Szívet nem lehet kályhával fűteni. Ezt állítólag Péter mondta, miután Emma kikosarazta, de nem könnyű elhinni, hogy így történt. Péter nyakára ugyanis születésekor rátekeredett a köldökzsinór, a fiú agya kevés oxigént kapott. Az orvosok az mondták, értelmi fogyatékos lesz, és már az is csoda lesz, ha járni fog.

A fiú ehhez képest szépen cseperedett. Járása ugyan suta maradt, csoszogott, térdét nem tudta kiegyenesíteni, a gerince korán ívbe hajlott. Mindemellett Pösze Patkónak csúfolták, hiszen beszédével is akadtak gondok. Dadogott, a szavak végét elharapta, s ha valamiért lelkendezett, a nyála olyan erősen folyt, mint aki citromba harapott.

Emma ennek ellenére kedvelte Pétert. Gyerekként kezdetben ő is csak messziről nézte a magányosan játszó fiút, akit mint valami szörnyet próbáltak távol tartani a külvilágól, de a gyerekekben még van annyi empátia, ami a felnőttekből gyakran kihal, és a hús és bőr alatt észreveszik a másik lelkét. Érzik a sejtekben remegő élet erejét.

Péter és Emma barátságát mondhatnánk különlegesnek, akár rendkívülinek is. Senki nem értette, hogy a lány hogyan tölthet ennyi időt egy „gnómmal”, de ő azt sem vette magára, amikor Pösze Patkónénak kezdték csúfolni. Ősszel, ha jött a hideg, télen, amikor odakint fagyott, behúzódtak Péterék lakásába, bevackoltak a cserépkályha mellé, és Emma történeteket olvasott Péternek. Regényeket, kötelező olvasmányokat, így már Péter is tudta, miről szólnak.

Emma jól tanult, eredményei szép jövőt jósoltak neki, családjával még az érettségi előtt külföldre költözött. Péter bukdácsolt, tizenhat éves korában kivették az iskolából, beállt inasnak a kályhaépítők közé. Téglát, csempét, kerámiát pakolt, már amennyire cipelésnek lehetett nevezni azt, hogy egy téglánál, egy darab csempénél vagy kerámiánál többet sosem emelt. Nem is bírta volna. A kályharakók mégis megtűrték maguk között, különösen azután, hogy kiderült, Péternek szeme van a vinklihez.

Van olyan, aki a zenei A hangot ismeri fel hallás alapján, más a nyelvekhez ért, Péter a derékszöget látta kilencven foknak. Talán azért, mert húszéves korára az ő háta is szinte vinklibe hajlott. Ha a mesterek megépítettek egy kályhát, előbb mindig Pétertől kértek szakvéleményt, s csak utána mérték be az egyenest. Olykor a megrendelőkkel is fogadásokat kötöttek, nem kis tételben, és Péter szögmásodpercre pontosan mondta az eltérést.

Ezzel mindannyian szépen kerestek, Pétert azonban csak az érdekelte, amikor egy kályha elkészült. Miután megrakták, és a kövek, a téglák, a csempék átmelegedtek, Péter odaült a kályha mellé. Meggyötört testét még inkább összehúzta, és akár egy nappali bagoly, addig gubbasztott, amíg a kályha kihűlt. Ilyenkor Emmáról dadogott, azt magyarázta, hogy jó volna, ha valaki történeteket olvasna neki. De a mesterek a befejezett munkát többnyire sörrel és pálinkával, nem pedig irodalommal ünnepelték.

Azt nem tudni, hogy az a bizonyos mondat mikor hangzott el, de azt mindenki sejtette, hogy Péter soha nem kérte meg Emma kezét. Legfeljebb vágyott rá. Talán szerette volna. A mesterek azt persze értették, hogy Péterben erősen él a lány emléke, hiszen ők azt tudták, hogy az istenek a férfiak lelkét úgy tervezték, hogy abban minden női név örök harangszóként zsong, bolyong, zeng és kondul.

Egy idő után azonban, amikor munkát mértek fel, egyvalamire mindig felhívták a kályhatulajdonosok figyelmét. Arra – és a mondat mottójukká vált –, hogy egy kályha képes felmelegíteni egy lakást, egy házat, akár kastélyt is, de szívet nem lehet kályhával fűteni. A hatás soha nem maradt el. Mindenki nevetett, bólogatott. Csak Péter húzódott arrébb. Szívének dőlésszöge ilyenkor mindig változott, újabb szögmásodperccel került közelebb a horizonthoz.