Sokszor bíráljuk a magyar címfordításokat hibáikért, otrombaságukért. Kezdetben a Stranger than fiction-t Felforgatókönyvre magyarítókra is haragudtam. Az hagyján, hogy az eredeti címet meg sem próbálták lefordítani, pedig könnyű lenne. A film többek között az írás folyamatáról szól, és nem a forgatókönyvről, gondoltam korábban, majd rájöttem, hogy bár nem tartom hibátlannak a címadást, mégis megragadja a film lényegét. Ez a magyar cím is harsány, önmagára mutogató, lényegileg leesik a sztoriról, de abban igaza van, hogy ez a mozi tényleg a forgatókönyvről szól. A forgatókönyvírás mesterségéről, a zseniális alapötletekről és a szerzőről: Zach Helmről, aki minden előzmény nélkül a romantikus vígjáték kategóriában újított a Felforgatókönyv című remekkel. Persze mint minden igazán fontos alkotásnál, az ő műve is kitört a szűk kategóriából: tragikomédia is egyben, a csendes, finom, melankolikus fajtából.

Állnak az emberek néha egy-egy hazai film premierje után tétován, és vonogatják a vállukat. Milyen volt a film? Vállvonogatás. Mi volt vele a baj? Vállvonogatás keretében kusza gondolatok hangzanak el hosszúságról, rövidségről, jó színészi játékról, rossz színészi játékról. És valahogy senki nem beszél arról, hogy rosszul volt megírva a forgatókönyv.

Mert itt ez a - használjuk hát a magyar címet - Felforgatókönyv. Ennek olyan a szkriptje, amilyennek egy tökéletes forgatókönyvnek lennie kell. Amit elolvasva a rendező azt érzi, hogy neki ehhez a kikezdhetetlen, eredeti és megindító történethez, ehhez a szellemes dialógusokkal operáló betonbiztos szerkezethez, közönségsiker várományos filmhez már 'csupán' meg kell találnia a megfelelő színészeket, a legjobb operatőrt, a zeneszerzőt, és levezényelni az egészet. Ez sikerült. Ide nem szükségeltett csillogó direktori ötlet sem, mert a történet önmagáért beszélt.

Ha az ember adóellenőr, felkészülhet rá, hogy mindenki, de mindenki utálni fogja. Ő, vagyis Harold Crick (Will Ferrell) dögunalmas fazonnak tűnik, aki egyben Karen Eiffel írónő (Emma Thompson) legújabb, készülő regényének a főhőse. A forgatókönyv attól az egyszerű alapötlettől zseniális, hogy az író írja a történetet, kommentálja Harold életét, ám egy nap a férfi hallani kezdi a róla szóló narrációt, éppen annál a pontnál, hogy: "Harold itt még nem is sejtette, hogy ez a véletlen közeli halálát okozza". Mivel a hang a fejében választékosan, irodalmi stílusban beszél, a pszichológusa elküldi egy irodalomtudóshoz (Dustin Hoffman). Közben Harold szerelmes lesz, kezd magára találni, csakhogy Karen Eiffel arról híres, hogy minden könyve végén megöli hősét. Mikor ezt Harold megtudja, örült rohanásba kezd, hogy megtalálja Karent. A találkozó létrejön, és a sztori csak ezután kezd igazán érdekessé válni.

Az, hogy eddig valaki szerette, vagy gyűlölte Will Ferrelt, innentől kezdve lényegtelen, ugyanis ebben a filmben imádni fogja. Visszafogott, mély alakítást nyújt. Szerelme szerepében Maggie Gyllenhaal eleven, érzéki. Dustin Hoffman izgága, totálisan ellentmondásos, és csakis egy dolog érdekli a kávé mellett, az irodalmi alkotás hitele. Emma Thompson az egzaltált, írói válságban szenvedő művészember karikatúráját rajzolja meg zseniálisan.

Marc Forster érzékeny kismester, aki a Szörnyek keringője, az Én, Pán Péter, valamint a Maradj! után hálát adhat az égnek, hogy ő vihette vászonra a Felforgatókönyvet. Intelligensen fejet hajt a sztori előtt, és hagyja, hogy az fanyar humorral és jó tempóval építkező dramaturgiával megszülessen. A legnagyobb dicséret azonban mégiscsak Zach Helmé, aki újra bebizonyítja, milyen sok rétege lehet egy komédiának.