Az Onyx megkapta a második csillagát, a Borkonyha, a Costes és a Costes Downtown megőrizte a csillagát, Bib Gourmand lett a Strand 25, és Bib Gourmand maradt a Fricska és a Petrus, de nekem mégsem ez volt a legérdekesebb a hétfő Michelin-díjátadó eredményeiből, hanem az, hogy az Olimpia neve még mindig ott kavarog a levegőben. Bekerült a kalauzba, még mindig Budapest legjobb éttermei között emlegetik, viszont valahogy sosem sikerült megugrania azt a lécet, hogy kapjon a neve mellé egy sipkát.

Nekem teljesen kimaradt az Olimpia a belvárosi éttermi kultúrából, viszont több emberrel is találkoztam, aki csillogó szemekkel mesélt arról, hogy igen, rengeteget járt oda – tíz évvel ezelőtt, amikor még egy másik séf volt. De a munkamódszerük nem változott sokat azóta sem,

ami egyrészt rögtön ki is tiltja onnan a rántott sajtos társaságot, másrészt pedig tényleg lehet szezonális dolgokkal találkozni, ami nekem mindig is egy szimpatikus húzás volt. Harmadrészt meg egy étteremnek így kéne működnie, nem az ARO-márkás zöldborsót főzelékké habarni a vendégnek, hanem abból főzni, ami friss, meg amiből lehet.

Ami tényleg nagyon jó az Olimpiában, az az, hogy az alapanyagokból nem valami ad hoc összehabozott szörnyszülött készül, hanem egy teljesen értelmezhető étel. Jó, kicsit szűk keresztmetszetét néztük meg az étteremnek, a Michelin-díjátadó utáni nap menüjét ettük – egy főétel kivételével – végig, és nagyon vissza kell fognom magam, hogy ezek alapján ne általánosságokat mondjak, hanem egyszerűen leírjam, hogy milyen volt a választék március 27-én.

Elég jó egyébként, csak hogy összefoglaljam a következő pár bekezdést. A fotós kolléga almaszószos malacrilette-jéről például egy szót nem tudok mondani, mert egy szó nélkül megette az egészet, az én medvehagymalevesem füstölt jércével felemás volt, már abból a szempontból, hogy az íze jó, de belekanalazva az alja még hideg volt. Annyira nem bántam, mert a reszelt gyömbér is az alján volt. Egyébként 12-re mentünk, hogy legyen asztalunk, 3-4-nél már ültek, és az ebédidőben szinte az összes megtelt.

A második fogásból egyet ki kellett hagynunk, a kecskesajtos, gombás tagliatellét, mert sajnos csak ketten voltunk, és azért túlzásnak éreztük volna, ha még betolunk egy harmadik főfogást is. A csak a hozzávalók felsorolásából álló nevű tőkehal, zeller, rákmártást nem én kértem, de a tőkehalhengerek finomak voltak, a sötétebb színű rákmártás meg jól ment hozzá. A zellert nem kóstoltam, mert azért mindennek van határa, és az a határ zellerrel van kiverve. Én rendes magyar férfiként a csomboros töltött káposztát választottam (kevésbé rendes magyar módra iberico lapocka járt hozzá), és nagyon boldog voltam, hogy ez akár ízre, akár kinézetre is pontosan olyan, amilyet nagymamám is tudna értékelni. A csombor egyébként a borsikafű másik neve, ezt mondjuk csak már a szerkesztőségben tudtam meg, de azt viszont ott rögtön, hogy az iberico lapocka kicsi szeletei tökéletesen mentek ehhez az egészhez, és nem olyan volt, mintha egy délnyugat-spanyol séf véletlenül beszaladt volna egy magyar konyhába ízlésesen randalírozni. Ráadásul maguk a töltött káposzták nem a szokásos, húsos hasé méretűek voltak, hanem két falatból álló, hüvelyujjnyi darabok, amitől egyrészt nem lesz tiszta húscafat a tányér, amikor vágni akarunk belőle, másrészt meg azért ennyi bőven elég káposztába tekert disznóhúsból. Finom, részleteiben is tök jó (a tejföl elég raj volt, jobb jelző most nem jut eszembe), házikenyérrel együtt tényleg ismerős, de sokkal jobb fogás volt.

A desszertként felszolgált túrókrém (rebarbarahártyával és darabokkal) és az almáspite (fahéjfagylalttal) szintén ezt az iskolát követte, még ha Magyarországon a rebarbara még mindig valami fura úri hóbortnak tűnik, az almás pite meg pont az ellenkezőjének. A túrómousse talán csak azért volt jobb, mert valahogy szokatlan volt belekanalazni egy kocka alakú krémbe, hogy aztán pofánvágjon a finom túróíz, de egyikre sem volt panasz.

És nem úgy tűnt, hogy az Olimpia ebédmenüjére lenne. Amíg ott ültünk, rendszeresen jöttek a törzsvendégek, akik felváltva gratuláltak a személyzetnek, és suttogták el félhangosan, hogy akár többet is érdemelt volna. Ebben nem feltétlenül vagyok biztos, noha tényleg nem sok választja el minőségben a Bib Gourmandot második évben kapó Fricskától. De abban egészen biztos vagyok, hogy ezzel a minőséggel még tíz év múlva is létezni fog az Olimpia. 

Ketten ettünk háromfogásos ebédmenüt, kértünk egy literes ásványvizet és két presszókávét, a számlánk végösszege 9130 forint volt. Az összes csillagos, Bib Gourmand, és ajánlott magyarországi éttermet itt lehet megnézni.