Tavaly ilyenkor az Alkonyat-sorozat első darabját gyaláztuk, sajnos a folytatás sem lett jobb. Ha tinivámpírok beilleszkedési zavarairól van szó, nekünk a Lost Boys és a tengerparton motorozó Kiefer Sutherland az etalon, mert ott a szerelem mellett jutott idő az akcióra meg a humorra is. Utóbbi kettőt még a producerek is hiányolhatták az Alkonyatból, mert Catherine Hardwicke helyett Chris Weitz lett az új rész rendezője, aki a bátyjával közösen követte el az Amerikai pitét és az Arany iránytűt. A folytatások általában rosszabbak az első résznél, de az Újhold kivétel: ugyanolyan átlagos, mint az Alkonyat.

A New Moont nem olvastam könyvben. De nem is akarom, ha a túlértékelt Stephenie Meyer is csak kínosan vicceskedő párbeszédeket tud, mint Melissa Rosenberg forgatókönyvíró ("Gyönyörű vagy." "Nagyon beverhetted a fejed."), és ha az érdekes mellékszereplő kimerül néhány affektáló ősvámpírban, meg egy akciófilmektől is behányó, dagi haverban. A romantikus szál elnyújtott és giccsbe hajlóan unalmas, a szétfolyó történetbe jelenetenként lehetne belekötni. Pl.: miért hagynak egyedül a vámpírok egy lányt ott, ahol hemzseg a környék a kigyúrt farkasembertiniktől? A film csak az utolsó fél órában pörög fel, de az meg előkészítés a harmadik részhez. Itt amúgy érdemes figyelni Dakota Fanningre, aki aranyos kislányként sikoltozta végig a Világok harcát, azóta meg egész jó nő lett.

Az Újhold sztorija a szokásos szerelmi háromszög, szörnyváltozatban. Bella (Kristen Stewart) tipikus "elvont lány a szomszédból" főhős, megfejelve a szokásos tinédzser útkereséssel. A kisvárosi élet neki tömény unalom, a bálványozott vámpír (Robert Pattinson) viszont lelép, mert egy halandónak túl veszélyes a vámpírokkal élni. Bánatában Bella egy indián farkasemberrel (Taylor Lautner) kezd flörtölgetni, aki a szakadó esőben is félpucéran rohangál. Lautner az előző rész óta látványosan szétgyúrta magát, bár a kockahasára a sminkesek is rásegítettek, Pattinsonnál viszont nem voltak formában, mert élőholt herceg helyett meleg divattervező lett belőle.

Kiherélték az első rész vicces apját is: a lányát vadászpuskával óvó sherrifnek (Billy Burke) egyetlen emlékezetes jelenete sincs. A fickó persze kényszerpályán mozog, mert ez pont az a korszak, amikor a tinédzser gyereke csak egyszavas mondatokat morog (igen, nem, utállak), aztán rávágja az ajtót.

A szörnycsaládokat már jobban kidolgozták. Az izomhegy indiánok mindig együtt lógnak, mint egy farkasfalka, sziklákról ugrálnak a tengerbe és hippiként élnek az erdőben. Néha széttépnek egy vámpírt, ők a természettel harmóniában élő, buta, de boldog barbárok. Ezzel szemben a vérszívó-társadalom egy hierarchizált, tikos társaság, ahol mindenki száz évvel ezelőtti ruhákat hord, és szigorú törvényekkel fárasztja a lopott Porschével száguldozó fiatalságot.

A film egész jó látvánnyal kompenzálja a gyenge sztorit: az ősvámpírok leamortizálnak egy olasz templomot, miközben felmossák egymással a padlót. A kinézetük és a modoros stílusuk persze az Interjú a vámpírral Lestatját idézi, de ez a sok Anne Rice-nyúlás csak jót tett a Twilightnak. A CGI-farkasemberek viszont olyanok, mint a 80-as évek szőrös szörnyei, ami 2009-ben szégyen a trükkcsapatra nézve, de kellemes nosztalgia lehet annak, aki VHS-horrorokon nőtt fel. Az Újhold vérfarkasos horrornak kevés, vámpírfilmnek közepes, a romantikus részt pedig inkább hagyjuk is, maximum 6/10-et adnék rá.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!