Az Exit through the giftshop című film hivatalosan dokumentumfilm Banksyről, amiből azonban nem igaz, hogy Banksyről szól, és kérdéses az egész dokumentumjellege is. Sőt, azt sem könnyű megmondani, hogy mi volt a céljuk az egésszel az alkotóknak, bárkik is legyenek ők. Egy dolog biztos, hogy a világ leghíresebb vandáljának filmje vicces és elgondolkodtató alkotás.

A bizonytalanság egyébként nem meglepő a rendező (vagy főszereplő, esetleg narrátor) ismeretében. Banksy a híres street artos eddig is besorolhatatlan figura volt. Falra fújt társadalomkritikus stenciljeivel lett híres, de csinált installációt sültcsirkéből, fagylaltoskocsiból és élő elefántból. Saját alkotásait titokban kiakasztotta a Tate múzeumban és a Momában, később viszont ő rendezte Nagy-Brittannia legnépszerűbb kiállítását. A világsajtóban az izraeli falra készített stenciljeivel, majd a Disneylandbe csempészett guantanamói fogoly szobrával került be. Mindezt úgy, hogy a művész kiléte ma sem ismert. Ennek ellenére a nagy aukciós házak százmilliókért adják el munkáit.

A film eleinte az érthetőséggel kecsegtet. Bejön a képbe a kapucnis street artos, és torzított hangon bejelenti, hogy a film elvileg róla szól, de mivel egy excentrikus filmes készítette, ezért ez az ő története is egyúttal. Ehhez képest Banksy nem sokkal később eltűnik a színről. Helyét átveszi az izgága, félkegyelműnek tűnő, de szerethető francia, akinek egyetlen szenvedélye van, a filmezés.

A legjelentősebb ellenkulturális mozgalom a punk óta

Oké, akkor hagyjuk Banksyt, végül is Thierry Guetta sem érdektelen alak. Filmes munkamódszere például pszichológiai vizsgálatokra is okot adna: napi 24 órában filmez, mindenfajta cél és elképzelés nélkül. A Los Angelesben élő vicces francia véletlenül azonban belebotlik a kilencvenes években kibontakozó street art-mozgalom néhány képviselőjébe, megtetszik neki a kaland, és csapongó munkamódszere célt kap: a stencielző, matricázó, posztereket ragasztgató utcai művészet önjelölt dokumentátorává válik.

A néző ekkor jön rá, hogy nem csak Banksy, de Guetta sem főhős. A film valójában a street art kialakulásáról szól, amelyet a narrátor lelkesítő módon úgy jellemez: "ez volt a legjelentősebb ellenkulturális mozgalom a punk óta".

De aztán mégsem kerül a filmbe annyi street artos, hogy kirajzolódjon a szcéna tablója. És nem derül ki sok arról sem, hogy miért ragasztgatnak a falra ezek a srácok, vagy milyen stílusok és megközelítések léteznek.

Elmebeteg, kamerával a kezében

A film felére már nyilvánvaló, hogy a film nem burkolt street art-történelem. A képernyőn ugyanakkor újra megjelenik Banksy, és mozija nem várt fordulatot vesz. A kapucnis alak elmeséli, hogy barátaival össze akartak rakni valami értelmezhetőt Guetta felvételeiből, ezért elküldték a példaképeit utánozva akkor már a saját matricáit ragasztgató rajongójukat Los Angelesbe, hogy rendezzen magának egy kis kiállítást. Ők pedig ezalatt filmet vágnak.

Nem, az Exit through the giftshop természetesen nem erről a graffitisek által készített filmről szól. Guetta művészi karrierje van a reflektorfényben.

A túlmozgásos francia ugyanis eksztázisba került, hogy bálványa, Banksy saját show rendezésére szólította fel. Egész vagyonát a vállalkozásba öli. Kibérel egy több szintes üres épületet, grafikusokat, dizájnereket vesz fel, és saját ötletei alapján nekiáll a műalkotások tömeggyártásának. Hosszasan bomlik ki előttünk a nyomasztó végkifejlet. Dokumentumfelvételeken látjuk a káoszt, amelyben az amatőr módon, a street art nagy alakjainak stílusát majmoló művek készülnek.

A végén - figyelem, óriásszpoiler - mégis siker lesz a kiállítás. A rajongók tolonganak, a szakértők körmondatokban fejtik ki, miért zseniális a semmiből érkezett művész, a gyűjtők pedig vásárolnak, súlyos dollár tízezrekért.

Guetta pedig interjút ad, alkot, elméleteket gyárt és kioktatja egykori példaképeit. Lassan kiderül, a szerethető bolond valójában az a behízelgő, passzívan nyomulós, lamentáló, idegesítő karakter, akit, ha teret nyer, már nem lehet lelőni.

A blöfföt bekajálták a tömegek. Banksy az utolsó kockákon széttárja a kezét: régebben azt vallottam, hogy mindenki lehet művész, csak meg kell próbálni alkotni. “Ma már nem mondok ilyesmiket.”

A film tehát a street art-mozgalom vádirata a hátukon felkapaszkodott, önelégült kis senkiről, vontam volna le a tanulságot, ha nem marad bennem furcsa, bizonytalan érzés.

Kicsoda valójában a hiperaktív francia?

Biztos, hogy létezik Thierry Guetta? Vagy csak Banksy forgatókönyvének kelléke, bizonyítva, hogy a művész már valódi filmesként is működik?

A gyanú nem alaptalan. Árulkodó, hogy amikor Guetta a film operatőréből annak főszereplőjévé válik, hirtelen ő maga is megjelenik a képernyőn, ugyanabban a sílusban, mint az addig általa kamerázott idoljai. Mintha belépett volna a produkcióba egy második dokumentumfilmes, aki egyel hátrébb lépve folytatja ott, ahol a francia a munkakörének megváltozása miatt abbahagyta.

De meseszerű Guetta naivitása, és az ebből egyáltalán nem következő, váratlan, mindent elsöprő siker is.

Az összeesküvés-elméletet, miszerint az egész Banksy és Shepard Fairey vicce, megzavarja, hogy a francia művészről forgatott rövid dokumentumfilmet a BBC, de találni újságcikket is Guetta kiállításáról. Igaz, állítólagos sikeréhez képest keveset. Sőt, Madonna 2009-es albumának tervezőjeként is az ő nevét tüntették fel. Egyik sem bizonyíték, hiszen a média meghekkelése nem lehetetlen vállalkozás: korábban a Yes men-csoportnak is sikerült hülyeségeket nyilatkozni a World Trade Organization nevében a BBC-ben, kínos magyarázkodásra kényszerítve a későbbiekben a világszervezetet.

A lényeg, hogy Banksy megint kicsúszott a kezeink közül, sőt, csőbe húzott minket. Hiszen a néző számára nem marad más, mint hogy a munkáin gondolkodjon, ami valójában minden művész vágya, de csak keveseknek sikerül a fáradtságos műveletre rávenni a közönséget.