Úgy döntesz, nem gondolod túl a dolgot, dörömbölni kezdesz a vécéajtón abban a reményben, hogy Attila meghallja, és kiszabadít a fogságból.

– Hahó, Attila! Tudsz segíteni? – kiabálod. – Beszorultam!

Egyelőre semmi.

Próbálod rángatni a kilincset, de lenyomni most se lehet.

– Hahó! Segítség, be vagyok zárva! – kiáltod még hangosabban, de kicsit mókás hangsúllyal, hogy inkább ironikusnak tűnjön, ne kétségbeesettnek.

Lépteket nem hallasz, de a kulcs mégis zörren a zárban, nyekken a kilincs, nyílik az ajtó.

Attila áll mosolyogva előtted.

– Bocs, hülye vagyok! Bezártalak kívülről, mert nem csukódik az ajtó, csak elfelejtettem szólni, ne haragudj!

Huhh. Fura ez a srác.

– Oké, semmi baj – mondod. – Bár egy pillanatra azért átfutott az agyamon, hogy egy perverz sorozatgyilkos vagy, aki gimnáziumi tanárnőket tart a pincéjében bezárva.

Attila megszokott kiáltásszerű nevetésével jutalmazza a viccedet.

– Ez kedves tőled – mondja, viszont neked most már valahogy nincs kedved maradni, hirtelen nagyon fáradtnak is érzed magad.

– Figyelj, szerintem én elindulok. A gyerekek egyedül vannak otthon, meg még készülnöm is kell a holnapi órákra. Hívok egy taxit!

Attila arca egészen megnyúlik a csalódottságtól.

– Máris? De hát még most jött volna a desszert! A nappaliban tálaltam föl.

– Milyen desszert? – kérdezed csak hogy időt nyerj, miközben már rákoppintottál a taxiapplikációra a telefonodon.

Attila lehajtott fejjel vallja be:

– Chiapuding.

Úgy áll ott, mint egy szomorú kisfiú. Megesik rajta a szíved, és lemondod Sándort, a csendes taxist.

A nappaliba lépve realizálod, hogy Attila gyertyákat is tett ki, hogy romantikussá varázsolja a szobát.

– Fú, de hangulatos! Te tudtad, hogy fel fogok jönni a színház után?

– Nem tudtam. De reméltem.

A chiapuding borzalmas, Attila ugyanis nem használ cukrot az ételekhez, még az édességekhez se. Alig tudod lenyelni. Próbálsz minél kevesebbet venni a kanaladdal, de még így se sikerül a teljes falatot egyszerre leenni róla.

– Nem ízlik? – kérdezi Attila. – Csak mert úgy nyalogatod, részletekben.

– Csak mert kiélvezek minden falatot! – mentegetőzöl, miközben már bánod, hogy lemondtad Sándort. Gyorsan iszol még fél pohár bort.

Most veszed észre, hogy Attila arca kipirult, ajkai kifényesedtek. Úgy hat ez a száj a borostás arcban, mint egy moha között nyíló vérvörös virág. Jééézusom, csak nem gerjedt be azon, ahogy nyalogattad a kanaladat...? Vagy nem gondolta, hogy azért nyalogatod, hogy begerjedjen... ? Ez a feltételezés annyira taszító, hogy te is belepirulsz.

És sajnos látod a szemén, hogy jó nyomon jársz.

– Jól áll neked ez a pólóing – suttogja rekedten.

Kínodban és a bor hatására idétlenül felvihogsz.

– Miért suttogunk?

– Miért, kiabáljunk? – kérdez vissza suttogva.

– Hát... vagy esetleg beszélhetünk normális hangon is, ahhoz mit szólsz? – ötletelsz tovább, de a kérdésed utolsó szótagja közben már konstatálod, hogy Attila súlypontja elemelkedik a kanapéról és feléd mozdul. Megtámaszkodik a köztetek álló asztalkán, koncentrál, majd nekiveselkedik, hozzád hajol és a száját bátran a tiédre illeszti.

Furcsa érzés, mintha valami izmos kis állatka tapadna rád, összecsíp, nem ereszt. Te nem rebbensz hátra, részben mert le vagy lassulva, részben mert egy kicsit érdekel is, hogy most mi lesz. Hogy milyen lesz.

Attila viszont úgy látszik, csak eddig találta ki ezt a dolgot, a továbbiakra nézve nincs terve. Még mindig az asztalon támaszkodik, száját a szádon pihentetve, te pedig megengedően tarod félig nyitva a tiédet. De nem történik semmi. Mintha lefagyott volna a film, amiben szerepeltek. De aztán összeszedi magát, a nyelve is megjelenik az ajkai között – ami nem is kicsi, sőt gazdája testméretéhez képest kész behemót ez a nyelv! –, és bocsánatkérő lassúsággal kezd köröket leírni a szád belsejében. Egy botmixer működése jut eszedbe erről a mozgásról, ahogy semmilyen visszajelzést nem várva, teljesítménykényszeresen köröz a szádban.

Perifériásan látod, hogy a bal keze elindul az asztalról feléd. Kisvártatva reszketeg érintést tapasztalsz a melled külső oldalán. Valószínűleg nem ez volt a célpont, a kis felfedező hamar korrigál is, és az epicentrum felé igyekszik. Még a pólóingen keresztül is érzed, hogy nyirkos a tenyere, nyirkos és tétova.

Hirtelen kirántod magad a helyzetből.

– Bocs, de most... tényleg fel kell hívnom a gyerekeket!

Attila visszazuttyan a kanapéra, és egy megengedő kézmozdulattal jelzi, hogy csak nyugodtan tedd, amit kell. Ránézel a telefonod kijelzőjére, 22:34 van. Basszus, milyen késő! Tárcsázod Gergőt, ő még biztos ébren van.

Csönd – csöng – csöng – kattan. Most valószínűleg felvette, csak nem pazarol energiát köszönésre.

– Szia, picim, minden rendben? – szólítod meg – Kicsit elhúzódott a színház, de mindjárt indulok.

Hosszú sóhajtás a másik oldalon.

– Ja. Minden okés.

– Jól van akkor. Makkmarci alszik már?

– Anya, ha negyven éves lesz, akkor is Makkmarcinak fogod hívni? Ez elég gáz lesz. De amúgy nem, még ébren tolja.

Ahogy rápillantasz a veled szembe ülő szemüveges, kipirult magyartanár kollégára, egyszerűen nem érted, mit keresel itt.

– Na jó, rohanok haza taxival, várjatok meg! Beszélnünk kell apáról, és hogy miért nincs otthon – hadarod, és már nyomnád le, amikor a gyerek fahangon bejelenti:

– De hát itthon van.

– Mi? Apa ott van veletek?

– Ja, fixen. Itt dumálunk hárman a konyhában. Rendeltünk pizzát. Na megyek is vissza, csá – és lenyomja.

Na neeee! Képes volt erre ez a rohadt szemét Barnabás, hogy veled nem kommunikál, eltűnik, letilt, de közben a hátad mögött beszél a gyerekekkel? Elmondta vajon? Mesélt nekik Balla Lizáról?

Attila udvariasan tudomásul veszi, hogy távozol. Lekísér a taxihoz, kinyitja előtted az ajtaját. Miután beültél hátra, még behajol, hogy megfogalmazza a tanulságot:

– Az első alkalom sose jó. Azon csak túl kell esni. A másodiknál nyílnak meg a kapuk!

Már nehezen tudod összetartani a vonásaidat, mosoly helyett vicsorogva intesz búcsút, és ahogy végre rád csapja az ajtót, megkönnyebbülten felnyögsz.

A taxis érdeklődve hátrafordul.

– Ne kérdezzek semmit, ugye? – kérdezi.

– Inkább ne – válaszolod.

A taxis felnevet, és most valahogy jólesik ez a cinkosság.

– Azért a címet elárulja?

Te elárulod, majd az ülésbe süllyedsz.

Azon gondolkozol, hogyan kéne viselkedned, ha hazaérsz.

(Borítókép: Németh Emília / Index)