A napokban leállította a főváros az Új Nemzeti Galéria, a Magyar Innováció Háza (az egykori Közlekedési Csarnok másolata) és a Városligeti Színház építését, és a jelek szerint a kormány is tudomásul vette, hogy a Liget-projektből az eredetileg tervezettnél kevesebb valósul meg. A Magyar Zene Háza és a Néprajzi Múzeum már épül, de ezek még nagyon messze vannak a késztől. A Városligetben lassan tíz éve alakuló múzeumi negyed legelső új kiállítóhelye így egy olyan épület lett, ami mindig is ott állt a Városliget közepén: a Millennium Háza. Az épületet október 26-án adták át, de az esemény a jelentőségéhez képest alig kapott visszhangot. Ebben alighanem szerepe van annak is, hogy nem új épületről, hanem egy régi felújításáról van szó, és annak is, hogy
a benne található kiállítással nem nagyon lehet dicsekedni. A felújítás minőségével viszont igen.
Az Olof Palme sétány mellett megbújó neoreneszánsz épületet az elmúlt évtizedekben Olof Palme-ház néven ismerték. Már aki ismerte, merthogy nem nagyon volt közfunkciója, gyakorlatilag senki sem tudta mi az ott a Városliget közepén. Akkor került csak a figyelem középpontjába, mikor átmenetileg ide költöztették át a Kertemet az egykori Hungexpo-telekről, ahol elkezdték építeni a Zeneházat; majd amikor elkezdett keringeni egy videó a neten arról, hogyan bontják ki az utólag belebuherált falakat. Sokan fel is háborodtak, mert azt hitték, szétverik az eredeti házat, pedig nem erről volt szó. Akkor le is írtam röviden az épület történetét, mely eredetileg Műcsarnoknak épült a Városligetbe az 1885-ös Országos Általános Kiállításra, amikor a Pecsa őse is.
A főként vasúti épületeiről ismert Pfaff Ferenc tervezte ház csilivili, neoreneszánsz ékszerdoboz lett, tele Zsolnay-díszekkel, de nagyon hamar kiderült, hogy eredeti funkciójának nemigen felel meg. Egyrészt túl kicsi volt, másrészt nem volt könnyű megközelíteni. Pedig az első komolyabb átalakítás során átpakolták a főbejáratát az egyik oldalról a másikra, hogy a Stefánia út (vagyis az Olof Palme sétány) felé nézzen, de ez sem segített. A huszadik század során elég sok funkciója volt, egy ideig itt működött a Fővárosi Múzeum, később a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat, és rendszeresen alakítgatták, főleg a szocializmus éveiben. Az utóbbi időkben az állapota nem volt valami fényes, a díszítések jelentős része már hiányzott róla, szóval a helyreállítás érett egy ideje. A kérdés csak az volt, hogy minek nyíljon újra.
Mostoha sorsának az a legfőbb oka, hogy igazán jól sehogy nem lehet hasznosítani: túl szép és túl értékes helyen fekszik ahhoz, hogy egyszerű raktárként, műhelyként vagy irodaként működjön, de túl kicsi és nehezen megközelíthető ahhoz, hogy valami turistalátványosságot telepítsenek bele. Nem véletlen, hogy sokáig a Liget-projektben is egy nagy kérdőjel volt a helyén (amihez azért évi 50 ezer látogatót terveztek). Aztán egy darabig vendéglátóhely/kávéház funkciót emlegettek, amihez az ideiglenesen ideköltöző Kertem kitűnő tesztüzemmódnak tűnt.
Végül ötvözték a két funkciót: egyik felében kávéház/étterem/rendezvénytér lett egy nagy terasszal, a másikba egy kiállítás került. A neve pedig Millennium Háza lett. A felújítást, átépítést az Archikon építészei, Nagy Csaba, Benedek Botond és T. Major Krisztina tervezte.
A házat most megint északról, vagyis a Nagyrét és az egykori Pecsa irányából közelíthetjük meg. Itt egy díszes rózsakert fogadja a látogatókat. Ez is valami rekonstrukciónak tűnik, de valójában semmiféle történelmi előzménye nincs, ezen a helyen korábban az Ybl Miklós által a kiállításra tervezett Királyi pavilon állt, amiből aztán Gerbeaud cukrászda lett a második világháborúig, amikor elpusztult. Ennek ellenére nem tudok rá haragudni, mert ez a geometrikus kert a szökőkúttal valóban passzol a házhoz, a rózsakerteket meg nagyjából mindenki szereti. (Más kérdés, hogy a tájépítészszakma nem lelkesedett feltétlenül, hogy a pályázati kiírásban kötelező elem volt ennek a beletervezése.) Mindenesetre drukkolok, hogy ne csak mutatós fajták legyenek benne, amelyek irányába az utóbbi időben elmentek a kertészek, hanem illatosak is. A látványtervekhez képest kicsit más lett a formája, ráadásul megfejelték egy kissé túl hangsúlyos pergolarendszerrel is, de még belefér. A Zsolnay-kút talán már kicsit sok, de biztos kevesebbeket fog kiakasztani itt, mint a József nádor téren.
Annál is inkább, mert maga a ház is tele van Zsolnay-díszítéssel. Készítésükkor még családi startup volt a cég, gyakorlatilag csak kísérleteztek azzal, mivel lehetne kiváltani a kőfaragványokat. Ezek a díszítmények még a „pirogránit-forradalom” előtt készültek, állítólag nem is fagyállók. Ennek ellenére egész jól átvészelték a bő évszázadot, kisebb részüket azonban cserélni kellett. Szerencsére a háznak volt egy gondnoka, aki a lepotyogott díszkerámiákat mind gondosan eltette - neki köszönhető, hogy az eredeti darabok közül ilyen sok megmaradt.
Az Épkar végezte felújítás során tehát ide került a főbejárat. A mindenki által ismert, egykori főkapu a másik oldalon most egy teraszra nyílik. Az ott megőrzött idősebb fa jól mutatja, hogy a háború utáni évtizedekben mennyire összevissza hagyták nőni a Ligetet. Persze örülök, hogy most már tiszteletben tartják ezeket ott is, ahol nem illenek az eredeti parkkoncepcióba (a rózsakertben szintén maradtak öreg fák, amelyek látványosan nem illeszkednek az új kert geometrikus rendjéhez). Nem nehéz megjósolni, hogy az emberek többsége továbbra is ezt az bejáratot fogja használni, ha be akar ülni az új étterembe egy kávéra, bár itt csak egy rámpa vezet fel a teraszra – hivatalosan az is csak az akadálymentes megközelítés kedvéért.
A bejárat meg- vagy visszaforgatásában szerepe lehet annak is, hogy az eredeti elképzelés szerint megszűnt volna az Olof Palme sétány, ahol a legnagyobb forgalom zajlik, és semmi nem indokolta volna, hogy erről érkezzenek a látogatók. Aztán kiderült, hogy mégis marad. (Ennek biztos minden rendszeresen erre kerékpározó örül, bár állítólag nem az ő lobbijuknak köszönhető a döntés, hanem annak, hogy az út alatt közművezetékek húzódnak.)
A külső helyreállítás nem pusztán a sérült elemek kijavítását, vagy a főbejárat visszaállítását jelentette. Ki kellett bontani többek közt az elfalazott díszeket (például a főbejárat melletti befalazott falfülkéket, amelyekbe újragyártott díszvázák kerültek), és olyan nyílászárókat kellett beépíteni, amelyek megfelelnek korszerű szigetelési, biztonsági követelményeknek. A díszlépcsőre került korlátok ugyan nem valami vonzók a szemnek, de kötelező előírás. Még ezt is csak a melléjük helyezett virágládákkal együtt sikerült elfogadtatni megfelelőnek. A kiugró középső rizalit tetejéről hiányzó allegorikus szoborcsoportok nem kerültek vissza.
A ház belsejében dolgozó munkagépek sokakat megijesztettek a felújítás idején, de valójában annyi utólagos részt kellett eltávolítani, hogy érthető volt a durva beavatkozás, a belső térben szinte alig voltak már eredeti elemek.
Az épületben eredetileg két felülvilágítós, üveggel fedett kiállítóterem volt, de az eredeti tetőszerkezetet nem csak lecserélték, hanem meg is magasítottak az évtizedek során. Ennél is komolyabb beavatkozás volt, hogy a kiállítóterek egy részét födémekkel többszintesre osztották fel – ezeket szintén eltávolították a rekonstrukció során.
A ház valamikor úgy nézett ki, hogy a belépve a központi csarnokba, jobbra is, balra is kiállítótermek nyíltak. A középső nagyobb hajók felülről kaptak fényt, a mellettük húzódó kisebbek az ablakokon át. A mostani átépítés során az egykori kiállítótereket mindkét szárnyban nagyrészt egybenyitották. Így, ha most belépünk az előtérbe, illetve onnan az épület középső részébe, akkor mindkét irányba egy-egy nagy csarnok nyílik: balra a kiállítás, jobbra az étterem-kávézó. A középső teret régi fényképek alapján helyreállították, visszakerült a falakra az eredeti díszítés; a rekonstrukció szép, de kissé szigetszerű az egyébként belülről teljesen modern házban.
Az új kávézó Kiss Miklós tervezte belső díszítése rendkívül izgalmas, de alighanem megosztó lesz, viszont biztos, hogy rengeteg turistafotón bukkan majd fel. A helyiségben ugyanis óriásira nagyított Zsolnay-alkotásokat helyeztek el, a belsőépítészet kortárs, de valahogy mégis art déco hatású. Egy kisebb tükörterem is elfért még a kávézó hátuljában, meg Budapest egyik legszebb kilátású konyhája is. Ha megnyílik ugyanis márciusban a terasz, már nem csak kávézó, de étterem is működik majd az épületben. Azt ígérik, hogy árban valahol a Kertem felett, de a környékbeli (luxus)éttermek (pl. a Robinson) alatt lesznek.
Az előkészítő, a hűtők, és egyéb kiszolgáló funkciók a pincébe kerültek, mert hogy ezt is kiépítették a felújítással. A föld alatt kaptak helyet a mosdók, a ruhatár, a múzeumpedagógiai helyiség és egy vetítőszoba is. Ide került az épület egyetlen markáns kortárs építészeti eleme, egy csodaszép, rézzel borított, kecses ívben kanyarodó lépcső, amely a földszintről vezet le. Az óriás tányérok mellett alighanem ez lesz a másik kedvelt instázó pont a házban.
Ezek a terek – természetesen a konyha kivételével – mind szabadon, jegy nélkül látogathatók. Ez kifejezetten szimpatikus: a Liget-projekt valamennyi múzeumánál megígérték, hogy a fogadótereik mindenki előtt nyitva állnak majd, és már azokba is érdemes lesz ellátogatni. Örülök, hogy ezt az ígértet be is tartották. Sőt, a Millennium Házára ez annyira igaz, hogy
a kiállítást szerintem nem is érdemes megnézni.
Na jó, pontosítok. Ha az ember ott van, kukkantson be, de csak ezért semmiképp ne menjen oda.
Ez a kiállítás ugyanis elég méltatlan a hely színvonalához, vagy ahhoz, hogy ez lett a Liget első új kiállítóhelyének első kiállítása. Hangulatában nagyjából azt hozza, mint a várpalotai Trianon Múzeum, csak sokkal több pénz elköltése látszik rajta. Egy kisvárosi múzeumnál, amit nagyon sokáig szerelemből építettek és működtetek, mégiscsak érthető mindez, ez viszont egy kiemelt állami projekt része, amely ráadásul büszke arra, hogy valami újat, izgalmasat, érdekeset hoz. Ehhez képest semmi ilyesmit nem találunk benne, legalábbis tartalmilag, mert az installációk mind nagyon korszerűek akarnak lenni. Nekem még a legjobban a Liget-projekt makettje tetszett – amelynek egy másik változatát már bemutattam korábban –, de úgy tűnik, az is pont a napokban avult el.
Attól, hogy tabletet adnak a látogatók kezébe, mindenhonnan vetítenek és zenélnek, pop-up könyvre emlékeztető installáción mutatják meg a Liget ismert épületeit, valamint szelfizhetünk Gábriel arkangyal szobrának másolatával, és azt ráteszik a kijáratnál egy Hősök tere fotóra – nos mindettől nem lesz érdekes az egész. Olyan, mint amikor öregedő marketingesek fiatalos reklámot próbálnak csinálni:
Figyelj haver! Ezt kapd ki!
És akkor az Orbán Viktor-idézetekről még nem is beszéltem, melyek a (Rajk László halála kapcsán nem is olyan rég emlegetett) Nagy Imre-temetés díszlete felett jelennek meg. Igaz, hogy csak a többi rendszerváltó között, meg azért némi akaratlan fricskával is, hiszen az oroszok kivonulását sürgető szövegét sikerült beidézni, na de akkor is.
Az viszont klassz, hogy a tabletek teljes anyagát a rengeteg információval elérhetővé tették a neten. Az egyetlen mentség, hogy ez csak egy ideiglenes kiállítás, amit jobb híján hoztak össze. Hivatalosan jövőre jön a végleges, ami viszont tényleg jó lesz – ha összejön.
Hogy mennyire nehéz volt kitalálni az épület funkcióját, arról már írtam. Aztán szerencsére meglett: itt fogják bemutatni a magyar főváros fénykorát, hogy milyen is volt Budapest a millennium idején. Az ötlet tényleg pazar volt: egy hatvan négyzetméteres makett, amin a korabeli Pest minden háza egyesével ki van dolgozva, még a homlokzatok is. Ehhez jön még a Vár és a Tabán, valamint – akár egy rája hosszú farka – az egész Andrássy út, a végén a Városligettel. Felülről megvilágítással lehet majd kijelölni helyszíneket, útvonalakat, és egy olyan részletes adatbázis tartozik majd hozzá, ami nem csak a hétköznapi látogatóknak, de akár a kutatóknak is izgalmas lehet.
Ez az, ami az épület átadására egyáltalán nem készült el, és ami helyett összehozták ezt az időszakit. Az elsőre nagyszerűnek tűnő makett-koncepció ugyanis egy csomó problémát felvet. Mondjuk, kérdés, hogy ha egy szűk belvárosi utcában kidolgozok részletesen egy homlokzatot, akkor azt hogy lehet megmutatni a terepasztal szélén állóknak. Ám a technikai gondoknál is komolyabbak az elméletiek. Mert nagyon nem tudjuk, milyen volt Budapest központjának minden háza 120 évvel ezelőtt. Ezeknek az információknak az összevadászása, feldolgozása rengeteg időt vesz igénybe. Egyesek szerint az egyéves csúszás is bátor ígéret, de bízzunk benne, hogy tartani fogják.
Addig is örüljünk neki, hogy lett egy gyönyörű neoreneszánsz palotánk a Városliget közepén, egy sétát mindenképpen megér.
(Borítókép: Bődey János / Index)
Érdekel az építészet? Kövess Facebookon és Instagramon!