Vékony jégen táncolok, mert egy olyan sztoriról szól az Árulók, amit jobb nem ismerni (én például leéltem 33 évet úgy, hogy soha a büdös életben nem hallottam róla), viszont nagyjából két kattintással el lehet rontani. A film viszont feltételezi, hogy nem ismerjük, úgyhogy én is így fogok tenni: 1948-ban járunk, amikor a Kommunista Párt és a Szovjetunióhoz való dörgölőzés elég keményen felüti a fejét Magyarországon. A '48-49-es szabadságharc évfordulójára téma lesz Guszev, egy cári katona története, aki nem volt hajlandó magyarokat ölni a harcban, ezért kivégezték. Guszev neve Illés Béla író (Hegedűs D. Géza) könyvéből terjed el, ő találkozott Moszkvában egy orosz íróval, aki a katona egész ügyének iratait szívélyesen átadta neki.

Guszev egy igazi hős, aki ellenszegült a véreskezű monarchia akaratával, éppen emléktáblát akarnak emelni neki a Sas utcába, Illés lánya (Sztarenki Dóra) éppen a színdarabot rendez a történetből, aminek a főszerepére a történész barátját szánja (Klem Viktor).

Az Árulók Köbli Norbert forgatókönyvéből készült, aki nagyon cselesen mindig elérte azt, hogy eddig is aktuálpolitikai témákat vigyen bele olyan filmekbe, amiről nem feltétlenül gondolnánk. És így Fazakas Péter mostani filmje is értékes és érdekes, mert sikerült becsempészni egy állami ünnepség idején az állam egyik tévécsatornájára, főműsoridőbe, miközben olyan dolgokról beszél, amik egy pikulányit sem változtak az utóbbi 70 évben.

Vagy éppen nagyon is megváltoztak, csak visszakanyarodnak: a kényszer, hogy folyamatosan megfeleljen Magyarország a Szovjetuniónak, vagy az, hogy van egy párt, amivel nem tanácsos szembemenni semmilyen formában, semmilyen szándékkal, és hogy eljött az a korszak, amikor az embernek le kell hajtania a fejét, és inkább énekelni az Internacionálét. De lehet, hogy én vagyok a paranoid, és az Árulók tulajdonképpen semmi másról nem szól, csak Guszev elvtársról.

A baj a filmmel viszont nem az alaptörténete, hanem az, hogy láthatólag kihívás volt ebből egy órás filmet faragni: tulajdonképpen feszültség és konfliktus nincsen (relatíve értem: úgy nincs, ahogy például a Szabadság különjáratban van), Fazakas pedig nagyon bírkózik azzal, hogy egy szinte egy helyben mozgó cselekményt filmszerűvé tegyen, de sajnos a két különböző montázs sem segít neki.

A színészek játéka is erősen hullámzik: Hegedűs D. Géza remek a dölyfös, mosolyogva kritizáló Illés Bélaként, a színpadiassága jól illik a karakterhez, Sztarenki viszont sokkal valószerűbb, Klem Viktornak pedig csak szinte a lapos nézések és a kifele mondott mondatok maradnak. A kevés helyszín és az akciók hiánya miatt az Árulók néha kifejezetten szinházszerű lesz - emberek állnak egymással szemben, és beszélgetnek.

Ez persze nem kifogás, van egy csomó remek film a világon, amiben csak álldogálnak és beszélgetnek emberek, de az Árulók valahogy az érdekes alaphelyzeten kívül - ami igazán csak a film végére kerekedik ki teljessé - kevés fogja meg a néző fantáziáját. Pedig Fazakas és Köbli filmje annyi mindennel próbál egyszerre zsonglőrködni: van benne egy feszült apa-lánya kapcsolat, a kutatás Guszev után, a kommunisták térnyerése, egy szerelmes történet, és egy korrajz a háború utáni Budapestről.

Kár, hogy ennyi minden mellett a legmaradandóbb és legkeményebb pillanata akkor jön, amikor már vége a képeknek, és egy feliratban megtudjuk a Guszev-emléktábla sorsát.

Az Árulókat október 23-án, 20:25-kor vetíti a Duna televízió.