Hogy hívják a kutyát?

Bettsy. Most nyolc hónapos, ő az új kutya a háznál. Az előző egy cseh juhászkutya volt, 14 évesen halt meg pár hónapja. Nagyon megrázott a halála, három napon át csak tequilát és sört vedeltem otthon. A harmadik napon felhívott egy haverom, hogy bemutatna egy csinos csajt, nem hagynám abba a piálást? De, mondom, legyen. Felmentem zuhanyozni, mire lejöttem, Bettsy már ott ült a lépcső alján. Felugrott az ölembe, és megnyalta az arcom, és ennyi volt.

Ha valaki az ölébe ugrik és ad egy csókot, eléri, amit akar?

Nagyjából erről szólt az életem.

Julia Roberts az önről szóló dokumentumfilmben kibaszott szerencsés gazembernek titulálja. Egyetért vele?

Igen. Nagyon szerencsés vagyok, de a mázli mindenkinek szerepet játszik az életében. Julia is kibaszott szerencsés, már ha itt tartunk. Mindenki az, ha hajlandó megdolgozni érte, mert anélkül, mármint az eltökéltség és a meló nélkül a szerencse sem jön.

A sorsban vagy a szerencsében hisz inkább?

Mindkettőben. Hiszen Istenben és hiszem, hogy van célom, sorsom, amit be kell váltanom, de szerencse nélkül ez nem megy.

Ön volt Elvis Presley egyik menedzsere is. Milyen volt együtt dolgozni vele?

Nagyszerű, a végén pedig nagyon szomorú. A halála miatt kicsit én is felelősnek érzem magam, mert abban az én kezem is benne volt, hogy karrierje végén már a világtól elzártan élt. Nem én zártam el tőle, egyszerűen csak olyan jól végeztem a munkámat, annyi pénzt keresett, olyan sikeres turnéi és lemezei voltak, hogy már nem mehetett ki az utcára. Ezt vegye szó szerint: nem ereszthettük ki egyedül, testőrök és kíséret nélkül sehová, mert szétszedték volna. Ha moziba akart menni, megdumáltam a filmszínház igazgatójával, hogy az utolsó előadás után tartsa bent a műszakot, kibéreltük a teljes nézőteret és úgy vittük oda Elvist. Ez még jóval Michael Jackson és a többiek előtt volt, ugye, ő már akkor átélte mindezt. Frank...

Sinatra?

Igen, ő. Szóval Frank mehetett bárhová, ment is, bármikor beülhetett a moziba vagy egy étterembe, nem volt gond. Elvis ezt nem tehette meg. Több volt mint sztár vagy celeb, az emberek bálványozták, a nők megőrültek érte. Mindehhez jöttek a drogok meg a pia, és ez egyszerre sok volt neki.

Hogy szervezte a koncerteket email és telefon nélkül?

Kemény melóval. Amikor kezdtem, még New Yorkban, valamikor az ötvenes évek végén, fogtam három énekest, az egyikről azt hiszem hallott is, Paul Ankának hívják, szóval fogtam a három palit, beültünk a kocsiba, és körbejártuk az éttermeket a városban. Bementem, megkérdeztem a tulajt, kell-e neki valami műsor szombat estére, mert van egy énekesem, aki három dalt elénekel neki 100 dollárért. Jól van, mondta, kimentem a kocsihoz, a táskámból elővettem egy biankó szerződést, Anka aláírta, és mentünk tovább. Szombaton este pedig vittem őket az egyik helyről a másikra - egyet kitettem egy olasz vendéglőben, a másikat másutt, aztán összeszedtem őket. Így kerültem bele a dologba.

Van az önénél rizikósabb meló a showbiznisszben?

Egyáltalán nem rizikós amit csinálok, és nem is volt az. Az hogy nehéz emberekkel dolgoztam, Sinatrával, Elvisszel vagy éppen a Led Zeppelinnel, az abban segített, hogy megtanuljak emberekkel, egókkal bánni, és higgye el, ezt nagyon jól csinálom. Amikor világsztárok lettek a védenceim, mindenki velem akart dolgozni, hol ebben a rizikó? A színészek közül az én ügyfelem volt Cary Grant és Fred Astair is, a mai nagy nevek közül George Clooney, Brad Pitt vagy Matt Damon személyes jóbarátom, akik kikérik a véleményemet és megfogadják a tanácsaimat. Mindenkinek megvan az otthoni és a személyes mobiltelefonszáma is, bármikor hívhatom őket és ők is elérhetnek a nap 24 órájában. Nem menőzök ezzel, csak tényeket közlök: ennél jobban egy menedzser nem állhat jelenleg Hollywoodban, higgye el.

Ha filmet forgatnának az életéről, kit választana a főszerepre?

Sidney Poitier-t.

Mit szól ahhoz, ahogy változik a szórakoztatóipar? Nem hiányoznak a régi szép napok?

Nem, én azokat átéltem, tudja, itt van mind a fejemben. A mai trendek, különösen a kiirthatatlannak bizonyuló reality tévé, nem érdekelnek. Nem nézek ilyesmit, mert egyrészt túl öreg vagyok hozzá, másrészt nem nagyon látom értelmét az egésznek. De megvan a helye mindennek. Azt sem értettem, amikor pár éve az ipar megint felfedezte magának a vámpírokat. Mi a lófasz ez? Mitől vannak odáig hirtelen az írók ezekért a fura teremtményekért? Mi az, ami vonzó a vérszívásban? A fiatal generációk szeretik, iszonyú pénzeket termelnek a filmek és a sorozatok is, de én nem fogok vámpíros dolgokat forgatni, mert sületlenség az egész.

Volt olyan projekt, amit csak a pénzért vállalt el?

Nem. Ha nem hiszek abban, amit csinálok, akkor bele sem vágok, ennyi.

Hisz a 3D-ben?

Nézze, a technológia maga lenyűgöző, de csak a megfelelő mennyiségben. A szakmánkkal az a baj, hogy pont úgy, ahogy a vámpíros dolgokat pár éve, a 3D-t is orrvérzésig nyomják. Túl sok 3D film van a moziban, ami nem nyújt semmi plusz élményt, csak a feje fáj tőle az embernek. Vettem egy tévét, jobban mondva kaptam egy tévét, nagy, szép, lapos cucc, 3D, a legújabb darab. Egy kalap szart nem ér. Néztem rajta sportközvetítéseket, rosszul lettem. Minden ott játszódott előttem, szinte nem is tudtam a teljes képre, a háttérre fókuszálni, és ez nagyon idegesítő - egy focimeccsen nemcsak az az érdekes, ami a labda körül zajlik éppen, érti.

Ráadásul nagy futballrajongó vagyok, a házaimban a nappaliban öt tévé van a falon, mindegyiken más és más meccs megy, Na, ha ezt kellene 3D-ben nézni, sírva menekülnék. Az Avatar viszont nagyon jó volt, azt aláírom, abban a filmben volt szerepe a technológiának. Mit kezdenék én egy karakterközpontú drámában vagy az Ocean's filmekben a 3D-vel? A szerintem legjobb 100 filmet tartalmazó DVD-gyűjteményemben egy ilyen film sincs.

Mi az első a listán?

A Keresztapa első és második része.

Nehéz volt túlélni Sinatrát és Elvist?

A Led Zeppelint túlélni sokkal nehezebb volt, mint bármit. Amikor először játszottak az USA-ban, és én voltam a turnémenedzser, azzal kezdődött a kapcsolatunk, hogy Jimmy Page a beállás után lejött a színpadról, és közölte, hogy a cájg szar, ilyen fos hangzást még életében nem hallott. Meg voltam rökönyödve, olyan cuccot tettünk alájuk, amilyet korábban még senki nem látott. Jól van, mondtam neki, akkor megoldjuk. Szóltam az embereimnek, összeszedtek vagy száz ládát, lefestettük őket feketére, bevontuk vászonnal, ráírtuk, hogy Marshall, és felpakoltuk a színpad szélére, két hatalmas toronyban. Lement a buli, Jimmy utána odajött hozzám, és egy félórán át hálálkodott, hogy milyen jó volt a hangcucc. Ez volt az első lépés, utána én lettem Jerry, a problémamegoldó, jöttek a drogok, a pia, a csajok, de erről már mindent megírtak.

Kiváló kapcsolatot ápol a feleségével és a barátnőjével is. Hogyan csinálja?

Minden férfi barátom ezt akarja tudni Warren Beaty-től George Clooney-ig. A válasz: sehogy. Mákom van. Kétszer találtam rá olyan nőre az életemben, aki imád. Annyira szeretnek, hogy saját magukat a második helyre sorolják, az életükben én vagyok az első és legfontosabb. Amikor másodjára lettem szerelmes, leültem a feleségemmel, akivel akkor már 27 éve voltunk együtt, és elmondtam neki mindent. Ha el akarsz válni, megértem, csináljuk. Erre Jane azt válaszolta, hogy frászt, nem akar elválni, ügyvédeket bevonni, és így tovább, ott vannak a gyerekek, az unokák, nem kell ezt csinálni. Ismerte a barátnőmet, Susie-t, kedvelte is, és tudta, hogy nem bántanám meg semmi pénzért. Megkérdezte, hogy vele is fogok foglalkozni még, én meg mondtam, hogy persze. Akkor jó, felelte, és ezzel le is rendeztük a dolgot. Látja, nem én csináltam, hanem a feleségem.

Mit tart a legnagyobb sikerének?

Az unokáimat. A legnagyobb kudarcnak pedig azt, hogy nem a gyerekeim előtt születtek.

Hiányzik valami az életéből?

A barátaim, akik már nem lehetnek velem. A legjobb barátom Frank Sinatra volt, rá minden nap gondolok. Ő volt az egyetlen olyan zenész kliensem, akit szívesen hallgattam, és az évek során igazán bensőséges kapcsolat alakult ki kettőnk között. Elvisre is szívesen gondolok vissza, de ez csak két név a kismillióból. 74 év alatt annyi mindenkivel dolgozik együtt az ember, olyan sok helyen jár, hogy szinte már nem is a konkrétumokra, hanem benyomásokra, érzésekre emlékszik, azokat idézi fel legszívesebben. Fáj, amikor eszembe jut, hány barátom halt meg, hányan nincsenek itt velem.

Nem fél a haláltól?

Már nem, de korábban rettegtem tőle. Három éve volt egy műtétem, és nem sikerült túl jól, a felépülés nagyon lassan ment. Négy napig bírtam a kórházban, hazavitettem magam, de ott is 16 héten át tartott a lábadozás. Nem nagyon voltam magamnál, gyógyszerekkel nyomtak tele, hogy nyugodtan pihenhessek. Az állapotom pár hét elteltével rosszabbra fordult, és az egyik orvos, aki éppen ott volt, azt mondta nekem, hogy nem tudnak rajtam segíteni és meg fogok halni. Búcsúzzak el a családtól, javasolta, és így is volt, eljött mindenki, volt nagy sírás, én pedig csak arra emlékszem, hogy volt egy pillanat, amikor felemelkedtem az ágyról, és szépen kilebegtem az ablakon. Most komplett idiótának néz, de tisztán emlékszem az egészre. Nem láttam azt a fényt, amiről mindenki beszél, nem volt folyosó sem, csak az a lebegés. Amikor magamhoz tértem, az ágyban feküdtem, és pár hét alatt felgyógyultam. Azóta nem félek a haláltól.

Van olyan kaliberű új előadó a zeneiparban, akiből lehetne olyan sztár, mint Elvis volt?

Tavaly nyáron vesztettünk el egyet. Amy Winehouse-ból korunk igen fényes csillaga lehetett volna. Nagyon rég hallottam ennyire jó hangot, mint az övét. Biztos van más is, minden napra jut egy tehetséges író, festő, szobrász vagy énekes. Figyelem őket, és aki tetszik, azt támogatom, hátha úgy jobban kiteljesedhet, ha pár mindennapos gondjára már nem kell odafigyelnie. Van egy mexikói festőművész, Carlos Amorales, az ő képeit nagyon szeretem. Megvettem pár képét, ott vannak a nappalimban.

Sokat jótékonykodik, mellette rengeteget dolgozik, mi hajtja még mindig? A pénz?

Á, nagyon gazdag vagyok. Nem azért mondom, hogy irigykedjen, hanem azért, mert tény. Van négy házam, egy hajóm, egy repülőm, egy tucat drága autóm, és annyi pénzem, amennyit soha nem tudok elkölteni. A gyerekeim igyekeznek azért, de még nekik sem jön össze. Azért melózok, mert nem szeretek a seggemen ülni a tengerparton. Mihez kezdenék, ha nem dolgoznék? Rengeteg dolgot szeretnék még elérni, olyan projekteket megvalósítani, amik szívügyeim, és nem érdekel, bukok-e rajtuk, vagy sem. Nem mellesleg a munka számomra nem olyan, mint másnak, én nem egy munkahelyre megyek be rosszkedvűen, másnak termelni a pénzt, hanem azt csinálom, amit szeretek, amit akarok, és úgy, ahogy akarom.

Azt mondják, Hollywoodot a zsidó maffia irányítja.

Ez faszság. Tudja, honnan tudom? Ha lenne, én lennék Tony Soprano.

A Weintraubról szóló dokumentumfilmet (Jerry Weintraub - A legendás producer) az HBO március 22-én este mutatja be.