Robotfilm – 6,5/10
Szűcs Gyula

Jonathan Mostow nem jó rendező, Michael Ferris és John D. Brancato csapnivaló forgatókönyvírók. Ezt már a Terminátor 3-mal és 4-gyel is bizonyították, most mégis kaptak 80 milliót a Touchstone-tól, hogy elrontsanak egy alapvetően jó ötletet, Robert Venditti robothasonmásos képregényét.

A nem is annyira távoli jövőben játszódó sztori szerint mindenki tökéletes testű és mosolyú droidtestekben dolgozik, bulizik és éli mindennapjait, miközben valójában otthon tesped egy bedrótozott székben, öregen, kövéren és májfoltosan. Aztán valaki elkezdi a robottesteken keresztül gyilkolni a hasonmásfüggőket.

A film forgalmazója a Disney, így bosszantóan fontos kérdések maradnak megválaszolatlanul. Például: tudnak-e dugni egymással a robotmásolatok úgy, hogy azt a gazdájuk is érzi? A nyitójelenetben ilyesmire készült a két hasonmás, de elsült a srác mikrocsipje, mielőtt elsülhetett volna. És mi van, ha a feslett bulikirálynő irányítója valójában egy fonnyadt takarítónő? Rosszabb esetben takarító?

Bruce Willisnek most a filmet kell megmentenie, mert Mostowék nyersanyagából még a hollywoodi veteránnak számító, Die Hardon edződött vágó, Kevin Stitt is csak közepes akciómozit tudott összehozni. A lezuhanó helikopter meg a buszok tetején ugráló kiborgnő (Radha Mitchell) látványos volt ugyan, de a forgatókönyvírók hatalmas lyukakat hagytak az akciójelenetek között: a parókás főszereplőt az egyik pillanatban még baltás ludditák üldözik a robotmentes zónában, aztán befordul egy sarkon, és a tömeg eltűnik.

Viszont amikor a letépett karú, keresztre feszített főhőshöz odaáll a nem kevésbé lerobbant, hús-vér Bruce Willis egy „Öregszem, de még mindig én vagyok a legtökösebb” pillantással, az gyönyörű megkoronázása egy akciófilmes életpályának.

Bruce Willis-életmű zagyván – 5/10
Gőzsy Kati

Bruce Willis ebben az évezredben kevés jó filmben szerepelt: volt a Sin City és a Die Hard 4 és más nincs. Pedig már a kilencedik évet morzsoljuk. Az 54 éves színésznek ezt a filmjét sem fogjuk harmadiknak felsorolni: egy gyenge rendező miatt kicsit zagyván elevenítette fel benne életművének néhány epizódját.

Pedig az első húsz perc jó lett: már az ötlet is eredeti, hogy Bruce Willis két alakban, de szigorúan egyetlen arckifejezéssel védi az emberiséget: egyszer kiborgként, béna, Schwarzeneggerre hajazó parókával, másszor kopaszra borotváltan, kecskeszakállal. Ráadásul nem is sebezhetetlen, a kis ragtapaszok helyett már a film elején többre van szüksége: elég hamar leszakad például a karja.

A szokásos, nem túl bonyolult karakterbe viszont belevariálja egy-egy jelenet erejéig a Die Hard-os helyzetmegoldást, a Simlis és a szende sorozatban tökéletesített kamuzást, John Travolta-járását is felidézi a Hudson Hawkból, hogy a 16 utca megtört zsarujáról ne is beszéljünk.

A Hasonmások hangulata szerencsére egységesebb a színészvezetésénél: egy saját világot hoztak létre a sok asimovos és K. Dick-es motívumokból, csak épp felületeset és korhatárosat.

A gond, hogy maga az üzenet is olyan, mintha egy 12 éves írta volna: ha hasonmásokat működtetünk magunk helyett a világban, elvész a személyes kapcsolat. De hogy keltsen ambivalens érzést a csilivili személytelenség, ha maga a film sem tud túllépni rajta?