Ha kosztümös filmre vagy sorozatra gondolunk, általában brit akcentus, kontyba tűzött haj, klasszikus zene és olyan szerelem jut eszünkbe, ahol a legintimebb jelenet maximum egy pusziszerű csók lehet.

és egy olyan sorozatot hoztak létre, ami a mai modern gondolkodást ötvözi a feldolgozott korszak szellemiségével.

A történelmi hűség messze elkerüli, inkább egy alternatív múltba kalauzol bennünket, ahol a királyné is fekete volt, ami 1813-ban elképzelhetetlen lett volna. Mégis, ez a változtatás tökéletesen megállta a helyét, nem lett tőle PC a dolog, sem erőltetett, mondjuk, nem is bonyolították túl.

A sorozat sok mindent vegyít, így ugyanannyira érezhetjük magunkat az 1800-as évek elején, mint a jelenben.

• A ruhák szabása korhű, a színük viszont olyan harsány, amitől az modernnek hat.
• A szerelem kérdése tükrözi az adott kor szokásait, viszont a szexualitás ábrázolása eltér a megszokott kosztümös stílustól.
• A nők kiszolgáltatott helyzete hű az akkori valósághoz, mégis felvilágosult, erős női karaktereket kapunk.
• A zenék klasszikusan hangszereltek, miközben Billie Eillish vagy Ariana Grande mai popslágereit dolgozták fel aláfestőnek.

A sorozat Julia Quinn regénysorozatából készült, annak is az első részét dolgozta fel. Mivel a könyv nem töltött volna ki nyolc, egyenként egyórás epizódot, így a regény történetét sok változtatással és cselekményszál-bővítéssel turbózták fel.

A sorozatot Shonda Rhiems rendezte – hozzá kötődik a Grace Klinika –, így bőven van tapasztalata romantikus kapcsolatok, intrikák és bonyodalmak ábrázolásában.

A sztori központjában a Bridgerton család áll. Adott egy megözvegyült édesanya (Ruth Gemmel), aki anno szerelemből házasodott, lett nyolc gyermeke, négy fiú és négy lány. Az első évad központi figurája az eladósorba került legidősebb lánygyermek, Daphne (Pheobe Dynevor), aki édesanyja példájából merítve szerelemből szeretne hozzámenni valakihez, ha lehet, még a báli szezon végéig.

A sorozat az ő és a városba látogató herceg (Regé-Rean Page) szerelmi történetét dolgozza fel. Mellettük egy másik család, a Featherington is hangsúlyos szerepet kap, plusz rajtuk kívül is akad bőven mellékkarakter.

A párválasztás kérdése fontos egy olyan világban, ahol egyetlen rossz pillantás elérheti, hogy valaki örökre értéktelenné váljon. Különösen úgy, ha a nőket csupán feleségnek nevelik, akiket a hasonló sorsot megjárt édesanyjuk próbál a lehető legügyesebben értékesíteni. Ez alapjában véve izgalmas és feszült szituáció.

Ezt spékeli meg a sorozat egyik központi szereplője, egy Lady Whistleldown álnéven publikáló írónő, aki rendszeresen jelenteti meg az elit szerelmi életét és botrányait feldolgozó lapját.

Azzal a jelentős különbséggel, hogy amíg ott a New York-i elit életén csámcsogott „Pletykacica” maximum annyit ért el, hogy egy adott társaság hétköznapjait forgatta fel, ebben a világban egy-egy Lady Wisteldown-hír konkrét családok jövőjét teheti tönkre.

Botrányokból pedig akad bőven, hála a rengeteg karakternek, akik közül bár Daphne és Simon emelkedik ki, rajtuk kívül is elég hangsúlyos szerepeket kapunk.

A sorozat új köntösbe bújtatja a zsánert, amitől azt éri el, hogy akik szeretik a kosztümös alkotásokat, ezért az alkotásért is lelkesedni fognak.

A történetben ugyanakkor sok a klisé, a dráma néhol túlnyújtott és unalmas, de a figyelmet végig fenntartja. A két főszereplő közti kémia megkérdőjelezhetetlen, nagyon jól játszanak vele, hogy addig képesek makacsul közömbösnek maradni, amíg nem néznek egymás szemébe.

A happy end adott, ezektől a történetektől a néző nem is vár mást. Viszont A Bridgerton családban nem a boldog pillanatoké a főszerep, rengeteg a hullámvölgy a szereplők hangulatában, a kapcsolatok pedig nem faék egyszerűek.

A sorozat folytatása szinte garantált. Egyrészt Netflixen megjelenése óta a legnézettebb sorozat, másrészt a könyvsorozat minden regényben egy másig Bridgerton gyerek szerelmi életét dolgozza fel, ehhez pedig a karakterek hangsúlyával rendesen megalapoztak egy várható folytatáshoz.