Furcsa egy világot élünk: megjelent egy olyan sorozat a Netflixen, aminek az egyik rendezője és executive producere az Oscar-díjas Damien Chazelle, olyan filmek alkotója, mint a Whiplash, a Kaliforniai álom és Az első ember, és ennek alig van nyoma a streamingoldalon. Miközben az oldal büszkén hirdeti, hogy mik vannak Magyarországon a top tízben, a The Eddy című nyolcrészes minisorozat ennek a közelébe sem került, feltételezem azért, mert senki sem hallott róla.
Most kellene annak a résznek jönnie, hogy pedig megérdemelné, mert a The Eddy egy csillogó gyémánt abban a szemétlerakóban, amit a Netflix saját gyártású sorozatainak hívunk, de sajnos ez semmilyen formában nem igaz. A The Eddy egy nagyon vékony réteg nagyon specifikus nézői igényeit elégíti ki, legjobb esetben közepesen, de inkább még úgy sem. Ez egy olyan sorozat, amit forgatni őrületesen jó buli lehetett, de végignézni néha kínszenvedés.
A The Eddy egy párizsi, külvárosi jazzklub neve, itt az egyik tulaj Elliot Udo (André Holland többek között a Castle Rockból), az egykor szebb napokat látott sztárzongorista, aki már évek óta nem hajlandó játszani. Zenekart vezetni igen, a klubnak van egy saját bandája, ami sok nézőt nem hoz be, és Elliotból is csak a legrosszabbat hozza ki, de legalább elfoglalja magát. A kis pinceklub életét alapjaiban rázza meg, amikor a tulaj legjobb barátját és a klub menedzserét, Faridot egyik este zárás után megölik, miután kiderül, hogy valami nagyon gyanús ügybe keveredett. És ha ez nem lenne elég, Elliot életébe visszatér a tinédzser lánya, aki Párizsban kezdene el iskolába járni, de inkább azzal van elfoglalva, hogy utáljon mindent és mindenkit.
A sorozat Glen Ballard zeneproducer agyából pattant ki, Ballard a nyolcvanas évek óta dolgozik a zeneiparban, részt vett Michael Jackson és George Benson dalainak felvételében a nyolcvanas években, de igazán nagy hírnévre akkor tett szert, amikor Alanis Morissette legismertebb albumának producere (és a pletykák szerint a számok céltáblája) lett egy évtizeddel később. Ballard már a kétezres évekre rengeteg olyan dalt írt, amiket egy képzeletbeli, ideális jazzklub köt össze, és ezekkel a dalokkal kezdett el házalni másoknál. A Párizsban élő zenész anyagai eljutottak Alan Poul rendező/producerhez (Sírhant művek, Westworld), onnan Jack Thorne íróhoz (Az Úr sötét anyagai), aztán végül Chazelle-hez is, akit akkor húztak bele ebbe a projektbe, amikor a Whiplasht még be sem mutatták. A terv az volt, hogy a forgatókönyvet és a cselekményt a számok köré építsék, akár egy musicalben, azzal a különbséggel, hogy itt minden zenét élőben, a kamerák előtt adnak elő, legyen az egy klubos fellépés, egy próba egy garázsban, vagy örömzenélés egy temetésen.
A The Eddy hatalmas, többszereplős tabló szeretne lenni Párizs kirekesztettjeiről, azokról, akik nem találják a helyüket, és csak egy dohos pincében dzsemmelve tudják megtalálni a világukat. A sorozat felépítése is arra alapszik, hogy bizonyos karaktereket kiemel magának, minden egyes rész valamennyire görgeti maga előtt a központi sztorit, de egy-egy olyan szereplőre fókuszál, aki a klub körül mozog. Az első Elliotról szól, a második a lányáról, Julie-ról, a harmadik Farid özvegyéről, Amiráról, és így tovább. Mindegyik epizódnak az a szándéka, hogy még mélyebbre menjünk egy-egy karakter magánéletében, megismerjük a kulturális közegét, a családi életét, a viszonyát Elliothoz, vagy éppen a zenésztársaihoz.
A cél nemes, a The Eddy minél többet, minél jobban akar bemutatni a párizsi társadalomból, de néha teljes kudarcba fullad, mert a legtöbb történetszál nem tud kitörni a közepesnél rosszabb európai művészfilmek közhelyeiből, ahol a legkreatívabb emberek függők, a kelet-európaiak mind súlyos traumákkal terheltek, vagy bűnözők, és az amerikaiak tudnak csak helyretenni mindent, bár azzal csak még nagyobb galibát okoznak. A sorozat kulturális célkitűzéseit nem lehet nem értékelni, de egy hosszú, rituális halottmosás a legjobb jelenet az egész nyolc óra alatt. Ismétlem: egy jazzklubról szóló sorozat legjobb jelenete egy több perces halottmosdatás.
És aki esetleg azt várná Chazelle-től, hogy majd az ő rendezői munkája emeli fel a The Eddy-t, az hatalmasat fog – hozzám hasonlóan – csalódni. Pedig teljesen érthető húzás volt, hogy a Whiplash rendezőjét berántották erre a sorozatra, és az is, hogy ő ezt elfogadta. Egyrészt Chazell Párizsban járt középiskolába, úgyhogy a város egyáltalán nem idegen neki, másrészt pedig csak az nem tudja róla, hogy jazzrajongó, aki csak Az első ember című űrhajósfilmjét látta. Konkrétan az Oscar-díjas Kaliforniai álomban Ryan Gosling figurájának be nem állt a szája arról, hogy egyszer majd fog nyitni egy klubot, ahol igazi, tőzsgyökeres, autentikus jazz fog szólni. Annak a filmnek a végére meg is nyitja, de ha Los Angeles helyett Párizsban tette volna, az biztos úgy nézne ki mint, Elliot Udo helye.
Mindezek ellenére Chazelle rendezői stílusa kifejezetten a sztori kárára válik. Az ő keze munkája az első két rész, amit 16 mm-es filmre, javarészt hosszú beállításokban, nyárfalevélként reszkető kamerával forgattak, ami rendezőként szép teljesítmény, csak nem mindig tűnik a legjobb választásnak. A sorozat is egy ilyen hatperces beállítással kezdődik, ami a címbeli klub hátsó részéből indul, elhalad a színpad előtt, megmutatja a zenekart, majd a zenekart néző klubtulajdonost. A szándék jó, de a realitásra való törekvés az élvezhetőség hatására megy, mert annál előnytelenebb képet egy zenekarról kevesebbet látni, mint hogy embermagasságból a zenészek orrlyukát mutassák zenélés közben.
A nyers, szépítetlen valóság ráadásul éles kontrasztban van a The Eddy forgatókönyvével, ami olyan egyértelmű szimbolikával dolgozik, hogy egy érettségin sem mernék feladni az elemzését. Az első részben Elliot motorja lefullad (ahogy az élete), kicsúszik a kezéből két pohár automatás kávé (ahogy az élete), és egy arcmosás után hosszan szembenéz magával a tükörben (ahogy az életében is kellene). A második, a lányára fókuszáló részben a kőkemény valóság addig súlyosbodik, hogy egy tizenhat éves amerikai lányt kell hosszan nézni, ahogy kokainról ordibál egy külvárosi panelrengeteg udvarán a fiatal arab dílereknek. Mintha egy üstdobot vernének nonstop a The Eddy első két órájában. Nem csodálkoznék, ha valaki ezek után feladná az egészet.
És ezt rossz döntésnek se nevezném, bár a színvonal sokkal egyenletesebb lesz, amikor a rendezést átveszik a Chazelle-nél sokkal ismeretlenebb, de kevésbé tenyérbemászó stílussal dolgozó francia rendezők. Lehet, hogy Houda Benyamina vagy Laïla Marrakchi nem akkora nevek, hogy egy sorozatot lehessen alapozni rájuk, de az ő rendezői munkájuktól a The Eddy sokkal nézhetőbb lesz, még ha a forgatókönyv meg is marad ugyanolyan laposnak. Ők is tökéletesen képesek arra, hogy az élőzene intenzitását elkapják, és ez az, amire végül is ez a sorozat épül.
És a remek színészekre. André Holland bármilyen szerepben érdekes, karizmatikus figura, és főleg neki köszönhető az, hogy Elliot összes borzasztó döntését, baklövését, kirohanását el lehet viselni. Holland zenészként, kiégett zenészként és csapnivaló, tehetetlen apaként is hiteles, és el tudja érni azt, hogy a különböző területeken véghezvitt szerencsétlenkedéseit egy eléggé elveszett figuraként tudjuk értelmezni.
A The Hate You Give című filmmel feltűnő Amandla Stenberg a főszereplő lányaként az egyik legidegesítőbb figura, akit sorozatban mostanában láttam, igazi öntelt, elkényeztetett tinédzser, aki bármiféle tapintat nélkül tenyerel bele a legcikibb helyzetekbe, és ront el pár perc alatt bármit, miközben nincs tekintettel senki másra. Feltehetőleg ez volt a cél, szóval Stenberg remekül teszi a dolgát, csak éppen elviselhetetlen szerepet játszik. A lengyel Joanna Kulig (Hidegháború) legjobb pillanatai azok, amikor végre elengedi a franciát és az angolt, és anyanyelvén, lengyelül káromkodhat egy nagyot. A zenekar többi tagját pedig olyan zenészek alakítják, akiknek nemigen van színészi tapasztalatuk, ez akkor baj csak igazán, amikor saját epizódot kapnak, akkor nem, amikor zenélniük kell. Mert azt tényleg hitelesen csinálják.
A The Eddy forgatása kilenc hónapig tartott, felépítettek egy igazi klubot hozzá, az amerikai főszereplők megtanultak franciául, a zenészek hónapokig zenéltek együtt, Ballard évekig írta ezeket a dalokat, Chazelle-t évekkel ezelőtt elcsábították – és ez a hosszú, áldozatos munka egy ennyire jellegtelen, idejétmúlt sorozatot eredményezett. Ajánlani nagyon nehéz: szeretni kell hozzá, vagy legalábbis érdeklődéssel figyelni a kis klubokban szóló jazzt, az európai filmgyártást (az első két részt az idei berlini filmfesztiválon mutatták be), a párizsi arab és francia kultúrát, a többnyelvű párbeszédeket, a hosszú zenés jeleneteket, és mindezek mellé még végtelen türelemmel is kell rendelkezni ahhoz, hogy 8 órán keresztül le tudja az embert kötni. Rám az előző felsorolásból csak 2-3 állítás igaz, és néha úgy éltem meg a The Eddy-t, mint egy kínszenvedést.
A The Eddy-t május 8-tól lehet megtekinteni a Netflixen.
(Borítókép: Lou Faulon / Netflix)