Mindenki gyászol valamit vagy valakit, és minél idősebb vagy, a gyász annál jobban jelen van az életedben.

– így foglalta össze Ricky Gervais, hogy milyen visszajelzéseket kapott netflixes sorozata, az After Life első évada után.

Az After Life (Mögöttem az élet) egy képzeletbeli brit városkában, Tamburyban játszódik. Főszereplője a helyi lap egyik újságírója, Tony Johnson, aki rákban elhunyt feleségét gyászolja, és akinek rendszeresen megfordul a fejében, hogy követnie kellene a halálba az embert, akit a világon mindenkinél jobban szeret. Miközben ott áll a szakadék szélén, kacérkodva a mélységgel, úgy gondolja, hogy amíg még itt van, addig minden mindegy alapon, igazi faragatlan tuskóként viselkedik, azt csinálja, amihez kedve van, nincs tekintettel senkire, így büntetve mindenkit (többek között magát is) azért, mert a világ elvette tőle a feleségét. Ez az ő szuperképessége.

Ricky Gervais Tony Johnson szerepét magára osztotta, ami érthető, hiszen a szabadszájú, mizantróp, cinikus, ám valahol mégis jószívű, ateista, de az állatokért rajongó középkorú férfi, akinek a szekrényében szinte csak bőrkabátok, sötétszínű pólók és farmernadrágok sorakoznak, maga Gervais. Még akkor is, ha szerencsére az ő életében nem történt ilyen tragédia, barátnője köszöni szépen, jól van. Valószínűleg sokan így sem értik, hogy az ember, akit a világ nagyobb része egy érzéketlen bunkónak tart, miért nyúl olyan kényes témákhoz mint a gyász vagy a depresszió. Tegyük hozzá, hogy Gervais stílusa rendszeresen a piros sávba küldi a PC-mutatót, de az embert nem kell feltétlenül azonosítani a poénjaival, még akkor sem, ha hivatásos humorista, erre egy friss interjúban is felhívta a figyelmet. Ráadásul, aki követi a közösségi oldalakon, tudhatja, hogy kiáll a jó ügyekért, például elkötelezett állatvédő.

Az After Life első évadát 2019 márciusában mutatták be, és bő egy évvel utána, április 24-én megérkezett a második évad is, pedig sokan gondolták azt, hogy az első évad tökéletes lezárást adott. A főszereplő ugye kezdte felismerni, hogy nyitnia kell a többiek felé, hogy mindenkinek megvannak a saját démonjai, hogy a gondozatlan külsejű postás és az utcán álldogáló szexmunkás is ember, ráadásul úgy tűnt, szerelmi élete is kezd rendeződni. És boldogan éltek, amíg... Nem egészen, az első részben viszonylag gyorsan kiderül, hogy kissé narcisztikus, kissé nihilista főszereplőnk, Tony továbbra sincs jól, továbbra is bosszút akar állni a világon az őt ért igazságtalanság miatt, és továbbra is belemar azokba, akik emlékeztetik arra, hogy van, akinek rosszabbul megy a sora, vannak az övénél tragikusabb életutak.

Nesze neked karakterfejlődés, mi? Nem, ilyen a való világ, ahogyan Ricky Gervais is pedzegette az egyik interjúban, az embernek nem múlik el egyik pillanatról a másikra a depressziója, nem gyógyulnak be egy csettintésre a sebek, vannak jobb napok és rosszabb napok, egy örömteli esemény nem teszi semmissé a múltat, és olykor az elfogadható külső körülmények ellenére is úgy érzi az ember, hogy ennél nincs lejjebb. Nem ideális, hogy így működik a világ, de a gyász egy folyamat, különböző fázisokkal, amiken különböző sebességgel haladunk át, és mint sok minden másban, abban sem vagyunk egyformák, ahogyan feldolgozzuk a múltbéli traumákat. Meg persze abban sem, hogy ebben segít-e az a fajta humor, amit Ricky Gervais képvisel. Ugyan a poénokból a második évadra kevesebb jutott, de lehet, hogy valaki számára még ez is kicsit több lesz a sokknál. Meg persze biztos van olyan is, aki szerint Ricky Gervais visszafogta magát. És ez a kettősség az érzelmes, emberi, szentimentális részeknél is jelentkezhet majd, ezekből az új epizódokba mintha több jutott volna, de ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy az első évadban megteremtették az alaphelyzetet, most pedig eljött az ideje annak, hogy egy kicsit jobban kibogozzák a szálakat. A gyász, az elengedés pedig nemcsak Tony életében van jelen, mindenki a maga módján vívja a harcait.

Az After Life valahol rokon vonásokat mutat az Idétlen időkig filmmel, mintha Tony megragadt volna egy pillanatban, a napjai egyformán telnek, felkel, megeteti a kutyát, találkozik a postással, bemegy a munkahelyére, a kollégájával elmennek terepre, napközben hol beszól mindenkinek, hol megmutatja az emberi oldalát, kimegy a temetőbe, meglátogatja az édesapját az idősek otthonában, megsétáltatja a kutyát, hazamegy, és otthon a feleségéről készült videókkal kínozza magát. Ez lehet, hogy egy kicsit repetitívnek tűnik, főleg, ha valaki egymás után nézi meg a hat részt, ami elvileg csábítónak tűnik, hiszen három óra alatt le lehet darálni az egész sorozatot. De valahol az igazi élet is ilyen, kicsit minden nap egyforma, és járvány idején talán még inkább összefolynak a napok, de Gervais szerint pont az a sorozat egyik mondanivalója, hogy a nehéz helyzeteken nagyon egyszerű, hétköznapi, evilági dolgok lendítenek át. Mondjuk ez nem olyan meglepő, hiszen akárcsak a főszereplő, Gervais is ateista, és az sem, hogy állatjogi harcosként az egyik “hétköznapi dolog”, amiből erőt merít, az egy kutya, akiért felelősséggel tartozik. “Ha ki tudnál nyitni egy konzervdobozt, már meghaltam volna” – mondja az egyik részben.

Szükségünk van ezekre a kis apróságra... A halál az utolsó tabutémák egyike. Elkerülhetetlen, be fog következni, csak szeretnénk, ha ez minél később történne meg.

A NME szerint az After Life második évadának premierje lehet a tévétörténelem egyik legrosszabb időzítése, mert hát éppen egy világjárvány kellős közepén vagyunk, az emberek pedig kikapcsolódásra vágynak, ha leülnek a tévé vagy a számítógép elé, inkább menekülni szeretnének a valóság elől. Persze az utóbbi hetekben tarolt Tiger King című dokumentumfilm, ami elvileg szintén a való életet mutatja be, de annak nagyon, nagyon bizarr kis szeletét, és nem nehéz belátni, hogy kevésbé üti szíven az embert, mint egy vígjáték és dráma között egyensúlyozó sorozat, aminek a fő témája a gyász. Tegyük hozzá, a sorozatban az egyik visszatérő elem , hogy Tony és a Lenny, a Tambury Gazette fotósa egy olyan helyi sztori nyomába ered, amelyben nyomokban fellelhető a Tiger King abszurditása. Az epizód bulvárhősei között van egy fiatal lány, aki szétplasztikáztatta magát, az idős néni, aki azt állítja, hogy beszélni tud a macskákkal, egy 100 éves hölgy, aki úgy káromkodik mint egy kocsis, és aki egyáltalán nincs elragadtatva attól, hogy ilyen hosszú ideig élt, a férfi, aki nem lát jól, és egy jó ideje már a kutyaürülék-gyűjtőbe dobálja a leveleit, és a vízvezeték-szerelő, aki nyolc éves diáklánynak gondolja magát. Ezek a sztorik azok, amik egyrészt táptalajul szolgáljanak a Gervais-féle humornak, hogy aztán kiderüljön, ők (is) segítenek majd a főszereplőnek abban, hogy jobb emberré váljon vagy visszatérjen régi önmagához. Persze van az előző szezonból átmentett szereplők közül is olyan, aki azért tér vissza, mert lehet köré írni pár jelenetet, amivel borzolni lehet egy kicsit a kedélyeket, de ő tanulsággal egyáltalán nem szolgál, sőt, talán mindenkinek jobb lett volna, ha lénye feledés homályába merül. Igen, hímsoviniszta terapeuta, most rád nézünk.

Persze a NME munkatársának igaza van abban, hogy az After Life-ban vannak olyan pillanatok, amik egyeseket valószínűleg azonnal visszarántanak a jelenbe, például amikor főszereplő meglátogatja édesapját az idősotthonban, vagy vagy az, hogy Tony munkahelye veszélybe kerül. És a listát tovább lehet folytatni, bár azzal vitatkozunk, hogy valakinek az vinne be egy gyomrost az érintésmentes kiszállítás korában, hogy az egyik jelenetben a postás bekéredzkedik Tony otthonába, hogy könnyítsen magán, majd kiderül, hogy valójában a fürdőkádban akart ázni egy keveset, mert ez azért a koronavírus előtt sem lett volna túlzottan életszerű.

És hogy mit gondol erről maga az alkotó?

Nem tudom, hogy a mostani történések miatt szívfacsaróbb vagy szórakoztatóbb lesz-e megnézni ezt a sorozatot

– nyilatkozta Gervais, aki megérti, ha valaki most azzal próbálja elterelni a figyelmét a járványról, hogy megnézi a Tiger Kinget. Hozzátette, nem szabad azt feltételezni az emberekről, hogy nem tudják helyén kezelni az ilyen témákat, és meglepőnek tartja, hogy ezek sokaknak tabutémák lehetnek.

Aggódunk amiatt, hogy az emberek mit gondolnak majd. A valósság sokkal kegyetlenebb. Ha benne van az újságban, akkor miért ne viccelődhetnék vele?

Hogy a második évad felér-e az elsőhöz, arról megoszlanak a vélemények, ez nyilván függ attól is, hogy kit mennyire szólít meg most a mondanivalója. Vannak, akik úgy gondolják, méltó folytatás, vannak, akik szerint valamivel gyengébb lett, mint az első évad. Amikor ez a cikk készült, az IMDb-n az egész sorozat 8,4 ponton állt, a Rotten Tomatoes oldalán viszont látszott, hogy van egy kis különbség, az első évad 73 százalékon állt, a második pedig 71 százalékon. A kritikusok persze megint szigorúbbak, szerintük az új részek 64 pontot érnek a százból, a nézők szerint pedig 83-at, ez az arány 73-93 volt az első évadnál, persze még friss a műsor, ez lehet, hogy később változni fog.

Ricky Gervais egyelőre nem tudja, hogy lesz-e folytatás, de nem tartja kizártnak, ő szívesen készítene egy harmadik évadot is, főleg, ha a közönség is ezt akarja. Ha pedig valóban elkészülne a harmadik évad, az elég szokatlan lenne, eddig ugyanis minden sorozata egy (Life's Too Short) vagy két évadot (Hivatal, Futottak még, Derek) élt meg, akár elhalmozták díjakkal, akár vegyesre sikeredett a fogadtatás. Gervais ezt részben azzal indokolta, hogy hogy mindig új dolgokat akar kipróbálni, de úgy tűnik, most más helyzet, úgy érzi ebben a történetben sokkal több van, igazából bármelyik mellékszereplőből lehetne főszereplőt csinálni.

Szeretem a karaktereket, szeretem a színészeket, a várost, a témákat, amikkel foglalkozunk, és persze a kutyát. Szóval szívesen vállalnám a harmadik évadot... De fontos, hogy legyen rá közönségigény, csak a hecc kedvéért nem vágnék bele

– nyilatkozta. És anélkül, hogy spoilereznénk, ha valaki azt, hitte, az első évad vége után nem lehet folytatni a történetet, majd rá kellett jönnie, hogy mégis, akkor gyanús lesz neki második szezon lezárása is.