Index Vakbarát Hírportál

Benne vagyok a tévében, csak elég ködösek róla az emlékeim

2016. december 12., hétfő 14:04

Amikor a vendégeket szállító stábbusszal hazafelé zötykölődtem a külső Bécsi úton, úgy éreztem, sikerült átvernem a Comedy Centralt. Mert ezek annyira hülyék, hogy azt hiszik, hat viszkivel le tudnak itatni. (Vagy héttel, de hát ki számolja.) Mert biztos berúgok a kamerák előtt, hogy aztán két Family Guy közt azon röhöghessen mindenki (de legalábbis az ország 5 százaléka), hogyan próbálom kimondani, hogy Puskás, Bozsik meg Hidegkicsi. (Vagy inkább Hidegkuti, na.) De jól kicsesztem velük, mert nem rúgtam be. Mitől, majd hat viszkitől (vagy héttől, de ki számolja)? És amúgy is, akkor éppen nem forgott a kamera, amikor ráestem a biliárdasztalra, és ennek amúgy sincs semmi köze az alkoholhoz, csak beakadt a cipőm orra a bárszék lábába. (Próbáljon valaki egyszer egy két számmal nagyobb bárszékről leszállni, aztán dumáljon nekem!)

Amikor valamikor éjfél előtt hazaértem, és lehuppantam a kanapéba, két dolgot éreztem. Hogy mondom, kurvára átvertem az egész stábot, és hogy kicsit azért kifárasztott, hogy vagy tízszer kellett elmondanom Puskás és a 6:3 igaz történetét. (Amiről egyébként nem tudtam volna semmit, ha Ághassi Attila kollégám nem készít fel alaposan, és nem iszunk rá ott helyben két üveg sört is – de persze csak azért, hogy minden évszám, név és helyszín megfelelően rögzüljön.) Ja, meg azt, hogy éhes vagyok. (Ez akkor három. Mármint érzés.)

Hajnali fél hatkor keltem. Ruhában feküdtem a kanapén. Az összes lámpa égett, a tévében éppen a South Park ismétlése üvöltött. A fejem hasogatott, a kezem, ami egész éjjelre a fejem és a karfa közé szorult, meg úgy fájt, mintha átgurítottak volna rajta egy unicumos hordót. És akkor megláttam azt a barna foltot a nadrágomon. Meg a kanapén. És a padlón. Ijedten, szégyenkezve indultam a nyomok után, amik a konyhába vezettek. A mélyhűtő kitárt ajtajához, amin bepillantva elém tárult a rettenetes látvány. A hétvégén vásárolt csokis Vienetta, amit valaki puszta kézzel megbecstelenített. (Én nem lehettem, arra feltétlenül emlékeznék.)

Ennyi az összes élményem a Tömény történelem forgatásáról, meg talán az rémlik még, hogy a harmadik viszki után, amikor szokásom szerint megint Oravecz Nórára ittam magam, arról faggattam Spáh Károlyt egy rózsabokor tövében dülöngélve, hogy mégis milyen érzés, hogy operatőrként a saját ikertestvére dirigálja folyamatosan. (Ja, mert a Spáh ikrek, akik egy ország idegrendszerén pengették el minden héten a Tchibo-reklámdalt a Família Kft.-ben, azóta a kamera másik oldalán sertepertélnek. Károly tehetséges operatőr, Dávid pedig többek közt az utóbbi évtized egyik legjobb magyar dokumentumfilmjét készítette el az HBO-nak.)

De hát a forgatás nem egy nagy móka: az ember ül egy széken, jön a sminkes, majd felkapcsolják a fényeket, hunyorogsz picit, aztán elmesélsz egy előre megbeszélt történetet. Aztán iszol. Majd megint mesélsz. És újra iszol. És akkor elkezdenek kérdezgetni, és csak sejted, hogy ezúttal nem veled nevetnek. Hanem rajtad.

Az biztos, hogy a Drunk History magyarítása már az elején kihagyott egy nagy lehetőséget. Amíg ugyanis az eredeti amerikai sorozatban a vendégek a házigazdával együtt aljasodnak le és óbégatnak hülyeségeket, addig a magyar változatban a rendező csak egy arc nélküli hang, aki időnként megpróbálja terelni az egyre elfolyó beszélgetést. Ez viszont csak annyira mókás, mint a főnővérke a detoxban, amikor a hangosbemondó tesz rendet, hogy ez itt már nem a diszkó, mindenki hányjon csendben sugárban.

Mégsem ezért gondolkodtam el először, hogy elfogadjam-e a Comedy Centraltól azt a pár kör ingyen felest. Az is kérdés volt, hogy a hárommillió piás (és közel egymillió alkoholbeteg, hoppá!) országában illik-e viccelni az alkohollal. De legalábbis az alkoholizmussal.

Aztán eszembe jutott, hogy mit is mondott nekem a Jack Daniel's szeszfőzőmestere Jimmy Bedford, amint Jock Ewing farmeringben és bőrmellényben osztotta az észt 2005-ben Budapesten. (Ez az a korszak, amikor majdnem borszakíró és pálinkanagykövet lettem, de szerencsére ezt végül mindenki megúszta. Kivéve azt a francia újságírónőt, akit egy napfényes szombat délelőtt szegényes francia káromkodástudásommal igyekeztem elkápráztatni a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, ahol én voltam az egyetlen ember, aki nem volt hajlandó szakértő módjára kiköpni a tokaji védjegyoltalom alatt álló borkóstoló tételeit, és ezért úgy bebasztam, ahogy tényleg csak akciós pasztillás bortól szokás. De ez most tényleg egy másik történet.)

Tehát a Jack Daniel's szeszfőző mesterétől felkészült újságíróként meg persze a várakozás alatt elfogyasztott termékminták hatására azt kérdeztem: miért van az, hogy a viszkireklámokban mindig öltönyös úriemberek kortyolják nagy műélvezettel a bourbont hatalmas kandallók előtt, jól sminkelt, koktélruhás nők társaságában, a valóságban pedig általában se öltöny nincs, se kandalló, és a nők sminkje is elfolyik a harmadik kör után? Hogy a reklám világától annyira idegen kurjongatásról, bárkit sírva ölelgetésről és a mindezt lezáró sarokba okádásról már ne is beszéljünk.

Jimmy Bedford pedig erre tömören csak annyit mondott: „Hát, többször elküldtem már a kurva anyjukba a marketingeseinket.” Aztán hozzátette, hogy persze megérti ő, más világ van, mint amikor munkába állt a Jack Daniel'snél. Akkoriban a meetingeken bárki ihatott egy pohár viszkiszódát, most meg minden hónapban alá kell írnia, hogy nem kíván részt venni a cég által biztosított ingyenes, alkoholistáknak szóló mentálhigiénés programban. Szerinte manapság már álszentek vagyunk. Mert alkoholt azért senki nem csak az íze végett fogyaszt, meg mert jót tesz a gyomornak. Hanem mert becsípni, sőt időnként részegnek lenni is jó.

„Az alkohol olyan, mint a hullámvasút. Jókedved lesz tőle, izgalmas élmény, a végére mégis ellazulsz. Sőt, időnként megpörget, és a feje tetejére állítja neked a világot. A baj ott kezdődik, ha hullámvasúttal akarsz minden reggel munkába menni” – mondta bölcsen Jimmy Bedford. (Mellesleg az én emlékeimben amolyan Coelhóba oltott Clint Eastwoodként él, de persze lehet, hogy ez is a Jack Daniel's mellékhatása volt.)

De térjünk is vissza a Tömény történelemre. Hogy vicces lesz-e, amint a legendás angol–magyar meccs előzményeit próbálom felidézni sok feles elfogyasztása után, miközben Elek Ferenc szinkronizál minden szerepben Rákositól Berijáig? (Vagy én szinkronizálom őt, ez már tényleg csak nézőpont kérdése.) Hát, fogalmam sincs. Nem igazán emlékszem.  (Majd este 10-kor a Comedy Centralon kiderül.)

Rovatok