(Elhangzott Uj Péter ravatalánál)

Kedves Péter!

Nehéz megszólalnom a ravatalodnál, elfogadni, hogy soha többé nem lesz itt velünk az a végtelenül dinamikus - mondjuk ki: pulzáló - ember, aki voltál. Ha cigány lókereskedő lennék, talán egy vöröses szőrű csikó jutna rólad eszembe, szerencse, hogy nem vagyok cigány lókereskedő. De ezzel vége is van a jó dolgoknak mára.

Az ember a végén - nem meglepő módon - a végső kérdéseknél köt ki, úgyhogy ne kerülgessük:

Mit tanított nekünk Uj Péter?

Hát a motyogást.

Író, olvasó és tévénéző, illetve a napilapokban már megjelent cikkekből összekopipésztelt könyveket megvásárló magyarok egész generációja tanult meg tőle motyogni. A szüleinknek ott volt mondjuk Eperjes Károly példája, a nagyszülőknek II. János Pál, de a rendszerváltás forgatagában kamaszodó, a tagolt, hangos, érthető, kispolgári beszédet zsigerből elutasító magyarok kezét, pontosabban nyelvét Uj Péter fogta meg először és egyetlenként. Jobb nem belegondolni, hogy az a kéz percekkel korábban csontkukacokkal érintkezett!

És végül nem kerülhetjük meg azt a kérdést sem, hogy mi Uj Péter öröksége. Mi az, ami tartósan velünk marad a távozása után is?

A válasz a totális szociális elszigeteltség. Az embernek, aki Uj Péter közelében él, először a haveri-ismerősi viszonyai lazulnak meg, majd szűnnek meg rövid időn belül. Először még magyarázkodunk, hogy "nem ÚGY értettem a négereket" meg hogy "tudod, hogy igazából MTK-drukker vagyok" és hogy "ez a szó jó értelmében vett buzizás volt", aztán lassan feladjuk.

Nem maradnak érintetlenek a családi kapcsolataink sem. A formális találkozók ugyan folytatódnak, de miután egy szaloncpicces karácsony este után a fodrász és a karmester unokatesónk együtt követ el öngyilkosságot, valahogy megritkulnak a nagy közös röhögések.

Köszönjük, Péter, mindörökké velünk maradsz!