A Westworldtől az HBO kimondva-kimondatlanul azt várta, hogy a felszínen egy androidokkal benépesített westernskanzen-vidámparkról szóló sorozat legyen a következő Trónok harca, az a fejőstehén, amit ugyan prémiumtáppal kell etetni, és aranyozott kefével csutakolni, de van olyan vonzereje, brandépítő hatása, hogy a jónép képes legyen csak miatta HBO-előfizetővé lenni.
A sorozat első évada ennek megfelelően jó is volt, az epizódonként elköltött tízmillió dollár megtette hatását, a grandiózus látványvilág, a neves szereplőgárda és az internetet felbolygató, lassan adagolt titkokkal és rejtélyekkel felturbózott történet instant rajongókat nevelt a nézőkből. A rajongók pedig azt is megbocsátották a sorozatnak, hogy többször nézte őket hülyének, mint a Lost, és zsírpapírra írt Coelho-bölcsességeket igyekezett mély értelmű, elgondolkodtató kinyilatkoztatásoknak eladni. A második évad előtt nagyjából az volt a legfontosabb kérdés, hogy tudnak-e az alkotók tekerni annyit a sztorin, hogy ne dőljenek saját dugájukba, és lehet-e többet, nagyobbat, szebbet és érdekesebbet mutatni az elektronikus bárányokkal álmodó gépemberekkel benépesített világból anélkül, hogy a nagy akarásnak nyögés legyen a vége.
Az HBO az első öt epizódot adta ki a sajtónak, melyek alapján a két kérdésre egyöntetű igen a válasz. A második évad arra épít, amit az elsőben megmutatott, csak éppen a meztelenséget kivéve mindent felturbózott. Míg az első évad az útkeresésről szólt, az androidok szempontjából az öntudatra ébredéséről, az emberekéből meg a saját magunkkal való szembenézésről, a második a kiútkeresésé, szó szerint és átvitt értelemben véve is. A legnagyobb változás a történetmesélésben ott érhető tetten, hogy míg az első körben az alkotók a több idősíkon játszódó történetet igyekeztek titkolni, a másodikban teljesen nyilvánvaló, hogy legalább négy, időben egymástól elválasztott szálat követünk.
Az első évadban az alkotók azt szerették volna, ha nem a Reddit (bazi nagy fórumközösség MINDEN témáról, de tényleg mindenről) lelkes olvasóinak megfejtéseit követik a nézők, hanem az epizódokat látva sokszor és nagyon meglepődnek az olyanokon, hogy Will és a Fekete Ruhás Férfi az ugyanaz, meg hogy Bernard nem is ember. A sorozat viszont felébresztette az internet népében szunnyadó kíváncsi gyermeket, akinek ha valami puzzle-t adnak a kezébe, akkor megfejti. Az első sorozat, ami ezt egyébként tudatosan ki is használta, a Lost volt, a Dark UFO nevű oldalnak én is lelkes látogatója voltam, és gyártottam az elméleteket a négy lábujjú szoborról meg hasonlókról. Mert az ilyen együttgondolkodás jó.
A második Westworld-évadon nyilvánvalóan látszik, hogy a rejtélyek, nyomok, háttérben felvillanó easter eggek ideje ha nem is teljesen, de lejárt, ez az évad a karakterekre koncentrál, és nem a Nagy Titokra.
Ettől még van olyan központi téma most is, mint az Útvesztő volt az elő évadban: mindenki, minden idősíkon ugyanazt keresi, csak más néven, és persze, hogy van a parknak egy másik, eltitkolt célja is a szórakoztatás mellett, de ezek csak eszközök a történetmeséléshez. Aminek a legjobb húzásai pont azok, amikben az írók odafigyelnek a színészekre, és hagyják őket játszani.
Jimmi Simpson megmutatja, hogy lett Willből az a fekete kalapos szadista barom (Ed Harris), aki, és ehhez kap maga mellé egy olyan vendégszereplőt (Peter Mullen), aki minden jelenetet ural, amiben szerepel, pedig az öt rész alatt ez nem több nettó 15 percnél. A legjobb párost Maeve (Thandie Newton) és a park fő narratívaírója, Lee Sizemore (Simon Quarterman) alkotja, előbbi ugye a lányát keresi, vagyis azt az androidot, amit neki írtak, az utóbbi meg igyekszik életben maradni és hasznosnak mutatkozni az öntudatra ébredt, szuperadminjogokkal bíró android előtt. Akivel egyébként meglepően jól bánnak az írók, tessék csak visszagondolni a Hősök című sorozat agyontápolt szereplőire, akik közel mindenhatóként tébláboltak epizódról epizódra, és egy idő után tök érdektelenné váltak – pont azért, mert mindent megtehettek és mindenre képesek voltak. Maeve továbbra is bizonytalan néha, és a múlt emlékei (amiket persze Fordtól és a programjától kapott) nem egyszer nagyon megborítják, amitől emberibb lesz, bármennyire furán is hangzik ez egy robot esetében.
Az első évad végén a Westworld robotrabszolgái az egyik legősibb sci-fi-toposznak megfelelően fellázadtak és lerázták magukról a béklyót, legalábbis páran, mert a parkban állandóan zajló, különböző narratívák szereplőinek nagy többségének fogalma sincs arról mit programozott Ford (Athony Hopkins) Dolores (Evan Rachel Wood) agyába, és addig játsszák az előre megírt szerepüket, míg valaki rájuk nem szól, hogy új ellenség van, őket kell lőni. (Az a rész nekem egyébként még a mai napig nem tiszta, hogy miért fogja a robotgolyó hirtelen az embereket, de biztosan nem figyeltem eléggé.) A lázadás tehát zajlik, Dolores és Teddy lelkesen vadássza az embereket és gyilkol kedvére, közben a park gazdái meg beküldik a kommandósokat, hogy tegyenek már rendet mielőtt a gépemberek mindent szétcsesznek.
Ez a háttér, amihez a történetszálak kapcsolódnak. A már említett kettő mellett fontos a Tessa Thompson alakította főnökasszony sztorija is, aki nagyon szeretne kijutni a vérengzésből, de meg kell találnia valamit, illetve Bernard útja, aki saját magáról már tudja, hogy android, de mások róla ezt nem nagyon. Akivel viszont eléggé elbántak az írók a második körre, az Dolores, a kvázi főszereplő, aki az öntudatra ébredést tulajdonképpen arra használja, hogy legyilkolja a parkban ragadt embereket, akiket meg nem, azokat az öngyilkosság szélére kerget repetitív és rémesen unalmas monológjaival a szabadságról meg a tisztességről. Úgy tűnik, hogy pont vele nem tudtak igazán mit kezdeni az írók, ami azért nagy gáz, mert elég sokat van képernyőn. Félreértés ne essék, Evan Rachel Wood továbbra is nagyon jó, csak a szerep nem, amit írtak neki.
A történet viszont Dolores nélkül is érdekes, kiderül sok minden a parkról, szinte minden részben kapunk új helyszíneket és magyarázatokat, a fragmentált történetmesélésnek köszönhetően pedig a múlt darabkái szépen tömögetik be a jelen lyukait. A látvány továbbra is grandiózus, az akciójelenetek koreográfiája izgalmas, az erőszak ábrázolása viszont még mindig túlzó, továbbra is jelezve, hogy ezek nem emberek, akik felrobbannak, szétszakadnak, fejüket és más végtagjukat vesztik és így tovább, hanem csak androidok. Az első öt epizód úgy épül fel, mint egy videójáték, amiben a játékos kiválaszthatja, melyik főszereplő bőrébe bújva játszik, és a fő küldetések mellé kap kisebbeket is - az egyik legjobb ezek közül Maeve-nek jutott, de erről nem akarok spoilerezni, mert úgy üt a legnagyobbat, ha váratlanul jön.
Ha én lennék az író, elkezdeném ritkítani a szereplőgárdát, mert sok esetben csak zavaró, hogy egy átlagosan 60 perces epizódba (az első ötből kettő is 70 perces vagy annál hossza) legalább 22 szöveges szereplőnek kell helyet szorítani, és nincs igazán idő mindenkivel tisztességesen foglalkozni. A hangulat a régi, nagyban köszönhetően Ramin Djawadi zseniális zenéjének (itt interjúztunk vele), és ugyan ez továbbra sem az a sorozat, aminek epizódjai után széles mosollyal az arcunkon fogunk felállni, de még mindig az, amiből egymás után bármennyi részt képes lennék megnézni.
Az évadpremier az HBO-n és az HBO GO-n lesz április 23-án hajnalban.