Terry Gilliam is nagyra nőtt gyerek, mint James Cameron, csak még egyik filmjével sem keresett egymilliárdot. Viszont ugyanolyan örömmel pakolta agyon számítógépes effektekkel a legújabb filmjét, mint az Avatar rendezője. Így lett a Doctor Parnassusból harsogó, színes, pszichedelikus mese, kétórányi szürreális hullámvasutazás, ahol már tényleg meg sem lepődünk, hogy a forgatás alatt elhunyt Heath Ledger helyére egyszerre három színész (Colin Farrell, Johnny Depp, Jude Law) ugrik be.

Ha valaki egymás után megnéz 10-15 őrült Terry Gilliam-animációt a Monty Python-szkeccsek elejéről, az nagyjából rá is hangolódhat a Parnassusra. Elsőre nagyon mellbe vágó, hogy Heath Ledger átugrik egy varázstükrön, és a túloldalon már Jude Law-fejjel mászik létrán a felhők fölé, hogy aztán leessen egy temetőbe, ahol az angol zsaruk bobbykalapos szobra előtt operett-előadást rögtönöz neki egy csapat szoknyába préselt, kövér, bajszos rendőr.

De a film csak látszólag tűnik a beszívott rendező agyába szervezett társasutazásnak. A címbéli képzelet birodalmában igazi háború zajlik: Parnassus doktor (Christopher Plummer) és az ördög maga (Tom Waits) versenyeznek a tükrön átrángatott emberek lelkéért. Az a nő, aki szobára megy Johnny Depp-pel, a pokolban végzi. Régi játék már ez a két halhatatlan között, amibe Parnassus csak azért megy bele, hogy megóvja a lányát (Lily Cole), akit egy szerelmes pillanatában már akkor felajánlott tétnek, amikor még meg sem született.

Minden színész brillírozik Gilliam bizarr vidámparkjában. Főleg a múltját eltitkoló Heath Ledger, aki kidob minden XIX. századból megörökölt, klasszikus vándorcirkuszos kelléket, és a gazdag negyvenes nőket viszi át a tükörvilágba, hogy ott Johnny Deppként az összes ékszerüket lenyúlja. Depp bámulatosan képes utánozni Ledger minden mozdulatát, de néha megvillantja a Don Juan de Marco-arcát is. Colin Farrell meg még a darabokra szakadó túlvilágon rohangálva is pont úgy vigyorog, mint Ledger, és jó pont, hogy nálam utólag már teljesen összefolyik, melyik jelenetben láttam őt, mikor az elhunyt színészt. A dublőrök közül csak Jude Law lógott ki nagyon a viaszbabasminkjével és a félrecsúszni készülő parókájával.

Lily Cole is nagyon meggyőző, mint a szürreális mesék holdarcú, a valóságból menekülő tinilánya, és szép karrier állhat előtte, mert az ilyen karakterekkel egybenőtt Christina Riccit már Tim Burton sem hazudhatja 16-nak, idén lesz 30. Persze biztosan akad, aki csak a kisdinnyényi mellek miatt jegyzi meg Cole nevét.

Az öreg Christopher Plummert alig lehet felismerni az álszakáll alatt, de ahogy alkoholista Dumbledore professzorként, full delíriumban fetreng a vásznon, az egészen elképesztő. Tökéletes ellentéte az öltönyös, cigarettázó ördög, Tom Waits, de neki egyszerűbb, mert hozzánőttek az ilyen szerepek. Cirkuszos történet meg nem létezhet cilinderes törpék nélkül, bár Verne Troyerrel Gilliam nagyon mellé lőtt, mert mindig a Kicsi Én ugrott be az Austin Powersből. A Twin Peaks-veterán Michael J. Anderson kellett volna ide, a Carnivale sorozatban pont ilyen figurát játszott.

A Doktor Parnassus nem 3d-s film, a több évszázadot összemixelő  látványvilág viszont így is letaglózza és nem ereszti a nézőt. Hagyományos értelemben vett története nincs sok, és az újraírt forgatókönyv miatt az is szétcsúszott, de így legalább a moziból kijövet is órákig az apró utalásokon agyalhat a néző. Ha az Avatart az egekbe magasztaltam, a Parnassusnak is jár a 9/10.