép, nagyon jó, tanulságos, két könnycsepp elmorzsolása között, a tükörbe nézve magunkban is felfedezzük a potenciális rossz arcot, de azért:

Vagy ha maradunk a szájbarágós tanulságoknál, akkor legalább az legyen jobban megírt. A két negatív hős szála egyáltalán nem volt kidolgozott, tetteiknek nincsen hosszú távú következménye. Így inkább annyi szűrhető le tanulságként, hogy mindenki nyugodtan rosszalkodjon kedvére, ha ezt azért teszi, mert a csúnya emberek elnyomták.

Bár, végül is, ez a mai korszellembe abszolút beleillik.

• Gal Gadot nem kifejezetten tehetséges színésznő, de izgalmas a kisugárzása és bombasztikusan gyönyörű, Diana karaktere pedig a vérében van. Viszont amíg az első részben a sokszor kifejezéstelen vagy kicsit bambább arckifejezése támogatta a burokban nevelkedett lány világfelfedezését és mindenre rácsodálkozását, a történetben hatvan évvel később, mintha hibernálta volna magát.
• Chris Pine hozza a formáját, vicces, szimpatikus, játéka kedves, de drámai mélységekbe nem engedi magát. Persze ezért a forgatókönyvírók is mindent megtettek, és eredeti karakterből mintha örökre meghalt volna valami.
• Pedro Pascal hatalmasat ripacskodik az egész filmben, de ezzel együtt ő a legüdítőbb színfolt produkcióban. A Mandalorianban olyan sokáig volt maszk alá rejtve, hogy most alaposan átmozgatta az arcizmait, és újfent sikerült bizonyítania, hogy milyen sokoldalú színész. Játékával kicsit sikerül elfeledtetnie karaktere hiányosságait.
• Kristen Wiig Barbarája viszont kihagyott ziccer. Lehetett volna mélységekkel teli karakter, igazi drámával, olyan negatív motivációval, amit minden néző megért. Az alkotók el tudták volna érni, hogy mindenki azon kapja magát, hogy neki drukkol, nem a főhősnek. Nem így lett. A színésznő ugyan teljesítette a rábízott feladatot, de az írók nem adtak hozzá többet, mint egy Betti, a csúnya lányos átalakulást.

A film sok helyen kínos, az egyszerű párbeszédek és a feleslegesen túlbonyolított alapszituáció miatt néhol már-már parodisztikus.

Az indokolatlanul hosszú nyitójelenet pedig csak jóindulattal kapcsolódik a főszereplő személyiségének ívéhez, megágyaznak egy nagy karakterfejlődéshez, amiből aztán nem lesz semmi, csak némi felesleges arany csillogás. Itt a plakáton is szereplő páncélról van szó, amely plakát amúgy sokkal izgalmasabb, mint a film bármelyik momentuma.

Borítókép: IMDb