Közös segges, alvás a felvételi beszélgetésen, talányos bértárgyalás. Indexesek mesélnek az emberről, akivel több időt töltöttek együtt, mint a saját szexpartnerükkel. Csodálat, rettegés és utálat, a könnyes górcső alatt az ezerszínű UP.
A Klapka utcában volt az Index, a Bodoky hívott, de nagyon nem akartam jönni, mondom a halálnak hiányzik a napilapos nyüzsgés, amivel próbált lenyűgözni. Neki csillogott a szeme, de én akkoriban nagy formátumokban gondolkodtam, családregény minimum, esetleg tudatfolyam, nem hogy hányat ellett a tehén Patán. Egy nagy szoba volt a szerkesztőség, Up szobája külön, a legvégén, átgázoltam a techrovaton, Vomit és Razzia között, és ott találtam magam egy sötét lyukban, be volt függönyözve, vagy csak már sötétedett odakint, a lámpa se égett, a polcokon körben mindenféle dizájnborok, durbincs sógor, ilyenek, de kupakosak, nem dugósak, alig hittem a szememnek. Leültem, hallgattunk vagy fél órát, gondoltam, megtöröm a csendet, beszéltem vagy tíz percet, hátha rátérünk arra, hogy mit kéne itt csinálnom, mennyi ideig, mennyi pénzért, de semmi. Akkor valahogy szóba került az internet, de Up gyorsan elvesztette az érdeklődését, úgyhogy újabb sztoriba kezdtem, nehogy elaludjon valamelyikünk a sötétben. Egy fél óra után észrevettem, hogy miközben a penetráció növekedésének a hatásait ecsetelem, Up végig a gatyám címkéjét bámulja. Akkor nagyon örültem, hogy az Abercrombie-t vettem fel, s nem valami szar Levist. Úgy emlékszem, Upon Vans csuka volt, de ebben már nem vagyok biztos.
„Egyedül maradtunk, Tibor” – Horn Gyula sosem felejthető szavait, és Szili Katalin parlamentben töltött óráit idézi fel bennem az én Uj Péterhez való viszonyom. Hozzájuk hasonlóan egyedül vagyok ugyanis, legalábbis nagy valószínűséggel, ezzel a viszonyulásommal, azzal, ahogyan az indexesek közül én láttam Uj Pétert. Először meg sem akartam írni.
„Olyat bárki le tud írni, hogy bebaszott vele” – ezekkel a black metal egyszerűségével faragott szavakkal győztek meg végül, hogy mégis. De nem, nem egy beteljesületlen, bár épp a beteljesületlenségénél fogva tiszta, őszinte férfiszerelemről fogok vallani.
Uj Péterrel nekem nem volt semmiféle kapcsolatom, mielőtt indexes lettem. Tudtam, ki ő, mármint az írásairól tudtam, de más semmi mást. Nem tudtam, ki ő, mint ember, hogy néz ki, mit eszik, iszik és mennyit, aszkétaszerű jellem-e vagy egy bohó hedonista. Tényleg semmit.
És aztán ez lényegében így is maradt a nagyjából nyolc év alatt. Számomra Uj Péter volt a főnök. Sőt, a Főnök. Az ember, akivel – miután én nem jártam indexes bulikba, és más olyan helyekre sem, ahová ő igen, és ő viszont nem járt, oda, ahová én – lényegében évente egyszer találkoztam.
A bértárgyalásokon, amiket egy rövid főszerkesztői és rovatvezetői értékelés vezetett fel. Ezek hosszú, tartalmas, mélyenszántó, mégis magasröptű beszélgetések voltak, hümmögésbe fulladó körmondatokkal és körmondatokba kuszálódó hümmögésekkel. És részemről sok
nonverbális kommunikációval, bólogatással, szemöldökfelhúzással, Steven Segal teljes mimikai készletének felhasználásával.
Végül mondott egy számot. Én erre azt mondtam, hogy jó, és az izzasztó béralku végeztél kijöttem.
Emellett minden alkalommal, amikor az autópálya-matrica megspórolása érdekében a 4-es főúton haladtunk hazafelé, az ötvenedik kilométer táján mindig ő jutott eszembe. Egy időben előszeretettel énekelte ugyanis, hogy dontkrájformíalbertirsa. Ezt mindig fel is idéztem
ilyenkor szerető családomnak, akik hetedik-nyolcadik ilyen alkalommal megkértek, hogy ugyan, ne tegyem már többet.
Nem tettem. És mondjuk addigra a bértárgyalások is elmaradoztak.
Hegyi Gyula későbbi brüsszeli tanácsadójával gyömöszöltük, fittyet hányva a fizika alapvető szabályaira, nyelves kulccsal a dugót egy kereskedőházas aszú hosszú, vékony nyakán lefele, mert még nem tudtuk, hogy az szar. Leginkább azokra a majmokra hasonlíthattunk, akiket a négerek úgy fognak meg, hogy beszórnak pár magot egy lyukba, amire a kíváncsi dögök rámarkolnak, és nem engedik, még ha így nem is tudják kihúzni a kezüket a lyukból. A jelenetet két ember figyelte a szeme sarkából, Uj Péter, a Népszabadság újságírója és Schiffer András, az Ifjú Szocialista Mozgalom elnöke. Uj Péter térdnadrágot, bombert és vörös arcszörzetet, Schiffer András fehér inget, rosszul szabott szürke zakót és sajátos testtartást viselt. 1993 volt, május, meleg, mi meg részegek, mert végül mégiscsak sikerült benyomnunk azt a kurva dugót.
Hegyi Gyula korábbi tanácsadója most Schiffer pártjában politizál, én erről tudósítok abba, amit máig Uj Péter lapjának hívhattunk. Már nem iszunk kerházas tokajit üvegből, amibe nem nyomjuk bele a dugót.
Őszintén szólva én az elején nem kedveltem Uj Pétert. Akkoriban még a Matula blogverzióját csináltuk. Nem olvastam újságot, de az Index nem tetszett, nem szerettem a piercinges, bőrszerkós arcokat, amilyen
akkoriban az UP volt celebként, ha néha láttam a tévében.
A damaszkuszi úton persze minden további nélkül hátraarcot csináltam, amikor 2003-ban Király Andris elintézte, hogy felvegyenek az Indexbe
(akkoriban, Medgyessy Péter kormányzása alatt még volt munkahely!). Minden megváltozott, onnantól UP számomra nem csak főnök, de szellemi vezető lett. Hajszál fogalmam sem volt az újságírásról akkoriban, merthogy a bölcsészet nem az, arra hamar rájöttem.
A mester ordenáré stílusban üvöltözve járkált fel-alá,
mondanivalójában pedig egy újságírótanonc számára ugyan semmi hasznos nem volt, de ínyemre volt a trágársága, amely megnevettetett az olyan nehéz pillanatokban is, mint amikor forró nyári délutánokon unalmas külpolitikai cikkeket kellett összeraknom. Akkor már nem hittem a világbékében, de abban mégigen, hogy az újságírónak kifejezetten unalmas cikkeket is kell írnia a munkája során, és ez a szakma lényegi része. Aztán UP többször rámutatott, hogy nem.
Persze beszélgetni, és duóban viccelődni sokkal nehezebb volt vele, nehezen barátkozott, ezért évekig csupán a periférián röhigcséltem a többiekkel, ha beszélgettünk, akkor általában a színvonalas magyar külpolitikai újságírás és a bérrendezés kihívásairól és nehézségeiről volt szó, én az előbbit, ő az utóbbit domborította ki inkább.
Lassan melegedett az öreg, és olykor bizalmasan osztott meg velem olyan információkat az NBA-ről vagy a magyar oligarchák és pártelit kapcsolatáról, amiről ugyan nekem hajszál fogalmam sem volt, de bőszen bólogattam, és a kellő helyeken felröhögtem - így szívtam magamba a
mestert. Aztán kiderült, van pár közös pont, például a 80-as, 90-es évek ska és skinhead zenekarai, a szocialista miniszterelnökök és a többi.
Az igazi nagy áttörést azonban érdekes módon a Markos-Nádas duó, illetve úgy általában a kabaréjelenetek hozták meg. Az már korábban
feltűnt, hogy ezt a fajta humort az indexes nagy része nem bírja, a mester viszont igen. " - Milyen a víz? - Fasza! - Akkor seggest ugrom!" Hát az ilyen poénokon kábé csak mi röhögtünk ketten. Az egyik legjobb délután volt az Indexben, amikor az első Felvonulók kérték
videóhoz gyűjtöttem anyagokat, és egy egész délutánra elvesztünk a YouTube-on, a mester meg én. És még az ügyeletes sem mert szólni, hogy kurva hangosak vagyunk.
2003. augusztus 2., Sziget, táncdalfesztivál sátor, Fekete Pákó a celebség küszöbén, de még kevesen ismerik. Egy haverom cibál oda, ilyet még nem hallottál baszki, egy nigériai csávó énekli a megyagőzöst, beszarás. A sátornál iszonyat tömeg, hátulról élvezzük csendes borzadással a produkciót, és még nem tudjuk, hogy pár év múlva ezt nagyon fogjuk szégyellni. A koncert vége előtt nem sokkal szétnyílik a tömeg, és egy félmeztelen, csatakos férfi lép pont elénk, átizzadt pólót pörget a kezében. Tömött kamionosbajszáról rögtön felismerem, mert pár évvel korábban rákerestem, hogy néz ki, amikor olvastam tőle egy jó cikket a pécsi szoftverkalózügyről.
2006. szeptember 2., már főállású újságíróként, első napom a szerkesztőségben, ott, ahol korábbi példaképem a főszerkesztő. A rovatvezetőm visz bemutatni neki, rettenetesen izgatott vagyok, egy tollat szorongatok a kezemben, hogy ne az ujjaimat tördeljem, és nagyon remélem, hogy új kollégáim nem veszik észre az idegességem. Tágas iroda, otthonos rendetlenség, egy Voltfólió-díj és egy nyilvánvalóan dísztárgyként szolgáló gagyibor között Zámbó Jimmy képe. Jimmy előtt ül a tömött kamionosbajuszos, és amikor megtudja, hogy ki vagyok, a gagyibort fixírozva elkezd beszélni arról, hogy az Index egy online újság, és hogy a tech-tudomány rovatba nemcsak tech, hanem tudomány cikkeket is kellene írni, tehát írjak jó kis tudomány cikkeket, de voltaképpen tech cikkeket is írhatok, bár végül is bármilyen cikket, csak legyen jó, és elnézésemet kéri, hogy most nem jut frappánsabb üdvözlőbeszéd az eszébe, de ő nem a szavak embere. Semmi baj, mondom, és hülyén érzem magam.
1995-ben vagy 1996-ban az akkoriban szokásos Zappe-féle előszilveszteri házibuliban mindenki nagyon berúgott. Én akkoriban az ilyen helyzetekben mozgalmi dalokat énekeltem, ott ráadásul volt egy dobozgitár is. Lehet, hogy csak az idő szépíti meg, de szerintem nemcsak nevetett és biztatott, hanem együtt is énekeltük a csegevárát. Később nagyobb megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy igazából metálos.
Uj Péterrel én 1996-ban találkoztam először, az Alkotás utcai szocreál Intranszmas székház sokadik emeletén ült egy szobában, vele szemben egy festett hajú tinédzser, akiről később kiderült, hogy Schaffer József, alias Angelday. Akkor még Internetto névre hallgatott a
kiadvány, Angelday pedig Sasvári névre, de ez mellékszál.
UP mindenesetre a Szerdák miatt ősidőktől fogva bálványozott figura volt számomra, amikor pedig én is a laphoz kerültem, rettegéssel vegyes tisztelettel figyeltem munkásságát. Reméltem, hogy sokat fogok
tanulni tőle, bár az gyorsan kiderült, hogy erre leginkább az elleséses módszerrel van esély, a nekiszegezett kérdésekre ugyanis általában hümmögéssel reagált, vagy gyorsan kérdezett valami mást.
Aztán eltelt tizensok év, én közben számos szórakoztató pozíciót betöltöttem a lapnál, ő pedig maradt főszerkesztő rendületlenül. Igazán sajnálom, hogy elmegy, mert az obskúrus stoner zenekarok nevein
és a halászlé Converse cipőbe tálalásának módján túl is rengeteget tanultam tőle. Például azt, hogy régen minden sokkal jobb volt.
Nem tudom, volt-e koleszos, vagy Lentiből hozta magával, és mindenkit megtisztelt-e ezzel, vagy csak engem. Pár hónapja dolgoztam az Indexnél, amikor Zutyu lemenedzselte, hogy egy Filmvilágos cikkem hatására menjek el ismeretlenül Keki esküvőjére esküvői videósnak. Be akartam nyalni magam a szerkesztőségbe, hiszen csak prosztó jogászként kerültem oda, így elvállaltam. Már az odaút is sokkoló volt, Szily terhes nőjét és nővérét kellett leszállítanom. Nem volt elég hallgatnom őket egész úton, bonuszként somogyi dombok közt többször megálltunk hányni.
Az esküvő rendben lezajlott, már javába tartott a vigadalom, amikor valahogy UP közelébe kerültem. UP a vörös szemöldöke mögül szintén enyhén bevérzett szemmel végigmért, majd geci módon elkezdett kóstolgatni, mint amikor új cellába kerül az ember Tökölön, csak nem a felső ágyért, hanem a csirkecombért kell megküzdeni. Csak kapkodtam a fejem, kényszeredetten vigyorogtam, ez még olaj volt a tűzre... A szófordulatokra nem emlékszem 11 év távlatából, de nem Szerda megszokott bravúrjaira emlékeztetett, inkább a másik törökszentmiklósi cimborám, Sanyika szokta ezt bebaszva hozni. Mindenesetre gyorsan megtudtam, hol a helyem.
Persze másnap már semmire sem emlékezett UP, meg azóta valószínűleg ki is nőtte, miután megbékélt az alfahím szerepével.
2001-ben György Péter szervezett a Balatonra egy média szakos nagygyűlést, a szeptember 11. miatt, ahol alaposan beittam egy csajjal, aki később világhírű hastáncos lett, de ez mellékszál, ahogy az is, hogy a mellettem lévő wc-ben szoptak le egy későbbi Gyurcsány-tanácsadót, míg annak felesége a szobában aludt. Na és ott volt az, hogy a friss médiaszakos tanoncokat, így engem is, megkérdezett egy nagy teremben György Péter, hogy ki a kedvenc újságírója. És én mondtam, hogy az Uj Péter, pedig még nem is tudtam, hogy kosarazik, ráadásul a Csirke nevű haveremmel (aztán már nem kosarazott, mert tönkre ment a térde, pedig mindig szerettem volna egy indexes streetball-csapatban játszani vele). Aztán egy évre rá bekerültem az Indexbe, és büszke voltam, hogy a közelében lehetek, de izgultam is egyben miatta, hogy olyan nagy újságíró, meg minden, aztán egyszer, amikor mégis megszólítottam, egészen erősen az volt a gyanúm, hogy ő is izgul. És a gimis matektanárommal együtt járt a matekszakra, aki az utcán megállított pár éve, és megkérdezte, hogy még mindig fura-e a Péter, de ez is mellékszál.
Most következik az egyetlen nem indexes, aki viszont majdnem olyan, mintha az lenne: a konkurens-baráti Origo alapítója, Nádori Péter mesél. Figyeljenek az utolsó mondat ironikus voltára, hiszen a szöveg megírása óta már nem Nádori Péter az Origo főszerkesztője.
"Az Index és az Origo versengése tizenakárhány éve tart, izgalmas és változatos küzdelem. A magyar média világára igazán nem jellemző, hogy bármi is olyan lenne benne, amit bármilyen érték- vagy koordinátarendszerben "normálisnak" lehetne nevezni, ezért jelentett nem egyszerűen vidám kivételt, hanem reményt és értelmet adó biztos pontot, hogy a szomszéd portált egy olyan szakember vezeti, akit komolyan lehet venni, aki tud írni, akivel bármikor lehet beszélni, akivel oda lehet állni ügyek mögé, akinek nem kell fogalmakat magyarázni és nem kell aggódni, hogy amikor mond valamit, akkor vajon milyen hátsó indítékai és szándékai vannak. (És éppen hogy nem arról van szó, hogy ugyanúgy látnánk a világot, az újságírást vagy a varacskos riffeket.) Most nem tudom elképzelni, mi lehet a vonzó az egyik portál szerkesztésében egy olyan világban, ahol nem Uj Péter szerkeszti a másik portált."
És végül egy igazi tragikus zárlat, a megható riportok nagymesterétől, a távolban felsír egy főszerkesztő.
2010, a kurva anyádat - ez a címe UP talán legkiábrándultabb blogposztjának , melyben két palack, karácsonyi ajándékként kapott, de már a parkolóházban összetörő csodabor sorsa sűrűsödik a főszerkesztői frusztráció metaforájává.
A különleges tokajik elvesztésének súlyát mélyen átéreztük, egyrészt mert a többségünk sosem jut ilyen borok közelébe, de előző nap a szerkesztőségben maga az áldozat is beszámolt már a veszteségről. Csakhogy UP régóta játszott a tűzzel: a karácsonyi borzalom pontosan a félidejére esett egy, általa a szerkesztőségben egy éven át szinte heti rendszerességgel előadott rövid performansznak, mintegy megelőlegezve a tragikus végkifejletet.
Valamikor 2010 tavaszán kezdődött minden, amikor egy esti ügyeletben gyanús csörömpölésre lettünk figyelmesek a szobája felől. A hangok erősödtek, majd élénk színű ingei egyikében megjelent maga a főszerkesztő, összegörnyedve, kezében kis fémtálcával, rajta üres teáscsészékkel.
A kongó terem felerősítette az egymáshoz verődő csészék csörömpölését. Az egész testében remegő, nyilvánvalóan az összeomlás szélén álló UP tyúklépésben elküzdötte magát a konyháig, és eltűnt.
Vártuk a zuhanó test, a szétfröcskölő porcelán robaját, az erekbe fúródó szilánkok nyomán fakadó halálsikolyt, ám ő nem sokkal később megjelent, komótosan visszasétált a szobájába és felcsavart valami csak általa ismert kemény zenét a legendás időkből, amikor a metál még fémet és nem krómozott műanyagot jelentett.
A jelenet gyakran ismétlődött. A szerkesztőség elülső, a konyha felé eső termében dolgozók a második-harmadik eset után felfogták, hogy komikusnak szánt produkciót látnak, és ki-ki a vérmérsékletének megfelelően kuncogott, esetleg nevetgélt: nahát, neurózist szimulál a főszerkesztő, hehe.
Pár hónap után a dolog már nem volt annyira vicces. A tálcát egyre nagyobb amplitúdóval billegtető, a csészéket egyre erősebben zörgető UP csak nem bírt ráunni a tréfára. Igyekeztünk továbbra is udvariasan kuncogni, ám a jelenetnek lassan lett valami kínos, fenyegető éle.
Idén nyáron, sokunk megdöbbenésére a szobájából egyre többször hallatszódott ki lágy tánczene, egyszer állítólag világzenét is hallgatott (igaz, ez még feltételezésnek is sértő). A zsonglőrködés valamikor júniusban hirtelen véget ért. A csészéket sosem ejtette el.