A háromlépcsős dobogó mellett zongora, a dobogón reflektorral megvilágított szék, felette József Attila jellegzetes arcvonásai köszönnek vissza Juhász Dávid furcsán megnyújtott, nagy alakú festményén, körben a falon a festő hajléktalanportréi. A kint füstölő nézőket is beterelik az amfiteátrumból, Varjú Olga közben tetőtől talpig hófehérben körbejár, mécseseket gyújt az asztalokon, a lámpák kihunynak, a büfé bezár, Balog Zoltán, a zongorista a helyére ül.

Az első meglepetés a felcsendülő dallam, a zongoraművész nem improvizál, sem nem megzenésített József Attila-versek dallamait játssza. Ehelyett egyházi énekek, zsoltárok és dicséretek követik egymást, és a Sionnak hegyén, Úristen vagy a Mint a szép híves patakra a templomokban megszokott hosszan és idétlenül elnyújtott verzió helyett végre teljes szépségükben szólalnak meg.

Olga felváltva szaval, dúdol és énekel. Az est címét – Vergődés Isten tenyerén – visszhangozza minden mozdulata, vibrál a színpadon, azaz színpad híján ott előttünk, vagy inkább közöttünk. A néhány négyzetméternyi játéktér percről percre változik világméretű mennyből és pokolból csendes imasarokká vagy éppen lepusztult bárrá, ahol Olga Attilával a zongora melletti bárszékre telepszik, és a levegőt markolva hívja az Urat. Hirtelen, váratlanul csap fel a hangja, szinte lélegzetvétel nélkül kezd bele a zsoltáréneklés után egy-egy újabb költeménybe.

A színésznő szokatlan bátorsággal szólaltatja meg a jól ismert sorokat, ugyanaz a módszere, mint a falon függő képek festőjének: a természetesség és a józan paraszti ész szerinti értelmezés vezeti, és mégis, színtiszta művészet az, amit létrehoz. Ezer arca van Varjú Olgának, és ezt kitűnően tudja kamatoztatni József Attila istenes verseinek előadása során, melyekben a költő hol mint rettegő gyermek, hol mint vágyódó szerelmes szólal meg.

Az utolsó vers, a Kertész leszek záró sorait követően hosszú csend telepszik a teremre. Aztán vastaps hosszú perceken át. Olga arca kisimul, nyoma sincs rajta büszkeségnek vagy elégedettségnek, úgy tekint körbe, mintha ő maga is hálás lenne azért, hogy itt lehetett velünk, hogy átélhette, amit mi átéltünk az ő segítségével. Odakint már sötét van, az emberek kirajzanak a nagypénteki éjszakába.