Index Vakbarát Hírportál

Pikk királynő, káró kettes

A Múlt-kép blog a Nemzeti Fotótár szakmai együttműködésével valósul meg.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez a történet nem valós eseményeken alapul… A szereplők valódi neve mindegy is, ahogyan a település neve sem számít, az ország meg csak azért, mert mégis magyar… Ám mindegy is, inkább olvassák.

Hol volt még a rezsicsökkentés csökkentésének nevezett rezsicsökkentés eltörlése, és a kata is női név volt, nem holmi regulázni való adózási forma. Kata mögé az ember egy egész életet képzelt, nagy családot, életutat, nem pedig vállalkozást. Bár némely házasságnak már akkor is biztosan jót tett volna, ha beltag-kültag viszonylatban törvényileg eltörölték volna a katázás lehetőségét. De magyar emberrel szív dolgairól nem lehet vitatkozni, mert ha a magyar valamit hittel szeret, legyen az eva, jóska, sára, tercsi, fercsi, kata, klára, akkor azért akkor is rajong, ha az nincs is, ha nem úgy van, vagy ha meg lehet magyarázni.

Így történt, hogy abban a korban, amikor a múltat még nem visszahozni, hanem eltörölni akarták, Kádár Jánosnak nem jutott eszébe az, hogy az energiát világpiaci áron is adhatná – talán mert azt vallotta, hogy az adósságot nem úgy kell csökkenteni, hogy minden költséget ráterhelünk a lyukas zsebű állampolgárra, hanem egyszerűen nem kell azt megfizetni –, Sanya, a falu buszsofőrje, aki amúgy jó munkásember volt, épített szép házat, tornácosat, négyszobásat, de a gázt már nem vezette be, mintha csak előre látta volna a jövőt, hogy minek, elment a kocsmába.

Ezt amúgy szokásból csinálta, mármint a menést, a pultnál pedig rendszerint addig ült egyenes háttal, amíg csak tudott, aztán hagyta, hogy a gravitáció gyakorlatozzon rajta. Nos, Sanya egyszer azt mondta, nem sokkal azt megelőzően, hogy átadta volna magát az univerzum egyik leggyöngébb kölcsönhatásának, hogy nincs olyan ember ezen a világon, aki képes lenne őt megverni – kártyában. De nem holmi makaóban, hatvanhatban vagy fájerban, ahogyan sorolta, hanem sima lapemeléssel.

Egy pakli kártyát ki is csapott az asztalra, és megkérte a pultos Katát, hogy emeljen,  majd mutassa a lapot. Kata emelt, felmutatott egy káró királyt. Csönd támadt. Ennél csak a káró ász nagyobb, jegyezte meg Kálmi, a fuvaros, mire Sanya legyintett, és az elemelt pakliból felmutatta a káró ászt.

Csalsz, mondta a pultosnő, de bizonyítani nem tudta. Sanya erre adott neki még egy lehetőséget, mert a revans ígérete édes, mire Kata megígérte, ha veszít, Sanya aznap este azt iszik kedvére, amit csak akar.

Sanya aznap nagyon berúgott. Az ingyen pia olyan, mint éhes embernek a falusi lakodalom, és Sanya éppen távozni készült, küzdve a gravitáció törvényével, amikor Márton, a téesz fiatal boronása, kinek bal lábát korán elvitte a kasza, és emiatt inkább ivott, semmint dolgozott, tett egy ajánlatot. Ha Sanya győz, ad neki egymillió forintot, ám ha veszít, viszi Sanya házát. A buszsofőr megállt, és a csontrészeg Mártonra nézett. Nincsen neked ennyi pénzed, mondta, mire a férfi így felelt: nincsen neked vér a pucádban.

Egymillió forint akkoriban sok pénznek számított, Sanya havi kétezret sem keresett. Utólag már nem lehet pontosan megmondani, mi történt, de Sanya azt mesélte, hogy a fejében minden összekeveredett. Puca, gravitáció, alsó, felső, király, ász. Visszaült a pulthoz, és nézte, amint Márton elemel egy treff nyolcast. A kocsmán halk moraj futott át, Sanya pedig biztos kézzel hozott egy kőr tízest. Ilyen ez, mondta, mire Márton így szólt: legyen kétmillió. Dupla vagy semmi. Sanya érezte, hogy szívét átöleli a szánalom démona. Sanya rávágta, hogy legyen.

A pikk királynő simán maga alá gyűrte Márton káró kettesét. A következő körben négymillió forint volt a tét. Marcikám, honnan a csudából lenne neked ennyi pénzed, jegyezte meg Sanya, miközben kikért két dupla kevertet. Kettőt, mert látta, hogy Márton arcbőre papírfehér színűvé változott.

Ittak, emeltek, és úgy haladtak egyre feljebb, mintha a pénz is csak játék volna. Már 32 millió forintnál tartottak, amikor Sanya megsajnálta Mártont. Kijelentette, hogy ez a verseny semmis, hiszen nyilvánvaló, hogy Márton segélyekből él, annyi pénzt, amennyit bemond, sosem látott, de a férfi olyan határozottan kérte, hogy ragaszkodik az újabb emeléshez, hogy közölte: megelégszik azzal is, ha Márton Sanyára íratja a házát. S mivel az istenek aznap este nagylelkű kedvében találták, azt is felajánlotta, hogy Márton továbbra is a házban lakhat az idők végezetéig, sőt naponta fizet neki egy tál meleg ételt, két felest és két sört. Márton megköszönte a figyelmességet, azon nyomban írt egy papírt a részletekről, azt tanúk jelenlétében szignózták, majd miután veszített, mankóján kibicegett a kocsmából, és meg sem állt hazáig.

Negyvenhat év múlva Sanya meghalt. De az is lehet, csak a lelke döntött úgy, hogy bolyong kicsit más világokban. A hagyatéki tárgyalásra összegyűlő rokonaival közölték, hogy van itt egy érdekes tétel. Egy ház. Mártoné. Ám a rokonok nem csupán a házat örökölik, hanem az öreg napi ellátását is, ami egy tál meleg ételt, két felest és két sört jelent, mire a rokonok heves tiltakozásba kezdtek. Ők bizony nem fizetnek semmit a féllábú, fogatlan Mártonnak. Pedig ha alaposan elolvasták volna a szerződést, feltűnt volna nekik az a rész, hogy amennyiben akár csak egyetlen nap is kimarad az ellátásából, a ház visszaszáll eredeti tulajdonosára.

Márton így már másnap visszakapta ingatlanját. Amikor a hírt közölték vele, elsírta magát. De nem azért, mert az övé lett az, ami mindig is az övé volt, csak egyszer elkapta a játékszenvedély. Hanem azért, mert az évtizedek alatt rájött, hogy Sanya azon az éjszakán lényegében az életét mentette meg. Egy magafajta bicebóca semmire sem volt jó, és ahelyett, hogy élt volna, leginkább csak sajnáltatta magát. Sanya viszont felismerte, hogy segítségre van szüksége. Neki azóta mindennap étel volt az asztalán, gyakran annál is több, mint amennyi a szerződésben állt. Voltak karácsonyai, ünnepek, vasárnaponként rántott hús a sütemény előtt. Hiányzott neki Sanya, aki gyakran látogatta, hajnalokba nyúló beszélgetéseik közben borozgattak. Mindig csak annyit ittak, amennyi éppen jólesett. Márton egyre tisztább és egyre józanabb életet élt, a postánál munkát is talált, nem fizetett sokat, de tisztes megélhetést adott.

Egyszer, az egyik végtelennek tűnő napon megkérdezte Sanyát, miért ilyen jó hozzá, hiszen anno, amikor elnyerte a házát, ki is rakhatta volna az otthonából. Sanya sokáig hallgatott, majd Mártonra nézett és így szólt: „Gyakran azzal nyerünk a legtöbbet, amikor veszítünk. De ezt már te is tudod.”



Rovatok