Behunyom a szemem, csillogó számokat látok, amelyek szaporodnak. Egyik megszüli a másikat, szoptatja, dédelgeti, óvodába, majd iskolába viszi. Egy másik szám mindenkit betakargat, ha leszáll az este, egy harmadik elfújja a csillagokat, hogy sötétség ölelhesse az alvókat. Behunyom a szemem, számokat látok, mind téged ígérnek holnapra.

Ez az év is jól kezdődik, mondta a nő, és bevágta maga mögött a tanári ajtaját. Az igazgató épp az imént közölte vele, hogy idén matematikát kell oktatnia az elsősöknek. Évek óta írni-olvasni tanította a hatéveseket, rettegett attól, hogy mostantól a számok útvesztőjébe kell kalauzolnia a gyerekeket, ahol nem érzi otthon magát. Nem szerette a számokat, gyerekkorában a matematika volt az egyetlen tantárgy, amiből nem színötöse volt. Ez végképp megpecsételte a viszonyát a számtanhoz. Mindenesetre próbálta nem mutatni a tanévnyitón, hogy jobban retteg az évkezdéstől, mint azok a diákok, akik először léptek be az iskola kapuján.

Az ünnepség pontosan olyan volt, mint minden szeptemberben. A diákok boldogan sugdolóztak rég látott osztálytársaikkal az aulában gondos rendben elhelyezett tornapadokon kucorogva, a tanító nénik pedig próbálták megvigasztalni a szipogó elsősöket, akiknek egyelőre minden új volt a suliban.

Abban az iskolában, ahol a nő is tanított, volt egy kedves évkezdő hagyomány. A felsősök az emeleti folyosókról színes lufikat eresztettek le, amelyekben képes üzeneteket rejtettek el az új diákoknak. Ebben az esztendőben sem maradhatott el a léggömberegetés. Az elsősök kapkodták a színes lufikat, majd kilyukasztották, és mosolyogva keresték a titkos üzeneteket. Az egyik léggömb már a levegőben is furcsán imbolygott, aztán elért a nő feje fölé, majd egyszer csak rázuhant. A tanító abban a pillanatban úgy érezte, hogy valaki leütötte. Azonnal elájult. Ebben a kábult állapotban furcsa világban találta magát, ahol mindenki egy-egy szám volt. Ő is, bár azt nem tudta, hogy hányas, mert nem volt a közelben tükör, és nem tudta megnézni magát. Azt viszont tisztán hallotta, hogy a körülötte állók sutyorognak. Egyikük arról beszélt, hogy olyan sztorija van, amit senki nem fog elhinni. Kisebb unszolásra belefogott a történetbe, ami így hangzott:

A hatos gyűlölte az egyest. Szúrta a szemét, hogy az a sor legelején áll. A május elsejei felvonuláson, amikor az egyes peckesen vezette a többieket, a hatos elgáncsolta és megtaposta. A felbukott szám feljelentette bántalmazóját szándékos testi sértésért.

A bíróság hamar lerendezte az ügyet, kihirdették: a hatos bűnös, hát bűnhődnie kell. Közmunkára ítélték. Amikor letelt a büntetés, a hatos eljátszotta, jó szám lett belőle, többé a légynek sem tudna ártani. Bocsánatot kért az egyestől, amiért korábban olyan csúnyán viselkedett vele, dicsérte alakját, bókokkal halmozta el. Olyan jól csűrte-csavarta a szót, hogy korábbi haragosa végül meghívta vacsorára. A hatos szépen felöltözött, bort vett, becsengetett. Az egyes szexi ruhába bújt, ki volt éhezve, rég nem volt senkije. Beinvitálta a vendéget, hellyel kínálta, ittak, ettek, kacagtak, összemelegedtek, ám közben a hatos bosszút forralt. Hónapokig udvarolt az egyesnek, elcsábította, elvette, de csakis azért, hogy általa befolyást szerezhessen. Úgy remélte, a házassággal előbbre kerülhet a számsorban. Ám hiába, semmi nem változott. Hónapokkal később is csak a hatodik volt. Depressziós lett.

Naphosszat bámulta a tévét, vedelte a sört, és azon morfondírozott, miért nem jut előre. Most is másokban kereste a hibát. Bepiálva átértékelte korábbi álláspontját, miszerint elsőnek lenni a legjobb, arra a következtetésre jutott, hogy aki középen áll a sorban, az a legfeltűnőbb. Felírta egy papírra: Ötös akarok lenni! Reggel összecsomagolt, és elhagyta az egyest, aki néhány évvel később, a Kossuth-díj átvételekor azt nyilatkozta: életében két boldog pillanat volt, az egyik, amikor megtudta, Kossuth-díjra jelölték, a másik, amikor megszabadult az öntelt, bunkó, lúzer férjétől.

 A hatos, miután elhagyta a nejét, felcsípett egy pszichológust, aki hamar rájött, hogy új lovagjának komoly problémái vannak. Tanító célzattal elmesélte neki: egyszer páciense volt a tízes, aki plasztikáztatni akarta magát, hogy az egyes semmilyen körülmények között ne válhasson le róla, ugyanis attól félt, egyedül egy nagy nulla marad. Felkeresett egy sebészt is, akit életveszélyesen megfenyegetett, mert az semmiképpen nem akarta sziámi ikerré tenni a nullával.

A hatos ordított: az ő esete más, mint a tízesé. Nem bolond! Kikérte magának az önzést, a rosszindulatot, de főként a paranoid téveszméket. Ez utóbbi kifejezés jelentéséről fogalma sem volt, de szájszárazság és gyomorremegés fogta el, amikor szóba került, így azt gondolta, valami sértésféle lehet. Ő pedig nem tűrte, hogy sértegessék.

Miután végzett a pszichológussal, és eldugta a gyilkossághoz használt párnát, arra gondolt, meg kellene keresnie az ötöst, hogy helycserét és alkut ajánljon neki. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy az ötös megvesztegethető. Pletykáltak róla ezt-azt. És ha mégis ellenáll, gondolta a hatos, majd véletlenül megbotlik a lépcsőn. Senkinek nem tűnik fel, hiszen olyan kis gömbölyű, könnyen esik-kel az ilyen fazon.

A hatos a következő nap találkozott az ötössel, s bár mindennel megpróbálkozott, az nem akart helyet cserélni vele. A hatos végül elhatározta, az ötössel is végez. Miután befejezték a tárgyalást, eljátszotta, hogy elindul hazafelé. Kicsalta a lépcsőházba a vendéglátót. Jó magasan voltak.

A hatos nem sejtette, hogy az ötöst sem ejtették a fejére, pontosan arra készül, amire ő. Az ötös hallott ezt-azt a sorban utána következőről, tudta, mindenre képes az előrejutásért. Meg akarta előzni! Elszánt volt!

Miközben a hatos azon mesterkedett, hogy az ötös mögé kerüljön, és elbuktassa, addig az gondolkodás nélkül cselekedett. Lelökte a hatost a lépcsőn. Az csak gurult és gurult lefelé. Biztos volt benne, nem éli túl a zuhanást. Amikor a lépcső aljára ért, még lélegzett, sőt talpra tudott állni. Ezen meglepődött. Furcsa érzése támadt. Mintha minden megváltozott volna. Egészen másképpen látta a világot, mint azelőtt. A falon hatalmas tükör lógott. A hatos odavonszolta magát. Belenézett. Kiverte a víz. Kilences lett belőle.

Nem tudni, hogy a tanítónő meddig hevert ájultan az évnyitó ünnepségen, az azonban bizonyos, hogy amikor kinyitotta a szemét, egy sereg gyerek vette körül, mindenki őt bámulta. Arra gondolt, gyorsan felpattan, talán a kollégái nem vették észre, hogy néhány pillanatra elájult. Amikor fel akart tápászkodni, furcsa érzése támad. Összevissza imbolygott. Nem értette, hiszen nem ivott alkoholt. Nagy nehezen elért a színpadig, ahol épp gyerekek szavaltak. Amikor meglátták a nőt, egyszerre léptek hátrébb. Volt, amelyik elsírta magát, de egyikük éktelen röhögésben tört ki, majd hangosan azt kiabálta, nézzétek már azt a nagy nullát! Egy másik gyerek odalépett hozzá, azt mondta, nem is nulla, inkább egy kövér lufi. Spárgát kötött a nő bokájára, kivonszolta az udvarra, majd égnek eresztette. Szegény tanító hiába kiabált, senki nem értette. A diákok kiözönlöttek az udvarra, kurjongattak örömükben, és integettek az egyre feljebb szálló tanerőnek.