Hagai Levi nevét 2005 előtt az izraeli tévén kívül senki nem ismerte, egyike volt a tévés világ kismillió tévés producereinek, akinek viszont volt egy nagy ötlete. Az egykori pszichológia szakos hallgatóból lett tévés egy olyan sorozatot akart tévére vinni, aminek jeleneteiben két ember beszélget egymással, és amiben a dialóguson kívül semmi nem történik. Ez volt a Terápia, amivel Levi egycsapásra felrakta a sorozattérképre Izraelt. Az HBO meghívására Budapesten tartott előadást.
A sorozat alkotója, egyben a koncepció kitalálója Hagai Levi, izraeli producer/író. Egy kibucban nőtt fel, szocialista, de vallásos zsidók között. Anyját úgy jellemezte, hogy ő volt a kolhoz népművelője, és mint ilyen, ő döntött arról is, hogy mit vetítenek hétvégén a közösségnek, és egyben ő volt a mozigépész is. Levi ebbe beszállt, és nagyon évezte a 16 mm-es tekercseket cipelni, befűzni a vetítőgépbe és levetíteni – úgy meg pláne, hogy a filmeket egyfajta helyi cenzorként neki előre meg kellett néznie meztelenség, istenkáromlás és hasonló tiltott tartalom miatt. „Legalább kétszer láttam minden filmet, ha vágni kellett, akkor többször is. Nagyon kis faluban éltem, a 60 kilométerre levő Tel Avivot mintha egy óceán választotta volna el tőlem, kulturális értelemben mindenképpen. Ez volt az, filmek világa, ami sokáig a menekülést jelentette. Amikor először néztem a filmeket, csak szórakozásból tettem, másodjára viszont úgy, hogy igyekeztem kitalálni, hogy csinálták, amit látok.”
A filmek iránti szerelem megmaradt, de az egyetemen először pszichológiát hallgatott, egészen pontosan három évig, de amikor naponta vett magán észre újabb és újabb viselkedési zavarokat, otthagyta. „Hétfőn bipoláris voltam, kedden pszichotikus, szerdán skizofrén, csütörtökön meg megijedtem és kiszálltam az egészből, rájöttem, hogy belőlem nem lesz terapeuta, az biztos.” A kötelező sorkatonai szolgálatot letudva beiratkozott a tel avivi filmegyetemre, amiről azt mondja, azért nagyon jó iskola, mert az általánosan jellemző elméleti/gyakorlati különválás nem jellemző, és nagyon alapos hátteret ad a hallgatóknak. „Akkoriban a tévé vagy tévéipar, ahogy mostanában nevezik, nem létezett, mindenki filmet akart forgatni, a tévével meg senki nem foglalkozott, mert hát csak egy adó volt, mit foglalkozzunk vele?”
Ha valaki meg akarta valósítani magát, az Magyarországhoz hasonlóan filmben gondolkodott és persze mindenki rendezni akart,
mert ki akarna forgatókönyvíró lenni?
Levi is igyekezett filmet forgatni, az egyetem mellett egy rövidfilmötlettel házalt, de nem kapott rá támogatást. „Aztán valaki azt mondta, forgassak rendes nagyfilmet, azt kifizeti. Fogalmam sem volt arról, mit csinálok, öt percet jó, ha rendeztem előtte, de rábólintottam, csináljuk meg. Ótvaros nagy bukta volt.” A kilencvenes évek elején beindult a tévéboom, jöttek a kábeltévék Izraelbe és kinyílt a piac is, Levi viszont még mindig filmezni akart volna, a tévére csak úgy tekintett, mint egy ugródeszkára, ahol megtanulja a szakmát. Az első projektje egy antológiasorozat volt, ami a szerelemről szólt, tíz részben, tíz különböző történettel. „Igyekeztem megfejteni a tévés nyelvet, hogy úgy mondjam, egy évet töltöttem el csak azzal hogy kialakítsam a formátumot. De gyűlölöm ezt a szót, mindegy. Fiatal rendezőket, színészeket, írókat szedtem össze hozzá, 40-45 perces részekben gondolkodtam, az egyiket Budapesten forgattuk, már nem is tudom miért, valami sofőr volt a főszereplője, aki bérelt autókat fuvarozott Bukarest és Budapest között.”
A sorozat anyagi csődöt jelentett neki, de valamennyire megismerték a nevét, így amikor a Viva nevű kábeladó egy zsidó telenovellával akart robbantani, megkeresték, hogy legyen a showrunner, és három éven át ezzel foglalkozott. „Aztán betöltöttem a negyvenet, apám meghalt, és rádöbbentem, hogy egyszerűen nem tudom ezt a szart tovább taposni. Volt egy ötletem, ami a telenovella és a szappanopera alapelemeire építkezett, azaz arra, hogy egy nagyon gyorsan készülő, napi, nagyívű szálakkal operáló történetet mesél el. És ez lett a Terápia. Tudtam, hogy az ötlet jó, de azt is, hogy ezt pilot nélkül nem tudom eladni senkinek.
Nincs ember, akit az a szinopszis felizgat, hogy ketten ülnek egy szobában és beszélgetnek.
Fogott két kamerát, beültette a színészeket az irodájába és felvette. Elsőként az első évadban szereplő pár egyik részét forgatta le, amire mindenki, akinek megmutatta, azt mondta, hogy ja, egy párral működik, de ha csak ketten vannak, nem. „Oké, jött a nő, aki szerelmes a terapeutába, és aki a kezelés előtt egy nappal egy ismeretlennel dug valami szórakozóhelyen. Mindenki érdekesnek találta, de természetesen senkinek nem kellett. Két évvel később aztán tök váratlanul szóltak, hogy felszabadult egy slot az egyik kábeladón, mert egy talkshow műsorvezetője megőrült, vagy ilyesmi, és gyorsan keresnek valamit a helyére.” A Terápia első évada 23:30-tól került adásba, epizódonként 25 000 dolláros (6,5 millió forintos) költségvetésből, ami 2005-ben sem számított túl magasnak.
A Terápia első évadát egy éven át írták, és Levi nagyon hamar rájött, hogy a forgatókönyvírók egyik fegyvere, a CUT TO, azaz a váltás, a másik helyszín, jelenet behozása itt nem működik, mert hát nincs másik helyszín, ugye. Arra kellett nagyon ügyelniük hogy a terapeutához járó páciensek mindegyikének legyen olyan konfliktusa, legyen benne valami, ami visszahat rá: a házaspárban a saját házasságát látja, és így tovább. „A főszereplő belső vívódása a kulcs, anélkül nincs sorozat. Az egyik ilyen belső konfliktus, hogy a terapeuta egy alfahím, cselekvő fajta, tenni akar valamit, valami kézzelfoghatót, de azzal, hogy egy székbe kényszerítjük, megfosztjuk ettől. Kérdezték tőlem többször, hogy nem forgatnám-e le női terapeutával, például az oroszok,
akik kerek perec megmondták nekem, hogy ez nem férfimunka, hanem tipikus nőnek való.
Meg is próbáltak összerakni egy évadot női főszereplővel, de a forgatókönyvek első vázlatán túl nem jutottak.
Az áttörést Levi számára az HBO-s amerikai verzió elkészülése hozta meg, aminek bemutatása után hirtelen az egész világot elkezdte érdekelni az izraeli tévézés, és pár formátumot meg is vettek, például a Prisoners of War című sorozatét, amiből a Homeland lett, de ezen túl nagy dolgok a fikciós piacon nem történtek. „Izraelben azzal nem lehet pénzt keresni, hogy sorozatokat alkotsz. Az USA-ban igen, van egy sorozatot, kapsz egy rakás pénzt, de ott az egész tévéipar így működik, amint egy széria zöld utat kap, őrült tempóban kezdik költeni a pénzt. Nálunk nem, itt a sorozat alkotójának pontosan ugyanannyija marad, mint előtte. Ettől leszünk különlegesek, egyediek, és ettől annyira személyesek nekem a sorozataim.”
A The Affair azaz A viszony című sorozatot már nem egy izraeli tévének, hanem az amerikai Showtime-nak forgatta (jelenleg a negyedik évad bemutatására várunk. ami 2018 elejére várható, az első évadról itt írtunk – a szerk.)
A sorozatot nem úgy írta meg alkotótársával, Sarah Treemmel, hogy formátum legyen, amit el lehet adni, mert azt vallja, hogy ha az ember előre kiszámítottan, piacra dolgozik, akkor abból nem jön ki őszinte tartalom. „Minden jó sorozatnál, például a Drótnál is, a helyszín iszonyú fontos. Hogy hol játszódik, milyen környezetben. Egy európai sorozat ne akarjon úgy kinézni, mint egy amerikai. A globális gondolkodás a sorozatok esetében nem jó irány szerintem, tessék helyi ízeket belevinni a munkába, attól, lesz jó.”
A történetmesélés módja szerinte a történeten múlik, nem a formához írja a sztorit, hanem fordítva - ilyen A viszony, amiben ugye egy nő és egy férfi (legalábbis az első évadban) szemszögéből is elmesélik ugyanazt a történetet, egy ártatlannak induló nyári kaland vagy viszony sztoriját. „Általában egy oldalát ismerjük meg egy sztorinak, a történetmesélés alapvetően ilyen - van a mesélő, mi meg vagy elhisszük neki, amit mond, vagy nem. A viszony esetében is így kezdődött a dolog, a pasi elmeséli, hogyan ismerkedik meg a csajjal, aztán menet közben jön a másik oldal, a csaj szemszöge. A tévé erre sokkal alkalmasabb, mint a film, hiszen több időd van elmesélni nagyjából ugyanazt, kétszer.”
A viszonyt eredetileg Izraelben akarta leforgatni, mert a Terápián dolgozott az USA-ban, egy évig ott is élt, és környezetváltozásra vágyott. Sarah Treem író, aki a Terápián, a How to Make It in America cím sitcomon és a House of Cards-on is dolgozott, megkérdezte tőle, hogy miért ne forgatnák ezt le egyenesen egy amerikai tévének, és Levi belement a dologba. „A könnyebbik út az lett volna, ha olyanokról írunk, akik rendszeresen megcsalják a párjukat, van rutinjuk, szinte adottak a fordulatok. Az viszont sokkal izgalmasabb, ha mindketten el akarják titkolni a viszonyt, ott több a dráma. Most képzeljük el, hogy házasok vagyunk, és szerelmesek leszünk valakibe, de eljön a döntés ideje: feladjuk azt, amink van azért, amiről azt hisszük, hogy valós? És ha nem az? És ha ez nem az a szerelem, amire valóban vágyunk? Honnan tudjuk? Irtó izgalmas kérdések ezek.”
Az első évad a szerelemé lett volna, a második a veszteségé (család, pénz, házasság), aminek végén kialakul az új pár, a harmadik évad pedig az új kapcsolatról mesél, mindketten elváltak és új életet kezdenek - de a pasinak vissza kell járnia a családjához is, hiszen ott vannak a gyerekek. „Ironikusnak akartam láttatni mindent, de ehhez az kellett, hogy valaki retrospektíven meséje el a dolgokat, amit viszont meg kellett indokolni, alá kellett támasztani. mert ez nem az az eszköz, amit szívesen használunk. Megvolt tehát a szerkezet, megvolt az ív, ehhez hozzátettük a detektívsztorit és készen is voltunk.”
Az amerikai sorozatgyártási rendszerről azt mondta, hogy valahol elképesztően pazarló és felületes, hiszen a pilotokra alapozott sorozatvásárlás alapvetően elhibázott koncepció. A pilot az az epizód, amivel egy sorozatot igyekeznek eladni, így az esetek nagy többségében drágább, szebb, jobb, alaposabban átgondolt és kidolgozott, mint egy sima epizód. (Az amerikai rendszerben a pilotokat télen rendelik be, a zöld utat tavasszal kapják meg, az írás májusban, a forgatás nyáron kezdődik, szeptemberben pedig már képernyőn kell lenni.) „Ez őrület. Nagyon jó, tehetséges írók és alkotók dolgoznak egy éven át egy epizód megírásán és forgatásán, csiszolgatják, csinosítják, aztán amikor annak alapján berendelnek egy sorozatot, kiderül, hogy a nagy ívre, a 10-13 vagy 22 részes évadra nincs részletes elképzelés, a színvonal pedig látványosan visszaesik.”
A viszonynál éppen ezért ők másképpen dolgoztak: a pilotban csak jeleneteket mutattak, szerepelt benne a detektív és a két főhős is, de direkt nem volt úgy megcsinálva, összerakva, mint egy rendes epizód. „Ez csak prezentáció, megmutatja a hangulatot, a tónust. Ez lenne a pilot feladata.” Levi a sorozat showrunneri feladatait átadta Sarah Treemnek és tulajdonképpen ki is szállt a sorozatból, egy korább cikk szerint nem értett egyet azzal az iránnyal, amit a történet a harmadik évadban felvett, de erről Budapesten nem beszélt.
Arról sem nagyon, amivel most foglalkozik, mert az HBO nem szeret semmit kiadni az éppen fejlesztés alatt álló projektekről – annyit mondhatott csak el, hogy egy sorozatról van szó, amit Közel-Keleten forgat héber nyelven, az amerikai HBO pedig felirattal fogja majd vetíteni, amivel a netflixes Narcos sikerét látva (a sorozat 90 százaléka spanyol nyelvű, felirattal vetítik) nagyot nem kockáztatnak. Ami a történetet illeti, a tervek szerint a 2014-es gázai háború előzményeit dolgozza fel egy különleges ügynök, egy gyermekét elvesztő apa és egy bűnöző szemszögén keresztül.
A Terápia magyar változatának harmadik évada most látható éppen az HBO-n és az HBO GO-n,az első részekről itt írtunk kritikát.
A viszony mindhárom évada elérhető az HBO GO-n.