Hová tennéd ezt a műsort a karrieredben?

Nagyon nehéz kérdés ez, kapásból azt mondanám, hogy a csúcsára, mert bizonyos értelemben véve ez a legnehezebb, amit valaha csináltam. Közben meg minden műsor az volt, a Való Világ is nagyon kemény volt, csak más értelemben véve. Kevesebb időd van, hiszen élő műsor, nagyon gyorsnak kell lenni, benne kell lenni a sztorikban minden nap. Öt-hat hónapig abban élsz, nem feltétlenül tudod, mit mondott a miniszterelnök a rádióban, de azt igen, hogy Szandika jól van-e. Közben viszont azt érzem, hogy ahová most elértem, az illik hozzám a legjobban. Nagy egymásra találás volt. Ez a műsor a legjobb értelemben vett tévézés. 

Hülye kérdés, de miben más egy ilyen műsor, mint egy VV?

Mindig is azt mondtam, hogy a Való Világ egy nagyon őszinte műsor, amit többen is szidtak, de ott igazi emberi érzések, drámák, jellemfejlődések vannak, barátságok alakulnak ki. A legnagyobb különbség a Keresem a családom esetében az, hogy akik szerepelnek benne – és rengetegen vannak – nem azért jelentkeztek, mert képernyőre akarnak kerülni. A többi műsoromba jelentkezők viszont igen.

Ezeknek az embereknek viszont mi jelentjük az utolsó reményt, és a tévés részét kicsit nehézségként élik meg, szinte teher nekik, hogy minden a kamerák előtt játszódik le.

Gondolj bele: 30-40 éves fájdalmakról beszélünk, és annyira meg akarják találni a szerettüket, hogy bevállalják a műsort is. Teljesen más a motivációjuk, és ettől (is) nagyon más a műsor. Elég régóta benne vagyok ebben a szakmában, de ilyen érzelmeket, mélységet még soha nem láttam képernyőn.

Lelkileg mennyire viseli meg ez a stábot?

Nagyon. Amikor forgatunk, és kinézek oldalra, és azt látom, hogy annak az operatőrnek, aki már látott és megtapasztalt mindent, folyik a könnye, az elképesztően nagy hatással van rám is. Mindenkinek fontos ez a műsor, annyira szívügyüknek tekintik, hogy például a technikus három nappal az anyag leadása után is azon agyal, hogy lehetett volna jobban megcsinálni. Hihetetlen élmény, annyira más, mint egy X-Faktor vagy Való Világ, kisebb, intimebb, nagyon sok nagy pillanattal. Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rám. Ez egy új életforma.

A műsor alapjául szolgáló Find My Family című műsorba belenéztél?

Persze, több verziót is megnéztünk az ausztráltól a hollandig. Látták az operatőrök, a szerkesztők, megnéztük, melyiknek milyen a ritmusa, mik azok a dolgok, amiket át lehet venni, és mi az, amit nem kell. Van olyan verzió, amiben két műsorvezető van, nálunk egy, aminek mellesleg örülök, mert így teljesen egészében én vihetem végig a műsor. Kemény meló, ezért van váltótárs a többi formátumban, de nem bánom.

Hány országban forgattatok?

Eddig hét találkozást forgattunk le (adásonként kettőt láthatnak a nézők majd), de ugye a legtöbb helyszínre többször megyünk el. Maga a megtalálás, a nyomozó munka, a műsor előkészítése elképesztően kemény, egy-egy keresés sokszor hónapokig tartó meló. Húszan dolgozunk rajta, mármint a gyártásban, de együttműködünk egy családfakutató céggel, magánnyomozókkal, és felvettük a kapcsolatot az érintett országok követségeivel, ha kellett, árvaházakkal, hajléktalanszállókkal, szóval nem egyszerű feladat.

Mennyi időbe telik, mire megtaláltok valakit?

Úgy három-hat hónap. Párhuzamosan több sztorin dolgozunk, és mindegyik más és más szempontból kíhívás. A legtipikusabb, hogy nem tudjuk, hol van az, akit keresünk, de van egy címünk, ahol valamikor lakott. Ilyenkor az egyik szerkesztő vagy asszisztens kimegy, és addig ül a ház előtt, míg nem tud beszélni a szomszédokkal, akik esetleg tudnak valamit az illetőről, hogy hová költözött. Laoszban a nyelvi nehézségek miatt is küzdöttünk, de akit kerestünk, annak a személynek nem volt otthon internet-hozzáférése, de telefonja sem. Így kellett találnunk egy helyi arcot, egy ún. fixert, aki segített nekünk. Az első nagy sikere a műsornak, mármint a stáb szempontjából az, amikor megvan az illető.

Ilyenkor mi történik a szerettét keresővel? Azonnal szóltok neki?

Van egy bőrönd a műsorban, az emlékek bőröndje, amit viszek magammal minden forgatásra. Mindig ebben vannak a keresés eredményének dokumentumai. Ha megtaláltuk az illetőt, akkor a képe, néha egy üzenettel kiegészítve. Amikor elmegyünk forgatni a jelentkezőhöz, leülök, kinyitom a bőröndöt, és átadom a dokumentumokat.

Leírhatatlan a pillanat, mert nem tudják, mi van a bőröndben, milyen hírt hoztam.

Nem tájékoztatjátok őket előre?

Nem. Nem veszünk újra semmit, egy lehetőség van, lerakjuk a kamerát, és mehet. Ez az operatőröknek nyilvánvalóan nagyon nehéz, hiszen ami van, az van, mindenki tudja, hogy ezeket a helyzeteket, pillanatokat nem lehet reprodukálni, nem színészekről beszélünk, hanem olyan emberekről, akik ott, akkor spontán  reagálnak. Nem lehet, és nem is akarunk instruálni egy olyan helyzetben valakit, amiben azt jelentjük be, hogy harminc év után megtaláltuk a gyermekét. Mondjuk neki, hogy „Jó lesz ez Marika néni, most próbáljuk meg egy kicsivel több könnyel?” Ilyen nincs.

Mivel mindenki tudja, hogy egy lehetőségünk van, a terepszemle, az előkészítés nagyon fontos. Most gondold el, előfordul, hogy akihez kimegyünk, azt sem tudja, hogy valaki egyáltalán keresi. És ilyenkor sok csönd van, mert elgondolkodnak, hogy tényleg, ki kereshet engem. Ebben a műsorban rettentő fontos a csönd, mert súlya, jelentősége van. Ilyen műsort sem csináltam még mellesleg, amiben nem kell folyamatosan beszélni.

Eddig az volt ugye, hogy hallottam a fülemben, hogy mennyi időm van még a műsoridőből, milyen információkat kell még elmondanom, itt pedig meg kellett tanulnom hallgatni.

Előfordult olyan eset, hogy valaki menet közben szállt ki mert nem bírta lelkileg?

Nem, mert szinte reszketve várják, hogy megtaláljuk, akit keresnek. Az előfordult, hogy például egy asszony árvaházba adta az ötéves lányát annak idején, ami önmagában elég megrázó, és ettől úgy, hogy van egy hatéves fiam, nem lehet elvonatkoztatni. Szóval a lány most hozzánk fordult, hogy keressük meg az édesanyját. Mi megtaláltuk a nénit, aki most 70 éves, de halálos beteg, rákos, 3 hónapja van hátra. Nagyon nehéz ügy volt, hónapokon át kutattuk, de meglett, Miamiban él. Felkerestük, elmondtuk neki, hogy mi van, felajánlottuk, hogy kivisszük hozzá a lányát,  erre azt mondta, hogy köszöni, de nem, sok szerencsét kíván az életéhez, de nem akar vele találkozni.

És a durva az, hogy ezt meg kell mondanod a lányának, mert felelősségünk van. Ilyenkor ezt mi, a stáb is nagyon mélyen megéljük, mert ekkorra már 3-4 hónapot töltöttünk el velük, megismertük őket, személyes a dolog. Mi sem értettük, hogy miért mondott nemet a néni. Az is rettentő kemény, amikor azt kell megmondanunk valakinek, hogy megtaláltuk a rokonát, de már nem él.

Ezeket is felvettétek? Benne lesznek a műsorban?

Van ilyen is benne.

Furcsa ez nekem, 2015-ben vagyunk, hogy nem lehet valakit megtalálni?

Mert fogalma sincs, hogy a rokona hova disszidált ’56-ban. Azt sem tudja, melyik országban keresse. Hol kezd neki Marika néni, aki nem tud besétálni a konzulátusra csak úgy? Általában úgy kezdődik a felkutatás, hogy kapunk egy nevet, egy születési helyet, jó esetben évszámot is, és kész. Innen indulunk, és hónapokig tartó folyamatos telefonálás, kutatás jön, valaki ismert valakit, aki látta valamikor, és így tovább. Felvesszük a kapcsolatot a családfakutatókkal, beszélünk a segélyszervezetekkel, ezt Marika néni nem tudja megcsinálni. Nagyon érdekes, de például az USA-ban van egy olyan fizetős adatbázis, amihez ha hozzáférést vásárolsz, tulajdonképpen mindent megtudsz egy adott személyről. Marika néni nem tudja, hogy van ilyen adatbázis.

Ezek az egyszerűbb, egyértelműbb ügyek. Milyen egy laoszi nyomozás?

Hú, az kemény volt. Amikor eljutottunk odáig, felvettük a kapcsolatot a Laoszi Magyar Társasággal, és a konzullal. Abban sem volt szerencsénk, hogy nem egy ritka névről volt szó. Az évszámokon keresztül indultunk el, mert azt viszonylag jól dokumentálják arrafelé, hogy ki, mikor hagyta el az országot. Lépésről lépésre. Egész nap ez megy ilyenkor, jön egy email, hogy meglett valaki, aki ismer valakit, akit majd hívni kell, stb. Ennek a laoszi férfinak, ahogy mondtam, nincs se internetje, se telefonja, úgy tudtunk vele Skype-on beszélgetni, hogy a helyi összekötőnk leegyeztette vele, hogy mikor megy be egy műszaki boltba, ahol majd felhívjuk az egyik gépen. Ilyenkor pláne jó érzés, amikor megvan az illető.

Műsorvezetőként milyen mélységig veszel részt a kutatásban?

Amikor minden nap forgattam, nem annyira, de az elején ott voltam mindig. Nagyon sok a sztori, és sokat is forgatunk, szeptemberben például 27 napot, de októberben  és novemberben sem sokkal kevesebbet (most tartok 93 napnál), mert egy sztorihoz sokat kell utazni, elmenni a helyszínre, nagyinterjú, átmenni a másikhoz, interjú, aztán meg a nagy találkozás, már ha akarják, azt még leszervezni, stb. Közben mindenkinek ott van az élete, hiszen nem tévés szereplőkről van szó, szóval egyeztetni kell, és ez sok meló.

Ez a te családi életedre nincs kihatással?

Sok a külföldi forgatás, de egyszerre 4-5 napnál többet nem vagyunk sehol.

Ezért jó egyébként nőkkel dolgozni, a műsor producere és szerkesztői, Hadas Kriszta és Máté Kriszta pontosan tudják, milyen a helyzetem, hogy ott a hatéves fiam, és igyekeznek mindent úgy szervezni, hogy az nekem jó legyen, hogy a családomat a munkám miatt ne érje hátrány.

Ha itthon forgatunk, akkor próbáljuk úgy csinálni, hogy délután 4-re hazaérjünk. És ez most elég primadonnásan hangzik, de egyedül én vagyok az, aki minden sztoriban jelen van, akinek mindenhová el kell mennie, a szerkesztőknek megvan a saját történetük, az operatőrök, technnikusok pedig váltásban dolgoznak. Ennek ugyan az az ára, hogy hajnali 5-re megyek sminkbe, de cserébe a gyerekemért én megyek az oviba.

Nem fog ez a műsor átmenni kínos giccsbe?

Nagyon komolyan veszi mindenki, és érzéssel csinálja, semmi giccses nincs benne. Ezt nem lehet rossz szándékkal csinálni, mert lehet azt nézni, hogy mi lenne jó a műsornak, de képtelenség figyelmen kívül hagyni a riportalanyokat, és azt, hogy mi történik ezekkel az emberekkel, hogyan változtatjuk meg az életüket. Ezt pont annyira vesszük figyelembe, mint a tévés szempontokat. Ez nem az a műfaj, amiben kihasználjuk az embereket.

A műsor vizuálisan dokumentumfilmszerű, de nem olyan, hogy a néző a harmadik percben elkapcsoljon. Az utómunkán sok múlik, mert igaz, hogy rengeteg forgatott anyagunk van, de ezt egységes történetté, filmmé kell összerakni, közben a vágással és a zenével pedig úgy játszani, hogy kereskedelmi tévé-kompatibilis legyen. Nem érdemes kamuzni, mert attól nem lesz jobb, 24 percünk van egy sztorira és kész, abba bele kell férni úgy, hogy fontos és értékes legyen, de egyszerre kereskedelmi tévés.

Milyen reakcióra számítotok?

Nem tudom, csak bízom benne, hogy szeretni fogják. Én túl közel vagyok hozzá, ebben élek hónapok óta, érthetően elfogult vagyok a műsorral szemben, ahogy minden olyan műsorral, amiben dolgozom. Nem tudom, hogy fog hatni a száz százalékos őszinteség, mit váltanak ki a nézőből a nagy megbocsátások és feloldások képsorai. Olyan, mint egy izgalmas film, van benne nagy nyomozás és a végén a szívszorító konklúzió persze, de arra törekedtünk, hogy a néző is úgy érezze, hogy ott van velünk, hogy várja a megoldást,és megértse, ez nem hat kattintás a Facebookon, és hopp, ott a laoszi férfi, de jó. Érzékeltetni kell, milyen az, amikor három hónapig keresel valakit, és egyszer csak jön a telefon, hogy megvan.

Olyan volt, hogy nem lett meg?

Persze, rengeteg. De ez várható volt, ezernél is többen jelentkeztek a legelején, nem számíthattunk arra, hogy mindenkinek meglesz a rokona. Azóta is folyamatosan jönnek a megkeresések, nem tudom, pontosan hánynál tartunk. A legtöbben Magyarországról jelentkeznek, kb. annyi infóval, hogy apám ’56-ban lelépett, Ausztria felé, segítsetek. Ennyi nyomon elindulni nem olyan egyszerű.

Egy Amerikában élő férfit azért nem találtunk hónapokig, mert a nevében volt egy néma "h", mi pedig anélkül kerestük.

Nem is az a lényeg, hogy hány embert nem sikerült felkutatni, hanem az, hányan nem akarnak szerepelni azok közül, akiket megtaláltunk. Most gondolj bele abba, hogy egy ember, aki saját magát sem tudja felmenteni az alól, amit 20-30, vagy éppen 50 éve tett, hogy lenne képes leülni a kamerák elé, és egy egész ország előtt beszélni arról, hogyan hagyta ott a lányát ötévesen egy árvaházban, és ezt miért tette. Ezért mondom, hogy akiket ebben a műsorban mutatunk, nem a szó hagyományos vagy klasszikus értelmében vett tévészereplők.

Értem, de akkor logikus a kérdés, hogy van-e szükség ilyen műsorra? Meg kell ezt mutatni? Valahol ez a műsor is mások érzelmeivel játszik, mások nyomorúságából csinál pénzt.

Ez a műsor nagy lehetőség azoknak, akiknek elveszett minden reményük, hogy megtalálják a rokonukat. Nem hatásvadász, minden alkotónak helyén van az értékítélete. A legelejétől úgy álltunk hozzá, hogy tisztességesek maradunk. Volt olyan, hogy azért nem jött össze egy sztori, mert megegyeztünk abban, hogy nem forszírozunk olyat, ami túllép egy ponton. Nem volt jó az alanynak, nem mutatjuk meg. Amikor megvan a nagy találkozás, egy család egyesül, és az egy olyan pillanat, ami nélkülünk nem jött volna össze, az utánozhatatlan érzés. Ebben semmi rossz nincs, sőt, megmutatjuk, hogy meg kell bocsátani. Lehet 30-40 évig haragudni, meg összeveszni 35 000 forinton, és utána nem szólni egymáshoz, de amikor látod a katarzist, azt, hogy mindenki csak néz, hogy erre miért kellett ennyit várni, az nagyon megható. Igazságtalan lenne, ha erre bárki azt mondaná, hogy hatásvadász giccs. Határozottan nem az.

Hány sztorit dolgoztatok fel eddig?

Hét adás van idén, az 14 történet, ennyi lesz az első évad, de még javában dolgozunk több sztorin is. Azért futnak nyomozások párhuzamosan, mert előfordult, hogy egy ügyet összeraktunk, megtaláltuk a családtagot, és két nappal forgatás előtt lemondták. Ilyenkor megköszönjük az addigiakat, és elválnak útjaink.

Nem próbáljátok rábeszélni a folytatásra?

Nem, erről szó sem lehet. Ha ő úgy gondolja, hogy tovább keresi a családtagját nélkülünk, megteheti.

Akkor mi akadályozza meg a jelentkezőket, hogy az utolsó pillanatig hitegessék a produkciót, aztán kiszálljanak?

Mert nem a szereplésért keresnek fel minket, hanem azért, mert nélkülünk nem találják meg, akit keresnek. Bíznak bennünk, és nem ez motiválja őket. Akikkel pedig már forgattunk, azokkal szerződést írattunk alá, olyankor már nehezebb kiszállni. Akadt olyan jelentkező is, aki nagyon szkeptikus volt, RTL, kereskedelmi tévé, és így tovább, de a stáb hozzáállása láttán megnyugodott. Sokat foglalkozunk a szereplőkkel, törődünk velük.

Melyik volt a legkeményebb forgatás?

Egy anya-lánya történet volt, amiben egy nagyon nehéz sorsú édesanya volt a főszereplő, aki azt hitte, soha többé nem találkozik a gyerekével. Az eléggé megviselt minket is.

Nem lesz ez a műsor nagyon depressziós?

Nem, mert megvan a katarzis. Közben ott a nyomozás, ami tök izgalmas és kerek, van történet, az érdeklődést fenntartjuk, nem csak ülünk körben és sajnáljuk Marika nénit.

Ha ezek után azt mondják neked tavasszal, hogy indul a Való Világ 8, és te leszel a műsorvezetője, elvállalod?

Műsorvezetőként olyan vagy, mint egy berepülő pilóta, megmondják, hogy hova mész, te meg levezeted a műsort.

Az RTL-nél azért is jó dolgozni, mert tudom, hogy nem fogok kapni olyan műsort, ami nem illik hozzám. Ha úgy alakul, hogy lesz VV8, rábízom magam Herman Péterre, a cég kreatív igazgatójára, ő majd mérlegel, és hoz egy döntést, amit elfogadok, mert nagyon ért ahhoz, amit csinál - ha ő azt mondja, kell nekem egy újabb VV, akkor az úgy is van. Az, hogy én most, 39 évesen egy Keresem a családom című műsort vezethetek, az azért van, mert az RTL-nél odafigyeltek arra, milyen vagyok, hogyan haladok előre, milyen műsor illik hozzám, és mikor. Felépítik azt, hogy mikor kell egy teljesen más műsort adni nekem, mint amilyenben a nézők megszoktak. Amikor felkértek, egy ideig vacilláltam, hogy elfogad-e majd a néző ebben a szerepben, de Pierre [Herman Péter] megnyugtatott, hogy jól tudok beszélgetni és empatikus vagyok, ide pedig az kell.

Nem izgultál?

Dehogynem, a kamera mögött ott volt Máté és Hadas Kriszta, riporterikon mindkettő, mindent tudnak erről a szakmáról. Ráadásul amikor először találkoztam Hadassal, a műsor első megbeszélésén, azzal nyitott, hogy fogalma sincs arról, mennyire leszek erre alkalmas, mert ez nem az a műsor, amiben szép ruhában kell közönség előtt a színpadon megfelelni. Én tizenkét éve vagyok az RTL-nél, én vagyok az, aki még mindig vezetheti a Való Világot, de megkapta ezt a műsort is, és amikor leültem a kamerák elé, és elkezdtem az első interjút, az dolgozott bennem, hogy ha azt mondják a főnökeim, hogy elég érzékeny és intelligens vagyok ahhoz, hogy egy riportműsort levezethessek, akkor le is fogom. És Hadas és Máté is azt mondta később, hogy jól csinálom. Ez nekem elég.

És ha ezek után megint egy faszhelikopterező VV-lakóval kell majd beszélgetni, az nem lesz visszalépés?

Az is én vagyok, aki csipőből lövi vissza a hülyeségeket a VV-szereplőkre élő adásban. Most pedig az vagyok, aki egy ilyen komoly, érzelmekkel teli műsort vezet, remélem ezt is megszokják a nézők. A műsorvezetés nem színészkedés, ott magadat adod, úgy viselkedsz, amilyen vagy, viszont egy ember sokféle lehet, én is tudok disznó vicceken röhögni a folyosón, de tudok sírni is egy drámai történeten a kamera előtt. 

A Keresem a családom november 11-től látható az RTL Klub műsorán kedden esténként 21:20-tól.