Max James Emden vállalkozása 1907-ben lett Európa legnagyobb kereskedelmi üzletlánca. A neves mecénásként, műgyűjtőként és filantrópként is ismert hamburgi üzletembernek ekkorra szinte már az összes német nagyvárosban volt bevásárlóközpontja. Ulrich Brömmling történész-újságíró szerint lényegében a textilkereskedéssel foglalkozó
Max találta fel azt a bevásárlóközpont-típust, amelyet ma már mindenki plázaként ismer.
A több szintet átfogó hatalmas, jól besütött és tágas tereket, a mozgólépcsők és járdák használatát, illetve a vevőket különleges odafigyeléssel kiszolgáló személyzet alkalmazását. A londoni Harrods után a zsidó származású üzletemberé volt a kontinens második legnagyobb területű bevásárlóközpontja, a berlini KaDeWe is. Az Emden-cég az 1920-as évek elején döntötte el, hogy Németországon kívül is terjeszkedni fog. Az igazgatótanács döntése értelmében így csakhamar megépült a stockholmi és a budapesti üzletközpontjuk is.
Emden és társai a magyar fővárosban felépíteni kívánt áruházuk helyszínét nagyon hamar megtalálták. Adott volt a nagy forgalmú, 440 négyzetméteres Blaha Lujza tér, középpontjában a Ferdinand Fellner és Hermann Helmer bécsi építészek tervezte Népszínház épülete, illetve a tér délnyugati sarkában megbújó, kissé már rozoga, 500 férőhelyes Apolló mozi, amelynek a helyén kívánták felépíteni a németek az üzletközpontjukat.
Ez a fém- és faszerkezetes filmszínház azért érdemel meg pár mondatot, mert ez a teátrum volt Magyarország első, kimondottan filmvetítésekre felépített állandó mozija. Az Ungerleider Mór és Neumann József nagyvállalkozók 700 ezer koronából alapította Projectograph Mozgófénykép- és Gépgyár Rt. ráadásul nemcsak az ország első filmkereskedő cége volt, hanem az első filmgyártó vállalata is. Az Apollót 1906 végén avatták fel tulajdonosai, amely egy igen furcsa, kevert műfajú intézményként kezdte el működését.
Míg a rövid, néhány perces szkeccsfilmek külső helyszíneit vászonra vetítették, addig a belső jeleneteket színpadon játszották, élőben. A mozi-orfeum törzsgárdája állandó tagja volt Kabos Gyula és Gózon Gyula. Innen startolt el a karrierje Harsányi Zsolt színigazgatónak és Vincze Zsigmond zeneszerzőnek is.
Szintén ezek KÖZÖTT a falak között készítette el első játékfilmjeit a később Michael Curtiz néven a Casablanca című filmjéért Oscar-díjat is elnyert Kertész Mihály rendező.
A mozit 1907-ben azért szerelték fel erkélyekkel, mert a Habsburgok „magyar ágának” képviselői, így József, Frigyes és Jenő herceg, valamint Auguszta és Izabella hercegnők állandó vendégei voltak az intézménynek.
Roboz Imre irányítása alatt az Apollót 1915-ben alakították át Skutetzky Sándor tervei szerint. Ez a ráncfelvarrás nemcsak a színpadot és a nézőteret, hanem a teátrum homlokzatát is jelentősen érintette. A hivatalosan ekkortól Apolló Kabaré néven futó társulatnak ekkor lett állandó szerzője Karinthy Frigyes és Móricz Zsigmond is. A színházként is működő objektum azonban nem élt hosszú életet. Az épületet 1922-ben vette meg a Max James Emden und Söhne cég.
Az Ukrajna elleni orosz invázió egyik fő támadási iránya Kijev. A Belaruszból támadó erőket bár a védők egyelőre megakasztották a főváros északi közigazgatási határánál, a Bucsa–Visgorod települések és Obolon kerület alkotta háromszögben, Putyin csapatai már elkezdték a hídfő kiszélesítést keleti irányba, a Dnyeper bal partja mentén Deszna városrész felé. Sir Richard Barrons tábornok, a brit fegyveres erők korábbi parancsnoka szerint csak az ukrán ellenállás hevességétől és a városi és épületharcok esetleges kialakulásától függ, hogy az oroszok mikor foglalják el Európa hetedik legnépesebb nagyvárosát.
Az ukrán főváros nem először áll ostrom alatt. A II. világháború során kétszer is nagyon súlyos harcok zajlottak az utcáin. A technikailag jóval fejlettebb és kezdetben magasabb morállal rendelkező németeknek több mint két hónapra volt szükségük ahhoz, hogy Kijev határait nyugatról megközelítsék, és hozzáláthassanak
a több mint 1500 évvel ezelőtt alapított város tényleges ostromához, amely 78 napig tartott.
Bár a Vörös Hadseregben még volt potenciál a városi harcok folytatásához, a szovjetek 1941. szeptember 19-én inkább jobbnak látták, hogy visszavonuljanak a Dnyeper bal oldalára. A folyóparti város második ostroma az 1943-as visszafoglaláskor történt. Ez az összetűzés-sorozat 10 napig tartott. A szemben álló felek hadászati és taktikai okok miatt mind a két alkalommal kölcsönösen pusztították a város értékes ingatlanállományát.
A budai vár északi sarkában megbújó Bécsi kapu tér több érdekes múltú házzal büszkélkedik. Talán a legizgalmasabb közülük az a pizsamacsíkos épület, amely a Kard utca sarkáról szemléli a vele szemben ágaskodó evangélikus templom nyugati oldalát.
A sarokháznak legalább három titka van, amelyből kettő az udvaron látható.
Közvetlenül Budapest ostroma után a várba be- és visszaköltöző lakók jó ómennek tartották, amikor az élet jeleként 1947 körül az udvar északi részében hirtelen megjelent, majd sarjadni kezdett egy inda. Az egyre terebélyesedő növényről csakhamar kiderült, hogy egy vadon termő Izabella szőlő, amelynek íze az Othellóéra hasonlít, lekvárnak éppen ezért kitűnő lehet, ám borként már nemcsak szegényesebb zamatú, hanem magas pektintartalma miatt erjedéskor vakságot előidéző metanolt, illetve epére káros borkősavat is rászabadít fogyasztójára. Bár vidéken minden gond nélkül megisszák az ebből a szőlőből készült nedűt, ám a gyomrukat féltő kisujjeltartóknak már túl savas ez a Bacchus-csók, ezért is hívják Izácskát rókazamatúnak, ami annyit tesz, hogy lemegy, szétnéz, és vöröses színben ki is jön.
Ez a rókázás szavunk eredete.
A budai várban immár 75 éve termő szőlőt azonban szeretik a szomszédai. A lakók kérésére jó negyven évvel ezelőtt regisztrálták ezt a fanyar humorú gyümölcsöt természeti emlékké, a védettségét igazoló hatszögletű kék tábla ma is ott búslakodik a levelek alatt.
A ház másik rejtélye a szőlőtőke előtt álló, többszögű méteres kő.
Úgy néz ki, mintha egy középkori oszlop maradványa lenne, de nem az. Ez egy XVIII. századból származó kocsifordító kő, amelynek a nevének megfelelően az volt a feladata, hogy a szűk udvarban megfordulni kívánó kocsisokat megsegítse. A kocsis mindig úgy irányította a lovat, hogy a szekér vagy a hintó bal hátsó kereke ennek a kőnek ütközzön, amely mozdíthatatlansága miatt addig súrolta, „tolta” oldalról a járművet, amíg az igavonó és hajtója le nem tudott írni egy 360 fokos kört. A kő magyarán a driftelésben segített.
A ház legérdekesebb rejtélye már az utcafronti részen látható. Amikor gróf Esterházy Móric politikus, két hónapig miniszterelnökként is tevékeny arisztokrata 1929-ben megvette az emeletes házat Appel Ferenc főorvostól, akkor rögtön belevágott tulajdona átépítésébe. A munkával Abos Brúnó építészt bízta meg, akinek a lelkére kötötte, hogy tulajdonát nemcsak biedermeier stílusúvá kell majd átalakítania, hanem a dunántúli városok barokk épületeihez hasonlóan a Bécsi kapu tér 8. szám alatti épülethez is hozzá kell majd „ragasztania” egy kör alaprajzú zárt sarokerkélyt.
Erre a kiugró építményre került rá az az íves dombormű, amely egy kronosztikont, egy latin nyelvű titkot rejt. Friedrich Wilhelm Dubut szobrász 1930-ban felavatott faragványa egy olyan vadászjelenetet örökít meg, amelynek középpontjában egy barokk stílusú ruhakölteményben pompázó nő előtt félig meghajol egy parókás férfi.
A jelenet alatt ez olvasható: „17 Petropoli 55”. A felirat megfejtése könnyű. „Petropoli” Szentpétervár egyik korabeli latin elnevezése volt. Az „1755” egy dátum.
Maga az alkotás azt az eseményt ábrázolja, amikor gróf Esterházy Miklós osztrák nagykövetet 1755. november 30-án Erzsébet cárnő uralkodási ideje alatt 26. külföldiként kitüntette a legrangosabb és legmagasabb értékű orosz érdemrenddel, a gyémántokkal és zafírokkal ékesített Szent András-rend nagykeresztjével és láncával.
Az Európa-hírű, Modiano cigarettapapírt és hüvelyt gyártó papírgyárat 1868-ban alapította Triesztben a görög származású, de elolaszosodott Saul David Modiano. A cég termékskáláját 1884-ben bővítették ki egyéb papírárukkal és játékkártyákkal, amelyek jó minőségük miatt még ma is közkedveltek a gyűjtők körében. A növekvő kereslet miatt a cég több külföldi gyárat alapított. Első magyarországi üzemük 1909-ben kezdte el működését Fiumében, de a horvátországi leányvállalat hamar kicsinek bizonyult, így az igazgatóság 1919-ben a budapesti Athenaeum Nyomdába tette át a központot.
Mivel a harmincas évekre az üzem már a hazai szükséglet 85 százalékát elégítette ki,
így a cégnek megint költöznie kellett. 1931. november 16-án ünnepélyesen felavatták a Lehel tér melletti, art déco stílusjegyeket felvonultató gyárépületüket, amelyen részt vett gróf Luigi Orazio Vinci olasz nagykövet is. A Váci út 48/E alatti gyárkomplexum terveit Szőke Imre építész készítette el. 1938-ban a vállalat a Magyar Szivarkapapír és Szivarkahüvelygyár Rt. nevet vette fel. Központi márkájának új neve a Diadal lett. Az államosítást követően a Lehel téri piaccal szemező épületkomplexum a Medicor, majd a rendszerváltást követően a Postabank székháza lett.
Az irodaházat 2013 körül vette meg a brüsszeli székhelyű Codic Hungary Real Estate Developer fejlesztőcég, akik már akkor azt tervezték, hogy az itáliai art décós homlokzat fölé tájidegen, high-tech stílusban megfogant emeleteket építenek majd a Zoom Design és a Tiba Építész Stúdió tervei szerint. Bár ez az elképzelés valamilyen okból nem valósult meg, a beruházó nem tett le a szándékáról, így tavaly újabb terveket készíttetett el, de ezt már a Dpi-Design Kft. munkatársaival.
Haggenmacher Henrik gazdag svájci malomtulajdonosok gyermekeként érkezett 1856-ban magyar honba. A wintherthuri ifjú kezdetben segédként dolgozott dunai hajómalmokban, majd tehetségének köszönhetően hét év múlva már főmolnárként alkalmazták az Első Buda-Pesti Gőzmalmi Társaságnál. Rátermettsége miatt hamar a cég műszaki és kereskedelmi igazgatója lett.
Érdemes megjegyezni, hogy helyettese 1870-ig az a Julius Maggi nevű honfitársa volt, aki két évtizeddel később megalapította a mai napig híres, húsleveskockákat és kapszulákat gyártó, Maggi nevű cégét.
Henrik számtalan találmánya és egyre gyarapodó vagyona fialtatása érdekében egyre több gőzmalmot építtetett fel a fővárosban. Malma működött a Szemere utcában, a Nyugati pályaudvar és a Margit híd mellett is. Portfólióbővítés miatt 1867-ben megvásárolta a kőbányai Jászberényi úton elterülő, ifjabb Barber Ágost és sógora, Klusemann Károly alapította Első Magyar Részvényserfőzdét, illetve Frohner János bécsi szállodás pénzhiány miatt félbehagyott budafoki sörfőzdéjét is. A sörgyártás mellett telekügyekben is érdekelt volt.
Több bérpalotát is építtetett a Lipót körúton és a Sugár úton.
Építkezései mindig jó ízlésről és igényes kivitelezésről tanúskodtak. Az egyik ilyen tetszetős városi bérpalotája az Andrássy út 52. szám alatti háza. Az olasz reneszánsz elemeket felvonultató épület Schmahl Henrik terve alapján valósult meg, aki többek között a Párisi-udvar, az Andrássy úti Del Medico- és Gschwindt-palotákat, a Király utca 41. alatti Grossinger-bérházat, a Rákóczi út 7. szám alatti Stern-bérházat, valamint a mai Uránia Nemzeti Filmszínházat tervezte. Ez az Oktogonhoz közel eső bérpalota a legújabb kutatások szerint 1881 és 1883 között készült el. Az ingatlan eredeti kőburkolatát a Cava Romana trieszti cég szállította le, amely az ekkor épülő Operaháznak is szállítottak mívesen faragott kváderköveket.
A pandémia alatt sokszor hallottunk már a higiéniai alapkövetelmények betartásáról, a kézfertőtlenítés és a kézmosás fontosságáról, a felületek tisztításáról. Bár az ókorban Hügieia és Salus néven tisztelték az egészség és a közegészségügy istennőit, a XXI. századhoz viszonyítva a középkorban már egyre kevesebbet foglalkoztak a tisztálkodással az emberek. Pontosabban fürödtek eleink, csak teljesen máshogy.
Bár az angolszászok úgy gondolták, hogy a vikingek heti egyszeri fürdése már túlzás, a tisztálkodást azért félig-meddig ők is komolyan vették.
A clonenaghi kolostor apátja, Szent Fintán például 24 évig évente csak egyszer, húsvét előtt fürdött meg.
Csak akkor. Egyszer sem több alkalommal. Vele ellentétben a szigetország királyai már gyakrabban élvezték a forrásvizek jótékony hatásait, amely hagyomány a Karolingokig nyúlik vissza. Einhard frank történetíró például Vita Caroli Magni című művében leírta, hogy Nagy Károly nagyon szerette a fürdőket, ilyenkor
nemcsak fiait hívta magához fürödni, hanem nemeseit és barátait is, sőt alkalmanként a kísérők és testőrök tömegét is, hogy néha száz vagy több ember legyen vele együtt a vízben.
Amikor János király 1206-ban körbeutazta a birodalmát, akkor mindig magával vitt egy fürdőkádat és pirospozsgás képű, Vilmos nevű inasát, aki mindig
feltűnő odaadással csutakolta le gazdáját.
Van arról is adat, hogy III. Eduárd 1351-ben például fizetett a Westminster-palota fürdőkádjának hideg-meleg vízellátásáért.
Az angol uralkodókkal ellentétben a francia királyok másként gondolkodtak. XIV. Lajos abszolút nem vitte túlzásba a tisztálkodást.
A Napkirály életében kétszer fürdött, amelyből az egyik születése pillanatában történt, amikor a bába lemosta róla a vért, a második alkalom pedig 5 éves korában esett meg, amikor felkenték királlyá.
Az uralkodó nemcsak macerás és felesleges időtöltésnek tartotta a fürdést, hanem a korabeli orvostudomány megfigyeléseire támaszkodva arra a tévhitre támaszkodott, hogy az izzadás és a büdösség csak a jobbágyok privilégiuma, hiszen ők robotolnak és kapálnak naphosszat a tűző napon a földeken, a mosakodásnál felhasznált vízzel pedig csak rothadást okozó mikrobákat juttatnak a bőrük alá.
Mivel a király és nemesei alantas kétkezi munkát sohasem végezTek, így az arisztokrácia tagjai elvileg „sohasem izzadhattak meg, és nem lehettek büdösek”.
Lajosunk ennek megfelelően megelégedett azzal a minimális higiéniával, hogy reggelente egy alkohollal átitatott, nedves, narancsillatú kendőbe beletörölte az arcát és a kezét. Annak ellenére, hogy a király nagyon is jól tudta, hogy milyen orrcsavaróan büdös, humanista okok miatt azért mindig kinyittatta annak a szobának az ablakait, ahová belépett. Ám sokszor ez a gesztus is kevés volt a környezetében állóknak. A Versailles-ban szolgáló orosz követ rendszeresen írta Szentpétervárra címzett beszámolóiban, hogy
Őfelsége olyan bűzös, mint egy vadállat. A szaga miatt folyamatosan öklendezik az ember.
A Vágó testvérek az építészet fenegyerekei voltak. Közösen jegyzett, hullámzó homlokzatú íves épületeik ma is meghatározó térelemei és színfoltjai a magyar szecesszió három központjának, Nagyváradnak, Szabadkának és Budapestnek. A tehetséges ifjak legismertebb munkái a magyar fővárosban lelhetők fel. Ilyen szépség a Gutenberg tér ékekeként tündöklő öreg nyomdászok otthona, a Dohány–Síp utca sarkán megbújó Árkád Bazár, valamint az Erzsébet tér nyugati oldalát lezáró Nemzeti Szalon pavilonszerű épülete, amelyet városrendezési okokra hivatkozva 1960-ban bontottak le.
Amikor a testvérpár útjai 1911-ben különváltak, akkor öccsével ellentétben László megmaradt a szecesszió formanyelvénél. Ekkor vágott bele két egymással szomszédos tabáni bérház megtervezésébe, amiknek a kivitelezési munkáit saját maga állta. Bár folyamatosan és jól megfizetett építész volt, az elképzelése az volt, hogy a Várhegy oldalában megbújó két házának lakbérei folyamatos bevételhez juttatják majd családját.
A mai házszámozás alapján az Attila út 35. és 37. alatt felépített épületeinek legfelső emeletét a korábbi munkáihoz hasonlóan szintén mozaikfrízzel díszítették, amelyek táncoló, szüretelő és mulató embereket ábrázoló sgrafittókat kereteztek be.
Ezek a vakolatdíszek a Tabán egykori lakóit ábrázolták. Szerbeket, svábokat és magyarokat.
A „falrajzokat” olyan festősztárok tervezték meg és készítették el, mint Dudits Andor, Kőrösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor.
A zord, ám szépségében is félelmetes francia Alpok nemcsak a természetkedvelők, az alpinisták, a kerékpár–, a motor– és téli sportokat űzők körében népszerű helyszín, hanem a városi felfedezők között is. Az urbexeseket több tucatnyi XIX. század végén és XX. század elején épült, ám azóta hátrahagyott, pusztulásukban és rothadásukban is gyönyörű gyár, üzem, erőmű, bunker, viadukt és vasúti alagút várja. A legtöbb pusztuló épület a két megyényi Oisans régióban, a Romanche-völgyében lelhető fel.
Ebben a szűk szurdokokkal tagolt folyómederben tavaly nyárig még hat szecessziós és bauhaus építészeti jegyeket felvonultató vízerőmű, illetve öt, építészetileg is jelentős, mívesen megmunkált gát feszült. Ezeket a műtárgyakat Henri Gall, Paul Lacroix, Charles Albert Keller és Henri Leleux néhai vasgyárosok azért építtettek 1904 és 1907 között, hogy a több ezer méter magas Écrins-hegységről lezúduló folyó energiáját kihasználva áramot generálhassanak a völgyben egymás mellett sorakozó acélgyáraiknak és kohóiknak.
Sajnos ezeket az építészeti csodákat egy kivételével felrobbantotta az Electricité de France és a General Electric nevű energetikai vállalatok, hogy a műtárgyak kiváltására 2012 és 2020 között itt építhessék fel Franciaország legnagyobb méretű vízerőművét. A 400 millió euróért kivitelezett komplexum legfőbb technikai érdekessége, hogy a mérnökök a folyó felső szakaszát először egy mobilszelepes gáttal felduzzasztották, ahonnan a vizet egy 280 méteres aknán lezúdítva, majd egy 9,3 kilométer hosszú csatornán átpréselve két hatalmas, egyenként 36 méter belmagasságú föld alatti vízerőműbe juttathassák el. A Gavet község alatt kialakított csúcserőmű a jelentős szintkülönbség, illetve az áramlási sebesség miatt 40 százalékkal több energiát tud előállítani, mint az elbontott felszíni áramfejlesztők. A két Francis-turbina 213 ezer ember, azaz Grenoble és tágabb agglomerációjának energiaigényét fedezi. Az EDF évente több nyílt napot is tart az ipari létesítményük működésére kíváncsiaknak.
Még javában folyt a XIX. század egyik legnagyobb technikai kihívásának számító Szuezi-csatorna építése, amikor 1867-ben megnyitotta kapuit a párizsi világkiállítás. A III. Napóleon császár által megnyitott vásár tényleg a földgolyó első olyan nagyszabású nemzetközi seregszemléje lett, ahol 41 ország színpompás körülmények között mutathatta be gazdasági, kulturális és technikai fejlettségének szintjét. Bár a vásáron szinte minden nemzet kitett magáért, a házigazdák meg pláne, ám az expó egyik legnagyobb marketing sikerét mégiscsak egy fiatal gall kakas vihette el a többiek orra elől. Ötletéről annak ellenére évekig beszéltek Európa utcáin és a királyi udvarokban, hogy a korszellemhez viszonyítva Faustin Glavany építész tervében szinte semmi sem volt új, újszerű, vagy nagyszerű. Már csak ezért sem mert Johann Bernhard Fischer von Erlach bécsi építész már a barokk korban több hasonló tematikájú rajzot készített majdnem ugyanerről a témáról. Na, de miről is volt szó?
Ez az agilis mérnök lényegében nem tett mást, mint az egy évvel korábban Brüsszelben és Párizsban csekély példányszámban kiadott, ezáltal kevesek által ismert könyvecskéjét teátrálisan nagy dirrel-durral bemutatta a francia fővárosban topogó nemzetközi sajtónak is. A pár oldalas „Projet de Monument Commémoratif” című keménykötésű mű igazából hat darab nagyméretű képből álló album volt pár soros magyarázattal kibővítve.
Az illusztrációk egy törtvonalú, négyszögletes piramist ábrázoltak, amelyet Glavany az ekkoriban átadásra váró Szuezi-csatorna főbejáratához, Port Said mellé kívánt felépíttetni. Terve szerint ez az üregesre tervezett mértani forma a béke templomaként kötötte volna össze egymással a civilizáció különböző szintjein vegetáló nemzeteket, amolyan interetnikus, interkulturális, strukturális vallások felett álló szellemi központként. A korabeli közbeszédet nem is ez a jó nagy adag szabadkőműves porcukorral meghintett valóságtól elrugaszkodott hitbéli fantazmagória hozta lázba, hanem az épülettervének méretei.
A francia piramis ugyanis kétszer akkora lett volna, mint a világ legnagyobb gúlájaként ismert ókori Kheopsz, amely a jelenlegi állapotánál ekkor még egy kicsivel nagyobb is volt.
A Donáth Gyula szobrászművész mintázta, szárnyait kitáró, karmaiban éles kardot szorító Turul szobrot 1905-ben avatták fel a budai királyi várpalotát a polgárvárostól elválasztó úgynevezett Habsburg-kapu keleti sarkában. A magyar eredetmondák mitologikus madaraként ismert bronzból kikalapált kerecsen-, mások szerint altáji havasi sólyom felállításának ötlete állítólag akkor jutott az eszébe a mesternek, amikor Feszty Árpád festőművész Bajza utcai műtermében vendégeskedett.
A korabeli beszámolók alapján itt látta meg 1902 nyarán egy ódon szekrény tetején azt a két kitömött ragadozómadarat, amelyeket Feszty a körképéhez használt fel modellként még a millennium idején. Bár ez a két sutba vágott kipreparált állat egy fakókeselyű és egy szirti sas volt,
Donáthnak egyértelmű volt, hogy a Géza fejedelem idejéig használt „szittya” és ősi hadi jelvényt, a Turult kell megjeleníttetnie és felállíttatnia Ferenc József osztrák császár új budai palotájának szomszédságában.
Ötlete megtetszett a várpalota átépítésével megbízott Hauszmann Alajos építésznek, aki a Jungfer Gyula műhelye által elkészített kovácsoltvas díszekkel gazdagított századfordulós kapuját direkt úgy tervezte meg, hogy az lényegében Donáth szobrának „hosszan elnyújtott és csipkézett talapzata” legyen. Míg a várfal felett őrködő madarat masszív kőpillér tartja, addig nyugati irányba a kerítés egyre szellősebb lesz. Itt már míves, kettős kőoszlopok tagolják fel a kaput, hogy méltón keretezhessék be az egy szinttel lejjebb elterülő Savoyai-teraszra leereszkedő díszes lépcsőt.
Donáth műremekjének már a méretei is tiszteletet parancsolóak. A Pest felé néző mítikus madár magassága 5 méter, szélessége 7 méter, a súlya pedig megközelíti a 9 tonnát. A szobor, melynek talapzatát a történelmi Magyarország címere díszíti, az elmúlt közel 120 évben a Budavári Palotanegyed egyik legnépszerűbb látványosságává vált. Az alkotás a második világháborúban több sérülést szenvedett el, állapota pedig a kisebb javítások ellenére azóta jelentősen leromlott.
Erdély egyik leghíresebb szellemfalva a Fogarasi-havasok lábánál festői környezetben megbújó Gerdály. A Fiatal bokor és a Menny-csúcs közrefogta völgyben megbújó falu első írásos említése 1302-ből származik. Az ekkor kiállított oklevél arról számol be, hogy a község vezetősége az egy évvel korábban tatárfogságba esett lakói kiváltása érdekében száz könnyű súlyú ezüstmárkát volt kénytelen kölcsönözni a szomszédos Brulya falu vezetésétől, ám mivel a hitelt visszafizetni már nem tudták, így kénytelenek voltak zálogba adni Mártonhegy, Újfalu és Földvár közötti földjeiket.
A vízkereszt utáni vasárnapon kelt adóslevelet récsei Literátus János fogarasi vicekapitány, nagyberívói Boér Konstantin fogarasi alkapitány, Rinel Bálint szentágotai bíró és Werner Jakab segesvári bíró írta alá. Ez a dokumentum azért Valle Ghertrude-ként említi még ekkor ezt a települést, mert a fenti szerződést a község Szent Gertrúd tiszteletére emelt római katolikus templomának plébániáján írták alá.
Gerdály későbbi szász lakói csak jóval később kezdték az öv jelentésű Gürtel szóhoz, a hegyi kalyibáik és kutricáik között birkáikat legeltető románok pedig a domb jelentésű deal szavukhoz ferdíteni későbbi lakhelyük elnevezését.
A Szent Gertrúd-templomot többször is megerősítették a szászok. Nagyszeben anyagi hozzájárulásának köszönhetően 1520-ban már négy szögletes saroktoronnyal ékesített várfalat építettek köré. A sorozatos török és havasalföldi betörések miatt 1638 és 1639 között kétszer is felkereste az I. Rákóczi György fejedelem szolgálatában álló Haller Gábor főgenerális az erődtemplomot, aki egyébként a fogarasi várkastély és falainak felújítása miatt utazott erre. Ő adta parancsba Gerdály erősségének megerősítését is.
Ciprus idegenforgalma az 1970-es évek elején annyira megerősödött, hogy a szigetország életében volt olyan év, amikor több turistát fogadtak, mint Görögország és az egykori Jugoszlávia dalmát tengerpartja összesen. A legjobban fejlődő közigazgatási terület Famagusta régió volt, ahol gombamód nőttek ki egymás után a sokemeletes szállodák, bárok, éttermek és éjszakai klubok. A folyamatos ingatlanpiaci fejlesztéseknek köszönhetően ez a keletre néző tengerpart gyakran több GDP-t termelt Nicosiának, mint az ország többi területe.
Ez volt Ciprus riviérája, ékköve pedig a 39 ezer lakosú Varószia városa, amely a visszaemlékezők szerint szépségével és szolgáltatási színvonalával vetekedett a francia St. Tropez-val, az olasz Portofinóval vagy az amerikai South Beachcsel. A hetvenes évek elejéig az üdülni és pihenni vágyókat 45 szálloda, 60 apartmanszálló, 99 üdülőközpont, 4469 lakóház, 21 bank, 143 hivatal, 24 színház és mozi, 25 múzeum, 8 iskola, 9 temető, valamint kb. 3000 kisebb-nagyobb bolt várta. 1974-ben további 380 épület állt félig-meddig kész állapotban A szolgáltatás magas színvonala és a környék természeti adottságai miatt ezt a tengerparti üdülővárost szinte minden évben felkeresték a világ dollármilliomosai és Hollywood sztárjai.
Visszatérő vendég volt itt Arisztotelész Onassis hajózási mágnás és második felesége, Jacqueline Kennedy egykori amerikai first lady, Maria Callas énekesnő, illetve Richard Burton, Brigitte Bardot és Elizabeth Taylor filmszínész is.
A török hadsereg a második ciprusi hadművelete során, a főszezon közepén, minden figyelmeztetés nélkül 1974. augusztus 13-án éjjel csaknem porig bombázta az üdülővárost a többi északi településsel együtt. A görög lakosság a sziget déli területére, illetve az európai kontinensre menekült. Az elűzött hellásziak abban reménykedtek, hogy a katonai támadás ellenére hamar visszaköltözhetnek szülőföldjükre, ám nem kellett sok idő hozzá, hogy rádöbbenjenek, tévedtek. A törökök a teljes körű invázió után hermetikusan lezárták a várost és Ciprus északi területét, ahol csakhamar kikiáltották szakadár, Ankara kivételével senki más által el nem ismert köztársaságukat. Az egykori üdülőközpont szögesdróttal elzárt, szigorúan őrzött katonai terület lett, amelyet az ENSZ tisztségviselőin és a török hadseregen kívül senki sem kereshetett fel.
A tihanyi bencés apátságot 1055-ben alapította I. András király. A negyedik magyar uralkodó a saját és családja temetkezési helyének szánt monostort meglepő mód arról a gall származású Szent Ányos püspökről neveztette el, aki a legenda szerint imádságainak köszönhetően megmentette Orléans városát a hunok támadásától. Bár Attila szittya népének szellemi és kulturális öröksége a folyamatos pogánylázadások miatt még András idejében is „aktív” volt a Kárpát-medencében, a patrónus nevét valószínűleg a vallon egyház egyre jelentősebb befolyása miatt választhatta ki az Árpád-házi uralkodó.
A monostorépítőt az általa építtetett szakrális tér altemplomában helyezték végső nyugalomra, amely tényt több később keltezett középkori oklevél is megerősített. Ilyen többek között II. András 1211. május 29. után kelt, a tihanyi bencések kiváltságairól és birtokairól szóló dokumentuma, illetve a legrégebbi magyar nyelvű híradás, Heltai Gáspár krónikája is:
És a szegény és köszvénes király a futásban fogva esek, és igen gonoszul tárták ötét a fogságban, és mindjárást meghala. És elvivék ötét a Ticzonia kalastromba a Balaton-víz mellé, és eltemetek ott ötét a monostorban, mellyel ö maga csináltatott vala Szent Anianus nevébe.
Ebben a háromhajós, balatoni vörös homokkőből kifaragott, zömök román stílusú oszlopokkal keretezett kriptában temették el I. András másodszülött fiát, az
1094 körül meghalt Dávid herceget is, aki magas rangú papként tevékenykedett.
A folyamatos keresztes ostromok és a Duna-partján sorakozó vízművek védelme miatt Lala Mohamed pasa 1599 augusztusában rendelte el, hogy az egykori Szent János kapu elé egy újabb védműrendszert kell megépíteni. Építkezésének hasznossága csaknem száz évvel később igazolódott be. A Lotaringiai Károly herceg irányította 1684-es ostromkor az Ernst Rüdiger von Starhemberg gyalogsági tábornagy irányította német-magyar haderő bár viszonylag könnyen elfoglalta a Víziváros nagyobbik részét, ám a mai Király lépcső külső oldalánál futó falszakasz, illetve az időben megérkező török felmentősereg miatt nem tudták megostromolni a kaput, s Buda várát bevenni.
A sikertelen várostromot követően Sejtán (Sátán) Ibrahim pasa két nagyméretű bástyával erősítette meg ezt a külső kőfalat. Ezek egyike volt az a hatszögletű Aranybástya, törökül „Altun tabie”, amelynek folyamatos logisztikai ellátása és esetleges katonai utánpótlása miatt egy alagútszárnnyal is összekötötték a Várnegyed 12 és fél kilométer hosszú barlangrendszerével. Az erődítési munkálatok bár logikusak voltak, ám a két évvel későbbi ostrom során a keresztény seregek sikeresen felszabadították Magyarország egykori fővárosát 145 évnyi muszlim rabiga után.
Az Aranybástya a harcok során pusztult el, akárcsak a mai Polipölő szobra magasságában húzódó Ezüstbástya is. Bécs tanácsára ezt a külső falszakaszt és a két bástyát nem újították fel, zúzott és faragott kváderköveiknek egy részét beépítették a Pest felé néző Vízivárosi kapuba. A bontás ellenére a pusztuló falszakasz egy része még 1793-ban is látható volt.
Ezt a telket 1860-ban vásárolta Kappel Emília, akinek szépsége annyira rabul ejtette Liszt Ferenc koncertjekor Petőfi Sándor költőt, hogy azonnal feleségül akarta venni. Másnap rögtön fel is kereste a kisasszony apját, Kappel Frigyes nagykereskedő-bankárt a Váci utca 19. szám alatti házában, hogy megkérhesse a legidősebb lánya kezét, ám a pénzügyi szakember hiába fogadta nagy örömmel a kérést, a habókos pennaforgató hamar elfelejtkezett kezdeti fellángolásáról.
Kappel Emília 1845-ben lett gróf dr. Lónyay Menyhért pénzügyminiszter felesége, aki miniszterelnöki beiktatása évében bízta meg Ybl Miklós építészt, hogy egy tetszetős küllemű emeletes villát tervezzen a bástya helyére. A mai Magas utca, Szalag lépcső és Hunyadi János út közrefogta területen 1872-ben fejezték be az építkezést, amely magában foglalta a telek északi részében kialakított emeletes cselédházat is.
Részben ennek a nagy pompával és költséggel megépíttetett villa felépítése vezetett a miniszterelnök politikai bukásához
és lett „kegyelemből” a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, mely tisztséget 1884-ben bekövetkezett haláláig töltött be.
2018-ban nemtől, rassztól, életkortól, iskolai végzettségtől, vagyoni helyzettől, illetve pártpolitikai hozzáállástól függetlenül az amerikaiak 72 százaléka jelentette ki, hogy nem kedveli a modern szövetségi építészetet, ugyanakkor szereti a tradicionális, nemzeti jelleget megtestesítő, emberléptékű házakat.
Ezt az országos felmérést és az ebből született tanulmányt a Justin Shubow építészkritikus vezette Képzőművészeti Bizottság végezte el. A lakosság egyöntetű döntésén felbátorodva adta ukázba 2020. december 18-án Donald Trump a „szép, szövetségi polgári építészet népszerűsítéséről” szóló 13967. számú végrehajtási rendeletét, amelyet elsőként a fővárosban honosítottak meg. Az elnök döntésének megfelelően Washingtonban immár négy éve csak a klasszikus és a klasszicista szellemben megtervezett új középületek építését ösztönzi az állam a modern és technokrata helyett. Az elkészült pályaművekről gyakran kikérik a lakosság véleményét is.
Mivel beiktatása után Joe Biden amerikai elnök egy 110 éves hagyományt felrúgva májusban leváltotta posztjáról Justin Shubow építészkritikust, így az Amerika-szerte elismert, a kortárs építészek mumusának tartott szakember most Európában kezdte el hirdetni esztétikai keresztes háborúját – a néhai Sir Roger Scruton angol filozófus szellemi örökségét továbbgörgetve a modernisták ellen. A Mathias Corvinus Collegium meghívására Budapestet is felkereső Justin Shubow exkluzív interjút adott az Indexnek.
Régebben a magyar fővárost úgy jellemezték, hogy az „ezer torony városa”, a „Duna gyöngye”, „Európa kis Párizsa”. Építészeti szempontból megfelelnek még ezek a jelzők napjaink Budapestjére?
Budapest az elmúlt 100 évben sokat veszített épített örökségéből. Ráadásul a II. világháború után szinte csak minőségromboló házak épültek önöknél. Amit az 1945 előtt emelt házakból meghagytak, vagy valamilyen okból megmaradt, csak az számít még most is Budapest értékének, karakterének és lényegének. Csak ezekért, a XX. század elejéig megépült házaik, és persze a gyógyvizeik miatt keresik fel az önök fővárosát a turisták, s nem a modern épületeik miatt.
A kortárs magyar építészetet nálunk is sokan jellemzik provinciálisan kisstílűnek, unalmasnak, ötlettelennek, bugyutának és bumfordinak. Egy tengerentúlról érkezett építészkritikusnak is ez ennyire nyilvánvaló?
Igen. A kortárs építészeknél nemcsak a magabiztosság hiánya figyelhető meg, hanem az a forradalminak mondott önromboló magatartás is, amellyel görcsösen el akarják törölni a múltat. Nemzetközi minták alapján valószínűleg ezt a folyamatot ők is újrateremtésnek mondják, ám ez a „tabula rasa” nem jelenti azt, hogy jobb házakat tudnának alkotni, mint az általuk lenézett elődeik. Alkotásaik minőségében, kvalitásban, szellemiségében és szépségben messze elmaradnak az elbontott vagy a régebben épült értékektől.
A katonai felmenőkkel rendelkező Philipp Strobel jogász, Drezda polgármestere 1680-ban döntötte el, hogy a város északnyugati részén, a Großenhainer út 130. szám alatt egy kocsmával kombinált vendégfogadót fog nyitni. A „Wilder Mann”, azaz a „Vadember” keresztnéven futó tekintélyes méretű, kétemeletes kricsmi hamar felkapott lett a szászok körében.
A siker annak volt köszönhető, hogy a közeli trachenbergi szőlők miatt a söntés saját pincészettel, sörkiméréssel, pálinkafőzővel és konyhával is rendelkezett.
A vendégfogadót 1702-ben örökölte meg a városatyától veje, Lüder Hildebrand vezérőrnagy, II. Erős Ágost lengyel király és szász választófejedelem főhadsegédje, az uralkodó gyalogságának egyik modernizálója, aki 1734-es végrendeletében a tulajdonát Henriette nevű lányára és annak férjére, a szintén jogot végzett Caspar Heinrich von Benekendorff titkos tanácsosra, gyalogsági altábornagyra hagyta. Mivel az örökös marsalli ranggal is rendelkező Pomerániából származó nemes nem igazán akart a jól jövedelmező örökségével bíbelődni, így azt felesége jóváhagyásával még ebben az évben eladta egy négyfős társaságnak.
Ennek a gazdasági tömörülésnek volt a vezetője Johann Georg Jobst. Ez a pénzügyi zseni találta ki 1735-ben, hogy a nagyobb haszon érdekében hozzák létre a világ legelső franchise-hálózatát, azaz minden számukra fontos európai városban építsék meg a jó hírnévnek örvendő „Vadember” helyi megfelelőjét, amelyet nem feltétlenül ők működtetnének, ám a haszon egy részét havonta behajtanák bérlőiktől.
A gondolatot hamar tett követte, s csakhamar kinyitotta kapuit a frankfurti, stuttgarti, prágai, brünni, salzburgi, linzi, passaui, bécsi, pécsi és ceglédi leányintézmények. A kompánia 1736-ban vásárolta meg Pesten a mai Károly körút 5.-Dob utca 2. saroktelket, hogy itt építhessék fel a szállodával kombinált poharazójukat.
Velence központjától 4,8 kilométernyire található Poveglia apró szigete. Az Orfano-csatornában megbújó egykori ékkőről először Kr. u. 421-ben számoltak be az oklevelek, amikor is Padova és Este városok lakossága a lombard seregek támadása elől ide menekült. A hun és a frank inváziók miatt tovább növekedett a sziget lakossága a VI. és IX. század között, amelynek betelepítési koronájaként a Velencei Köztársaság tizenharmadik dózséja, Pietro Tradonico csaknem kétszáz hűséges szolgáját telepített le itt 864-ben.
A halászatnak, a sózásnak és a kereskedelemnek köszönhetően a Musso, a Boyso és a Barbalongolo család velencei viszonylatban is olyan hamar meggazdagodott, hogy nekik köszönhetően a földkupacon pár évtized alatt felépült az a gazdag építészeti formakincsekben bővelkedő falu, amelynek központjában a San Vitale-templom állt. A sziget jelöltje állandó résztevője volt a velencei parlamentnek is.
A hagyomány szerint itt választották meg a nagy szaracén- és kalózverőként is ismert I. Orso Participazio hadvezért is Velence tizennegyedik dózséjának.
A genovai–magyar flotta támadása miatt a sziget lakosságát 1379-ben evakuálták a városállamba, hogy a dózse utasítása szerint minden talpalatnyi földet és épületet katonai céloknak megfelelően átépíthessenek és kibővíthessenek. Az ágyúpadok elhelyezése érdekében például ekkor épült fel a sziget déli végében egy nyolcszögletű, magas falakkal megerősített mesterséges sziget is, ám
Szent Márk városának ügyes tüzérségétől függetlenül a Pietro Doria admirális, a Maróti János és a Czudar György irányította genovai–magyar flotta könnyűszerrel elfoglalta Povegliát.
A magyarok és a genovaiak pusztítása olyan nagymértékű volt, hogy a sziget csaknem száz évig teljesen lakatlanná vált. A lakosság visszatelepítése, illetve Poveglia új lakókkal történő feltöltése az adómentesség felajánlása ellenére azért volt a későbbiekben sikertelen kísérlet, mert a magyarok által legyilkolt szigetőrséget nem temették el, így a felkoncolt holttestek az állatok tápláléka lett, ami a korabeli felfogás szerint annyit tett, hogy a temetési szertartás nélkül kiszenvedett lelkek
bosszúból az ördög hadseregébe léptek be, aki általában nem szereti a hívatlan látogatókat.
A holtak szigetétől való általános félelem még jobban erősödött, amikor a nagy európai pestisjárványok miatt
becslések szerint több mint 160 ezer fertőzöttet száműzött ide Velence a XIV. században, hogy minden orvosi segítség nélkül hamar átadhassák lelküket Teremtőjüknek az élelem- és ivóvíz hiány miatt.
Ez a kegyetlen tendencia a későbbi évszázadokban folytatódott. Velence összes, járványban senyvedő polgárát vagy ide, vagy Lazaretto Nuovo szigetére száműzte, többek közt a ma már világhírű Giorgione festőművészt is, aki egyes források szerint 1510 szeptemberében ezen a szigeten lehelte ki a lelkét.
A 32 éves Brent Underwood három évvel ezelőtt gondolt egy nagyot, és vett magának egy kaliforniai szellemvárost. Nem az ő árajánlata volt a legnagyobb a nyilvános liciten, ám a konzervatív felfogású eladónak jobban tetszett a fiatal vállalkozó mitikus vadnyugatra felépített turisztikai elképzelése, mint a másik vevőjelölt marihuána tematikájú vidámpark-ötlete. Brent, az általa alapított 180 hostel profitjából 1,4 millió dollárt (kb. 433 millió forintot) fizetett ki Cerro Gordo egykori bányászváros tulajdonjogáért. Ebbe az összegbe beleszámították a szellemváros gondnoka, a 22 éve kincsvadászként magányosan itt vegetáló Robert Desmarais tíz évre előre bekalkulált fizetését is.
A környék első írásos megemlítése egy ötfős mexikói csapatnak köszönhető, amelyik 1811-ben térképezte fel a környéket. Ők adták a Cerro Gordo elnevezést a völgynek, amelynek jelentése „Zsírhegy, vagy Zsíros hegy”, amely valószínűleg a felszínen talált kisebb-nagyobb méretű ezüströgökre utalt. Felfedezésük hamar feledésbe merült, mert az őshonos serrano indiánok kincsvadászatuk közben megtámadták őket, a csapat tagjai közül hármat megöltek, az életben hagyott két főt pedig hosszas fogság után csak úgy engedték szabadon, hogy megígértették velük, hogy soha nem fognak ide visszatérni. Ha személy szerint ők nem is, de beszámolóik alapján az ezüstre éhes mexikóiak 1862-ben csak visszatértek a helyszínre.
Pablo Flores vezetésével ekkor indult el az a nagyszabású bányászati munka, amely lényegében a település 1865-ös megalapítását eredményezte.
A hegyekben álló ezüstről szóló mesék hamar benépesítették az Inyo-hegy északnyugati fekvésű völgyét. Ezt a soha vissza nem térő urbanisztikai fejlődést látva, Victor Beaudry ekkor nemcsak egy kocsmát nyitott gyorsan a bánya közelében, hanem a kifizetetlen számlák után szépen lassan meg is szerezte a teljes hegy, később az egész hegység bányászati jogát is az alkoholban gyógyírt kereső bányászoktól. A kocsmáros gyorsan épített is két olvasztót.
Pár év elteltével már ő lett a környék legvagyonosabb embere. Ennek tükrében nem meglepő, hogy a kocsmáros alapította meg az Union Mine névre hallgató bányavállalatot. Ehhez a vállalkozáshoz 1868-ban társult egy Mortimer Belshaw nevű üzletember, aki a saját pénzéből nemcsak, hogy megépíttette az első Los Angelesbe közlekedő teherkocsi állomást, hanem ki is építette a Yellow Grade Road néven ismert első országutat is, amelynek használatáért persze pénzt kért.
Több mint 800 kisebb-nagyobb méretű barlang, üreg, pincebokor és tárna húzódik a település alatt, amiknek többségét egy nagyon szerteágazó, helyenként többszintes, jelenlegi ismereteink szerint 36 kilométer hosszú alagútrendszer köt össze.
A régészeti leletek alapján az első járatokat Krisztus után 320 környékén kezdték el kivájni az első lakosok a könnyen faragható homokkőből. A járatrendszerről először Assar walesi szerzetes számolt be 868-ban, ami az Angolszász krónikában jelent meg. A csuhás itt írta le, hogy a Mercia királyság hűbéreseként ismert sznoting törzs ezt a területet „Tigguo Cobauc”-nak, azaz „barlangok helyeként” ismeri, az üregeket pedig többnyire lakásként, raktárként és kamraként hasznosítja. A helyiek idővel nemcsak összekötötték a különálló barlangokat, hanem a mesterségesen kialakított nyílások elé vagy fölé kőből emelt emeletes házakat és várakat emeltek.
Az évről évre bővülő katakombarendszer funkciói az idő előrehaladtával egyre változatosabb lett. Nottingham központi várkastélya, a Brewhouse Yard alatt például 1067-ben épült meg az a Leen folyóhoz kifutó alagút, amelyet a viktoriánus korszak regényírói azért nevezték el Mortimer-lyuknak, hogy valamiféle romantikus emléket állíthassanak Anglia egyik legmerészebb kivitelezésű államcsínyének:
A történet szerint a 17 éves III. Eduárd angol király és hozzá hűséges lovagjai 1330. október 19-én éjjel ezen a járaton keresztül lopóztak be William Elan várkapitány vezetésével az erősségbe, hogy foglyul ejthessék az ifjú uralkodó nevében ekkor már három éve kormányzó Roger Mortimer lordot.
A rajtaütés szereplői, főleg a csoport vezetője azonban nem számított arra, hogy a báró éppen az ő édesanyjával, a szigetországot régensként irányító Izabella királynéval szeretkezik a központi hálószobában.
Mivel a támadásnak nem az öt éve tartó titkos románc leleplezése volt a célja, hanem az ifjú uralkodó apjának, II. Eduárd kegyetlen megkínzását és meggyilkolását elrendelő főúri parancs megbosszulása, így a csapat nem bántotta III. Eduárd hangosan jajveszékelő édesanyját, csak a nős grófot rángatták ki az anyakirálynő mellől. Mortimert a hajánál fogva végighúzták a titkos folyosón, majd a szabadba kiérve egy ló farkához kötözve Londonba vonszolták, ahol bíróság elé állították. Egyesek szerint ebben a járatban a mai napig gyakran lehet hallani esténként az elcsigázott Mortimer szellemének csoszogását és velőt rázó üvöltését.
Nyolcszáz koronás örökségéből Tomáš Baťa 1894. augusztus 24-én alapította meg Antonín és Anna testvéreivel közösen a kelet-morvaországi 2500 lakosú Zlín főterén cipőkészítő vállalkozását. Mivel az 50 főt alkalmazó cég naponta 50 pár cipőt és papucsot tudott csak manuálisan elkészíteni, így Baťa az 1896-os frankfurti vásáron 34 új gőzüzemű géppel kívánta üzeme termelékenységét fokozni. A német gyártósoroknak köszönhetően a családi vállalkozás ekkortól már több mint 300 pár, vászonból készült lábbelit készíthetett el naponta. A termékek országos értékesítésén sokat dobott, hogy 1898-ban átadták az Otrokovice–Zlín–Vizovice vasútvonalat, így a városka bekerülhetett az Osztrák–Magyar Monarchia kereskedelmi vérkeringésébe.
A közlekedési fejlesztésnek köszönhetően a Baťa cég a századfordulóra már a nyolcadik legnagyobb cipőgyártó céggé nőtte ki magát a Duna menti monarchia csehországi tartományában. 1904 decemberében Tomáš Baťa három munkatársával közösen kétéves amerikai (Lynn) és angliai (Leeds és Leicester) tanulmányútja után nemcsak háromszintes gyártósort építtetett fel szülővárosban, hanem bevezette a tengerentúlon megfigyelt új gyártástechnológiai ismereteit is a 260 fősre duzzadt gyárában.
A meghonosított drákói munkafegyelem fellázadt munkásait az igazgató csak a csendőrséggel tudta leveretni.
A „diktátori hajlamú vállalkozó” 1908-ra érte el, hogy a napi 3400 pár lábbeli termeléséből az európai és a közel-keleti piacok is részesülhessenek.
A paraszti sorból nagytőkéssé haladó út 1915-ben ért végett. Baťa ugyanis ekkor érte el a bécsi Hadügyminisztériumnál, hogy cége gyárthassa le a hadsereg által kért 50 ezer pár, hegymászásra is alkalmas csizmát. A termelés fenntartása érdekében a mágnás nemcsak orosz, szerb, olasz és francia hadifoglyokkal dolgoztathatott, de azt is elérte, hogy potenciális helybeli munkavállalói mentesüljenek a katonai szolgálat alól. Az állam hadi megrendeléséből fakadó nyereség nem csupán az ötemeletes pardubicei gyár 1917-es megépítésére volt elegendő, hanem egy országos, 18 boltból álló üzlethálózat kiépítésére is.
A párizsi békediktátum előestéjén már a Baťa-konszern volt az Osztrák–Magyar Monarchia legnagyobb cipőgyára: 3900 munkavállalója már 9000 pár lábravalót gyártott le naponta.
Felesége tanácsára Tomáš Baťa 1910-ben kérte fel Jan Kotěrát, hogy a Zlín feletti Vizovicé-domb aljában tervezze meg „U” alaprajzú, saroktornyokkal és huszártoronnyal díszített reprezentatív villáját. Mivel Kotěra élénken érdeklődött a társadalmi problémák építészeti megoldásai és az angol kertvárosi mozgalom iránt, így a családi ház építésének ideje alatt a mérnök hamar rávette Baťát a taylorizmus és fordizmus munkáltató-munkavállaló jóllétével kapcsolatos doktrínák elsajátítására és alkalmazására.
A „meggyőzésnek” köszönhetően Baťa nemcsak „kizsákmányoló” abszolutista felfogásából engedett, hanem Jan Kotěra építészt „szociális súgóként” is dolgoztatta.
Szintén a mérnök kezdeményezte, hogy a munkavállalók jobb életfeltételeinek javítása érdekében már a „Nagy Háború” ideje alatt kezdjék el építeni a mágnás pénzéből Zlín első moziját, egészségügyi intézményeit és a munkásainak szánt várost.
Az angolszász légierő egyre gyakoribb és 29 hatékony támadása miatt a németek három típusát fejlesztették ki a légvédelmi erődtornyoknak a II. világháború alatt nagyvárosaik védelme érdekében. A Friedrich Tamms tervei alapján kivitelezett, első generációs négy légvédelmierődtorony-párt 1941 áprilisa és 1942 októbere között avatták fel. A műtárgyak tervezésénél a mérnöknek figyelembe kellett vennie, hogy a sűrű városi beépítés miatt a leendő építményeinek, az úgynevezett Flakturmoknak (Flugabwehrkanone-turm) a környező épületek fölé kell emelkedniük, így mind a nyolc darab „náci lovagvár” magasságát 39 méterben határozta meg.
A négy toronypárt a berlini állatkertben, a Friedrichshaini és a Humboldthaini népparkban, valamint a hamburgi hajógyárak védelme érdekében a kikötőváros Szentlélekmező nevű közparkjának a közepén építették fel.
A főváros negyedik légvédelmierőd-ikerpárját azért nem építették fel a németek a Hasenheide liget szélén, mert itt volt a Luftwaffe által használt tempelhofi repülőtér is, amelynek katonai erejét Hitler 1940-ben elegendőnek gondolta Berlin – a leendő Germánia világfőváros – déli oldalának védelmére.
A toronypárokat az Organisation Todt felügyelete mellett – a helyi munkaerőn kívül – több ezer munkaszolgálatos és hadifogoly építette fel. Az első generációs erődpárok legzömökebb tagjai a 70,5 × 70,5 méter széles, 3 és fél méter falvastagságú, G-tornyoknak (Gefechtsturm – csatatorony) hívott erősségek voltak, amelyeknek négy sarokbástyában kifutó, 5 méter vastagságúra kizsaluzott tetejére négy darab 128 milliméteres ágyút, szintén négy darab 30 és 2 darab 37 milliméteres gépágyút, valamint 8 darab négycsövű, 20 milliméteres gépágyút szereltek fel.
Míg az ötszintes lakó- és óvóhelytorony legfelső emeletén a tüzérek körleteit alakították ki, addig az alatta fellehető emeleteken kórházi létesítményeket, illetve lőszerraktárakat képzett ki a légierő. A két legalsó szinten egy 10-10 ezer főt befogadó óvóhelyet is kialakítottak a németek. Minden torony természetesen saját vészhelyzeti generátorral, gázszűrő berendezésekkel, illetve a városi ivóvízhálózattól teljesen független kutakkal is el volt látva. A toronypárok második elemét a nácik a torkolattűz, a sűrű füst, a pontos célzás miatt legalább 100 méternyire távolabb zsaluzták ki a G-tornyokhoz képest, ahová mindig a tűzvezetési pontokat telepítették.
Természetesen az L-toronynak (Leitturm – vezérlőtorony) hívott ikerépületek tetején is voltak fegyverek, ám azok tűzereje sokkal szerényebbnek volt mondható a G-tornyokhoz képest. Ide csak 8 darab négycsövű, 20 milliméteres gépágyút telepítettek a németek, hiszen a szintén 5 méter vastagságú tető nagyobbik részét egy FuMg 65 Würzburg-Riese típusú radar foglalta el. Bár a vezérlőtornyokat is 39 méter magasra építették meg, ezek oldalfalai „csupán” 50 × 23 méteresek voltak.
Helyszíntől függetlenül a G- és az L-tornyokat mindig egy másfél méter vastag kábelalagúttal is összekötötték, amelyben emberek is közlekedhettek. Az egyszerű tűzvezetés érdekében az ikertornyokat mindig egyforma magasságban helyezték el.
össztűz esetén a tornyok egyenként 8000 lövést adhattak le percenként.
Vízszintes lövés esetében a lövegek 20,9 kilométeres távolságig, „hajlított lövés” esetében pedig 14,8 kilométer magasságig tudtak fellőni.
Sztálin még a kurszki tankcsata előtt két nappal, 1943 júliusának elején rendelte el, hogy – a szibériai és az azeri kőolaj- és földgázmezők bányászatának 1944-re tervezett megduplázása mellett – Moszkvának a Kaszpi-tenger szénhidrogén-lelőhelyekben gazdag kontinentális talapzatára egy vasbeton merevítésű mesterséges szigetrendszert kell építenie. (Baku és környéke a XX. század elején adta a világ kőolajtermelésének a felét – aminek kincseit egyébként 1872-től 1919-ig a Nobel testvérek, a Rotschild és a Börtzell-Szuch család beosztottai termeltek ki a Nyugat-Európának.)
Az utasításnak megfelelően Aghagurban Alijev és Juszif Szafarov vezette mérnökcsapatok 1945-ben végeztek a tengerfenék geológiai feltárásával. A júliusban publikált kutatás fő javaslata szerint a Föld első mesterséges, több platformból álló szigetrendszerét minimum 55 kilométer hosszúra kell megtervezni ahhoz, hogy gazdaságilag megérje a kőolajat és földgázt kitermelni –1100 méter mélyről. A generalisszimusz az építkezés lebonyolításával a szovjet gyárak Urálon túli evakuálásában jelentős sikereket felmutató Nyikolaj Bajbakov olajügyi minisztert bízta meg.
A feladat bonyolultságát jól szemléltette, hogy a Kaszpi-tengerre nemcsak 2000 fúrótorony-állomást kellett megterveztetni, hanem egy 5000 fő befogadására és kiszolgálására alkalmas települést is.
A Kreml fokozatosan akarta felépíttetni a Bakutól 110 kilométernyire lévő, a nyílt tengerre tervezett várost és a hozzá kapcsolt szivattyútelepeket. Bajbakov javaslatára először hét kiszuperált hajót hegesztettek össze, amelyeken két fúróállomást, szivattyúkat és egy ideiglenes jellegű szállást alakítottak ki. A következő lépésben Moszkva lemásolta az angol Guy Maunsell-féle, cölöpökön álló Temze-torkolati erődrendszerét, amit szerkezetében csak annyiban egészítettek ki a szovjet építészek, hogy a jobb statikai hatás elérése érdekében hatalmas méretű sziklákat süllyesztettek a tengerfenékbe beágyazott vasgerendák közé.
A hónapról hónapra mélységében és szélességében egyre gyarapodó városban már az „alapkőletétel” után elindították a tengerfenék alatti kőolajmező fúrását. 1948 őszére végre elkészültek a lebegő sziget első kétszintes nyeregtetős házai, valamint a tankerek fogadására alkalmas két kikötő is. Talán nem véletlen, de a világ első tengerre telepített fúrótornyából 1949. november 7-én késő este tört fel először a fekete arany.
A sikeren felbuzdulva Sztálin további rubelmilliárdokat különített el az ekkor még csak 5880 négyzetméteres sziget bővítésére. Moszkvában gyorsan megalapították az azeri „tengerváros” fejlesztésével és bővítésével foglalkozó, Glavmorneftre keresztelt ingatlanfejlesztő céget, amelynek élére Sabit Orujov miniszterelnök-helyettest, a Stalinneft korábbi főigazgatóját nevezték ki. Természetesen minden urbanisztikai fejlesztést a szénhidrogén-bányászat igényei alakítottak ki, amelynek tudományos felügyeletét a Gipromorneftegaz, a termelésért pedig az Aznefterazvedka nevű állami vállalatokra bízta a Kreml.
Minden földi halandó a saját útját járja, még akkor is, ha azt mások sírja fölött teszi. Ilyen a történelem. Esztergomban azonban különös esettel néznek szembe történészek és régészek. A város barokk házai között és alatt rejtőzhet az eddig elveszettnek hitt királyi sír, amely IV. Béla hamvait őrzi.
Ezt a nyughelyet sokan és sokfelé kutatták már, erről alighanem látványos kalandfilmet lehetne forgatni, de azt talán egyetlen forgatókönyvíró sem tudta volna kitalálni, hogy a királyi maradványok fölé egy úszómedencét építhettek. Pedig könnyen lehet, hogy IV. Béla hamvai fölött manapság széltében-hosszában úszik és lubickol a jelen.
A történelem kútfőinek egész sora tanúsítja, hogy a második honalapítónak tartott IV. Béla magyar király, felesége, a bizánci császár lánya, Laszkarisz Mária és legkisebb közös fiúgyermekük, Béla herceg holttestét az esztergomi Segítő Szűz Mária tiszteletére szentelt ferences templomban temették el. A Képes Krónika, Antonio Bonfini és IX. Bonifác pápa 1400-as keltezésű bullája hatalmas méretű bazilikaként jellemezte az Árpád-házi uralkodó nagy költséggel és műgonddal megépített templomát, amelyet Itáliából és francia honból érkező mesteremberek segítségével emeltek. A szakrális hely üzemeltetéséért és fenntartásáért Szent Ferenc kisebbik rendje, a minoriták feleltek.
A korabeli beszámolók szerint a bazilika méreteiben vetekedett az esztergomi Várhegyen elterülő, Szent István építtette Szent Adalbert-székesegyházzal,
amelynek egyharmadára 1822 és 1869 között épült rá a mindenki által jól ismert Hild József tervezte kupolás bazilika.
Bonfini és Wadding Lucas tudósításaiból azt is tudjuk, hogy a tetszetős külleme miatt Szép-templomnak is hívott kora gótikus székesegyház hármas csúcsívben végződő Mária-oltára előtt állt IV. Béla és családja 1276 körül elkészült vörös márványból kifaragott síremléke, amelyen egy latin nyelvű epigramma volt olvasható. Ezt a versikét Geréb László irodalomtörténész a következőképpen fordította le Kálti Márk korabeli beszámolója alapján:
Mária oltáron, nézd, nyugszik sírban a három, Béla, neje, s a herceg — örvendjenek ők az egeknek! Míg lehetett, ült trónja felett a királyi hatalomban: Csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan.
A törökök 1543-ban foglalták el Esztergomot, és a város – nem számítva a közbeeső tíz esztendőnyi kérészéletű keresztény uralmat – 130 évig volt a félhold uralma alatt. A muszlimok a többszögű toronnyal ékesített bazilikát dzsámiként használták. A ferences/minorita templomot a vár védői – a város többi épületével együtt – az 1594–1595-ös ostrom ideje alatt rombolták le, nehogy fedezéket nyújtsanak az ostromlóknak. A pusztítás mértéke olyan nagy volt, hogy Allah és Mohamed uralma után az
egykori királyi városba 1687-ben visszatelepülő ferencesek a romok és falmaradványok között már nem találták meg ősi templomukat és zárdájukat.
A koldulórend ekkor kapta meg a városi tanácstól azt a mai Bottyán János, Főapát, Kossuth Lajos és IV. Béla utcák között elterülő háztömbnyi telket, ahol egy középkori templomrom alapjaira építették fel a ma is látható Szent Annáról elnevezett szentegyházukat, mellé kolostorukat, mögé pedig az 1931-ben megnyíló Temesvári Pelbártról elnevezett fiúgimnáziumukat.
Budapest első vigalmi negyede a Király utca és környéke volt. Szinte mindegyik házban német nyelven működő mulató, kocsma, kupleráj, café chantant, varieté, brettli, zenés kávéház, dalcsarnok, sangerei, zengeráj, tinglitangli, orfeum vagy revü működött.
Az éji életnek központja ősidőktől kezdve a Király utca. Élénk, pezsgő és lármás. A boltok legnagyobb része nyitva van. Száz meg száz banda nyaggatja hangszereit a nyilvános helyiségekben, a kávéházakban és tánctermekben: kihangzanak az éjbe, s egy kaotikus zsongássá folynak össze. Az első éji sétám alkalmával csak a »Kék macská«-ig szándékoztam eljutni, hol a honatyák szokták megpihenni fáradalmaikat. De ez se sikerült, mert míg csak a »Kék macská«-ig jut az ember, ha lelkiismeretes szemlét akar tartani, kilenc-tíz helyiségbe kell bepillantania
– jellemezte az immorális, germanizáló fészkeket Mikszáth Kálmán 1881-ben.
Pocakos „legnagyobb palócunknak” valóban igaza volt, hiszen az Európa-szerte ismert és kedvelt „Blaue Katze”, avagy a „Kék Macska” mulatóig jó pár, szórakozóhelynek álcázott cicamica-elosztón keresztül juthatott csak el a kíváncsi emberfia. Rögtön ott volt az út elején a Király utca 9. szám alatti „Fekete Macska” zengeráj, a híres-neves pesti Chat Noir. A kétemeletes városi palotát még gróf Jakabffy Miklós táblabíró építtette 1807 és 1810 között Brein Fülöp terve alapján. A ház aljában 1863-ban nyitott ki a „Három Rózsa” cégérű söröző.
Ez az intézmény annyira sikeresnek és népszerűnek számított ekkoriban, hogy az épületet sokáig csak Három Rózsa-házként ismerték a pestiek. A vendéglátóhely hamar kinőtte magát, 1867-ben Lohr János terve alapján még egy sörraktárt is fel kellett építtetnie Jakabffy bátyónak a ház udvarára. A család 1909-ben adta el tulajdonát Weiszenfeld Jakab kereskedőnek, aki a Három Rózsa helyén ekkor nyitotta meg a fent nevezett, leginkább kandúroknak fenntartott, párizsi hangulatú mulatót. A hajnalig nyitva tartó intézmény hamar hírhedté vált Budapesten.
A nagyérdemű közönség ugyanis nemcsak pikáns tartalmú kuplékat, sanzonokat, énekeket és meztelen combokat láthatott, hallhatott és kaphatott a fellépő énekes- és táncosnőktől, hanem alkalmi szexet is. (Az emeleti bordélyházba a színpad mögötti rejtekajtón átlépve lehetett észrevétlenül felosonni.) Érdemes megemlíteni, hogy ezeken a deszkákon mutatták be először és utoljára Réthy László etnográfus, numizmatikus, nem utolsósorban akadémikus Lőwy Árpád álnéven megírt „Monya Panna, avagy a megbaszott hősi picsa. Közösülési dramolet három felvonásban” című obszcén, alpári és trágár darabját is, amely unalmassága ellenére annyira felháborította a palotát építtető Jakabffy családot, hogy 1910-ben arra kötelezték az akkori háztulajdonost, hogy a
Király utcára néző timpanonból azonnal vésesse le hatalmas méretű nemesi címerüket,
hogy a vendégek még csak véletlenül se kössék össze Lőwy Árpi „büzér” szexista mondatait családi heroldjukkal, amely szintén egy nagyobbacska macskát, egy nyelvét kiöltő oroszlánt ábrázolt három csillag felett. A timpanonban látható címerpajzs ezért üres a mai napig. A kuplerájt 1918-ban záratta be a hatóság.
Érdekes eszme-, építészet-, politika-, nemzet- és kultúrtörténeti tárgyi relikviát talált 1988-ban Rozsnyói Ágnes történész a müncheni székhelyű Bajor Tartományi Levéltárban. A 27 darab lapból álló, írógéppel írt magyar nyelvű füzetecskéből ugyanis az derült ki, hogy
a nyilasok Szálasi-vár néven egy hatalmas méretű, hungarista birodalmi központot kívántak felépíteni a Budaörs feletti Csíki-hegyek között.
A nyomdai kiadást meg nem ért könyvecske szerzője bár ismeretlen, de több mint valószínű, hogy az Andrássy út 60. szám alatti Hűség Házának is hívott pártközpontban írták le a nemzetvezető tudtával és engedélyével. Paradoxon, de tény, hogy a hungaristák az iromány sokszorosítására, nyomdai kiadására csak a (vesztes) világháború után akartak sort keríteni. A papírköteg egyébként még a nyilas kormányszervek nyugatra menekülése közben került Németországba, majd onnan az amerikaiak kezébe, akik csak az 1960-as évek végén szolgáltatták vissza annak egy részét Magyarországnak.
A dokumentumhoz nem mellékeltek sem tervrajzot, sem látványképet, ám a leendő hungarista város sziluettjét viszonylag jól körbeírta a szerzője. Eszerint a Budaörs felett hosszan elterülő, délnyugat-északkeleti irányú, nyújtott patkóra emlékeztető Csíki-hegyek által körbefont Felsőszállás és Alsószállás völgyek lettek volna a nyilas város „egybenyitott” központjai.
Ezt a körülbelül 100 hektáros területet, amely lényegében nem más, mint maga a Csíki-dűlő, úgy gyalultatta volna le vízszintesre a militarista szellemiségű település megálmodozója, hogy az akár egymillió embert is be tudjon fogadni.
Míg a katonai-, vallási- és pártrendezvényeket is lebonyolító hatalmas méretű placcot északon, a 343 méter magas Farkas-, a 364 méteres Szekrényes-, a 322 méteres Szállás-, a 308 méteres Ló-, a 314 méternyi Csík- és a 283 méter magas Huszonnégyökrös-hegy zárta volna le, addig a patkó alsó szárát, a déli térfalat a 249 méteres Törökugrató, a 262 méter magas Út- és a 315 méteres Odvas-hegyek alkották. A terv megálmodója a Hungáriára keresztelt felvonulási tér alatt egyébként nemcsak több tucatnyi kéreggarázst, hanem egy személy- és teherszállításra is alkalmas nagyobb méretű földalatti pályaudvart is a szemei elé vizionált.
Jókai Mór „Az arany ember” című regényének egyik központi helyszínére, az utópisztikus és idilli életkörülményeket bemutató „Senki szigetére” talán mindenki emlékezik kötelező iskolai olvasmányaiból. A társadalomtól és az üzleti világtól elzárt, dunai ködben megbújó szigetről az olvasó azt hinné, hogy csak az író fantáziájában született meg, holott maga a „nagy mesélő” vallotta be „Utóhangok” című írásában, hogy a „jogilag sem a magyarokhoz, sem a törökökhöz sem tartozó”, de Szerbiához közel eső szigetről Frivaldszky Imre természettudós mesélt neki egy al-dunai geológiai túráját követően.
Szávoszt-Vass Dániel geográfus-hidrológus bár már sok írásában kifejtette, hogy Jókai tájleírása pontatlan, a Noémi lakhelyeként lefestett alluviális sziget a nádasaival, sűrű vegetációjával jobban passzol a komáromi Erzsébet-szigetre, mintsem a regényben szerepeltetett Ada Kaleh nyüzsgő és pont nem lakatlan földhányására, azért mi most maradjunk a Vaskapu szomszédságában.
A geológus szavait erősítendőn a szóban forgó al-dunai gránitsziget annyira nem volt lakatlan és ismeretlen Európa lakói előtt, hogy még Hérodotosz is Cyraunis vagy Cotinusának „vad olajbogyók földjeként” említette meg a munkáiban. A rómaiak Yernisnek, Saannak hívták, ami „cserszömörcék földjét” jelentette. A németek nemes egyszerűséggel csak Caroline-Insel néven emlegették.
Az 1750 méter hosszú és 4-500 méter széles sziget a folyam kanyarulatának megfelelően ív alakú volt, felső végénél két kisebb kavicszátony terült el. Stratégiai fontosságú helyen (a Vaskaputól 4 km-re, az osztrák–magyar–szerb–román hármas határ közelében) feküdt. Katonai jelentősége abban állt, hogy az al-dunai hajózás, határátkelőként pedig a szárazföldi közlekedés egyik fontos ellenőrző pontja volt, ezért is erősítette meg Hunyadi János 1444-ben egy földvárral a szigetet, amit 1691-ben bővített ki 400 férőhelyes erősségé Johann Friedrich Ambrosius von Veterani császári altábornagy.
A törökellenes háborút lezáró, 1699. január 26-án megkötött karlócai béke után a Bánát, így a közeli Orsova városa a szigettel együtt a törökök kezén maradt, akik egy hadikikötőt alakítottak ki a sziklatömb északi részén.
A Duna által körbeölelt szigetet ekkortól kezdték el Ada Kaleh-nek hívni, ami magyarul „erődszigetet”, „szigetvárat” jelent.
Az emberi agresszió kezelése a mai napig civilizációs probléma. A különböző kultúrák mindig más és más módon törekedtek arra, hogy társadalmuk mentális deficitjét, közösségeik pszichés zavarait vagy elfojtsák, vagy politikai érdekeik szerint felhasználják. Ez utóbbira jó példák az ókori Róma gladiátorjátékai. Az antik idők államgépezete is jól tudta, hogy nem fog fellázadni a nép, ha gyomra és szeme jóllakott. Innen a mondás is: kenyeret és cirkuszt. Nem volt ez másként a későbbi évszázadokban sem, amikor sajátos elvek szerint az inkvizíció, a király, vagy a bíró látványosan megbüntetett, megszégyenített, elégetett vagy felnégyeltetett bűnösöket az alattvalók harsány nagy örömére.
A nép szórakoztatására az agresszió élményét viszonylag hamar kiszélesítették az állatok kontójára is. Az Ibériai-félszigeten régóta gyakori bikaviadalokat a spanyol örökösödési háború idején próbálták meghonosítani Közép-Európában. Bécsi közvetítéssel magyar honban először Pozsonyban, majd pár évvel később Pesten talált követőkre az állatviadalok élvezete, amit haszonszerzés reményében rögtön felkarolt a korrupcióban nyakig úszó pesti tanács összes beavatott tagja. Pontosabban csak egy fő, de neki legalább volt szava és pénze.
Európa állítólagos túlnépesedése, krónikus energiaéhsége, a mezőgazdasági területek kicsiny mértéke, a „sárga veszedelem” előretörése, illetve az afrikai kontinens újabb gyarmatosítása érdekében egy német építész és szellemtörténész drasztikus, több millió élőlény életét alapjaiban megváltoztató mérnöki tervvel állított be 1927-ben Wilhelm Marx, a weimari köztársaság 10. kancellárjának irodájába.
Az államfőnek átnyújtott, gazdagon illusztrált, H.G. Wells sci-fi-író ihlette tervdokumentáció a fent említett „korabeli akkut” problémákat úgy akarta orvosolni, hogy a Földközi-tenger területének 22 százalékának kiszárításával egyesítette volna Európát Afrikával, amely 666 200 négyzetkilométernyi, a tengertől elrabolt új megművelhető földterületet jelentett.
Az új szuperkontinenst eleinte Panropa, később Atlantropa néven hívta.
A mérnök koncepciójának természettudományos alapja Otto Jessen földrajztudós megfigyeléseire és kutatásaira alapult:
Mivel a Földközi-tenger mindig több vizet párologtat el, mint amennyit az ide torkolló folyók (pl. Nílus, Rhône, Pó) vízhozama pótolni tud, így a tenger vízállományának nagyobb részét az Atlanti-óceántól szerzi be.
A mérnöki terv szerint ha a mediterrán medence kapcsolódási pontjait Gibraltárnál és Gallipolinál egy-egy gigantikus méretű, vízerőműként is funkcionáló főgáttal elzárnák, a Földközi-tenger nyugati medencéjében közel száz, a keleti részében pedig több mint kétszáz méterrel csökkenne le a víz szintje, amely egy Ibériai-félsziget méretű „új élettér” kialakulását jelentené. A mesterséges kiszárítással lényegében a hatmillió évvel ezelőtt lezajlott messinai sókrízis földrajzi állapotát lehetne visszaállítani, amikor is a Földközi-tenger hétszázezer évre teljesen elzáródott az Atlanti-óceántól a miocén kor végére.
Herman Sörgel mind a kancellárnak, mind az 1929-ben Lipcsében több nyelven is kiadott könyvében úgy fogalmazott, hogy
csak az Atlantropa-projekt által lesz képes az európai civilizáció fennmaradni, önellátóvá válni és versenyképes maradni az amerikai és a feltörekvő ázsiai országokkal szemben. (…) Ázsia örökre rejtély marad, hiszen sem az európaiak, sem a britek nem lesznek képesek ott hosszú távon fenntartani globális birodalmukat – tehát közös európai erőfeszítéssel Afrikát kell gyarmatosítanunk. (…)
A Földközi-tenger területének lecsökkentése lehetővé tenné a hatalmas mennyiségű villamos energia előállítását, amely garantálja iparunk növekedését. Ellentétben a fosszilis tüzelőanyagokkal, a vízenergia sohasem szűnne meg. (...)
Öntözés és vízvezetékek segítségével a Szaharát egy hatalmas oázissá tehetnénk, Afrika belsejében pedig három tenger méretű mesterséges tavat (Kongó-, Csád- és Botswana-tenger) tudnánk létrehozni. A masszív közmunka több mint egy évszázadra enyhítené a munkanélküliséget, a túlnépesedést és az afrikaiak bevándorlását Európába. A Közel-Kelet ellenőrzése kiegészítő energiaforrásként és védőbástyaként is jó szolgálatot tehet Atlantropa fehér népeinek a sárga veszedelem ellen.
A terület ifjabb Vastagh György szobrászművész Lófékező című szobráról kapta a nevét, amelyet eredetileg 1901-ben avattak fel a most újjáépített Lovarda előtt. A művész modellje egy hortobágyi csikós volt. A paripa ábrázolása csaknem portrészerű: a bábolnai Schaghia XI. és O-bajan II. törzsmént vette mintának. A mű avatásakor már híres volt, mivel várbeli felállítása előtt a szobor sikerrel megjárta az 1900-as párizsi világkiállítást. Az alkotást 1954-ben szállították át a Hunyadi-udvarba, majd restaurálását követően, 2019 augusztusában visszahelyezték eredeti helyére.
Szintén elkészült a Lovarda épülete mögötti új zöldfelület. A királyi várpalota nyugati oldalán elnyúló alsó és felső várfal közötti udvart a török korban Jeni mahallénak, azaz Új városnak nevezték. A Karakas pasa tornyától a Buzogány toronyig elnyúló egykori, balkáni hangulatú, 30x340 méter nagyságú városrésznek a török megszállás idején még saját dzsámija is volt. Most Törökkert néven felidézték ezt a korszakot is.
Bár a Csikós-udvar csak a Karakas pasa torony restaurálását követően, jövő tavasszal születik teljesen újjá, az új közterületet már igénybe veheti a nagyközönség. Használható a Palota útra lefutó két, nagy kapacitású, egyenként 33 fő befogadására alkalmas lift is. A Lovardát szeptember 18-án és 19-én, a kulturális örökség napjain, valamint októberben több alkalommal is ingyenesen lehet majd megtekinteni. A Lovarda előtti terület a 30. Budapest Borfesztivál új helyszínéül is szolgál 2021. szeptember 23-tól.
1982-ben nagy szenzációnak számított, hogy a betontengerként is jellemzett Manhattan szívébe, közvetlenül a csillogó ikertornyok mellett, a magyar származású Agnes Denes csaknem 2 hektárnyi búzamezőt ültetett. New York legértékesebb, ekkor 4,5 milliárd dollár értékűre becsült fejlesztési területének ideiglenes mezőgazdasági célú átalakításával a világ első öko-művésze azt akarta plasztikusan érzékeltetni, milyen messzire került a halandó ember az örök természettől.
Ebbe a falanszteri közegbe ékelődött be ez a gabonával bevetetett parcella, az anyaföld piciny termékeny szelete.
Mammon mozdíthatatlannak tűnő modern vasbeton templomaival szemben a kenyér, a harmónia, a család, a béke és az élet jelképének tartott hajlékony búza tényleg sokkal erősebb szimbólumnak számított. Ráadásul „üzenete” egyetemesebb, valóságosabb és archaikusabb is volt. Kontúrját nem is szokták a monetáris trükkök és kizsigerelő pénzügyi hazugságok mögé bújt bankok felhasználni építészeti leképződéseiknél. A Budapesten született Agnes Denes a New York Timesnak így nyilatkozott ekkor kakukkfiókájáról:
Csak a természet értékeivel, az őselemek megidézésével, az őslakosok életszemléletével lehet a mai emberekben tudatosítani, hogy a zsákutca végénél már nem felgyorsulni kell. Különösen igaz ez Amerikára, amely hiába látja a tragikus végét, krónikus pénzéhsége, élelmiszer-pazarlása, fokozódó energiaigénye, fegyverkezési versenye és egymást követő háborúi a nyugati világgal együtt teljesen felemésztik a bolygó kapacitását. Szemléletváltásra van szükség, de mihamarabb, mert ennek a folyamatnak nem lesz jó vége.