Megjelent a Vihar Után post-rock zenekar debütáló nagylemeze, az instrumentális Songs O People. A műfaji megjelölés valahogy azt sugallja: vége a rockzenének, a post-rock állapotában vagyunk. E gondolat ihlette anno a hangmintákból szerkesztett elektronikus zenét a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, mondván: nem lehet már hagyományos módon újat alkotni. A post-rock éppen az ellenkezőjét bizonyítja: nagyon is lehet!

A post-rock keresztapja

Simon Reynolds zenei újságíró, a Melody Maker egykori munkatársa, a Bark Psyhosis 1994-es Hex albumára használta első ízben a post-rock jelzőt, a Mojo magazinban. Addigra már ki is dolgozta a műfaj ismérveit több szaklap hasábjain. Nagyon leegyszerűsítve: tipikus rockhangszereket (gitár, basszus, dob) nem a megszokott rockzenei formákban (intro, verse, bridge, refrén, riff…) használnak. A legkorábbi kísérleteket a Talk Talk nevű, amúgy slágergyártó brit szintipopbanda két kései albumán (Spirit Of Eden, Laughing Stock) hallani. Ezeken kiviláglik a műfaj alapvetése, amely szerint rengeteg más stílusból merít, a dzsessztől kezdve az elektromos zenén át a kortárs avantgárdig. A gyökerekre még régebbre ásva bukkanunk.

Ahogy a káposztazabálók elképzelték a rockot

„Jóindulatú” angol újságírók találták ki a kraut, káposztarock címkét, az 1968-as esseni fesztiválról (Internationale Essener Songtage) szóló cikkeikben. A háromnapos bulin színpadra lépett a Tangerine Dream, az Amon Düül, a Guru Guru, Brend Withaueser vagy a free dzsesszista Günter Hampel is. Totális stíluskavalkád – akár a post-rock maga –, olyan sztárokkal, mint a gitárzseni Alexis Korner, illetve Paco de Lucia, a Hammond-mágus Brian Auger, a Mothers of Invention (Frank Zappával), a Family, meg csomó NSZK helyi híresség, akik nálunk legföljebb a ’67-es polbeatfesztiválon próbálkozhattak volna.

A Tangerine Dream mellett, a Faust, az Amon Düül és a Kraftwerk állták meg a helyüket a nemzetközi (mondjuk: angolszász) színtéren. Ráadásul a post-rock szakértők a műfaj legfontosabb előképének a Faust 1973-as, Tapes című lemezét ítélik.

Belehallgatva, meglehetős Zappa-hatást fedezhetünk fel a számokban. Nos, úgy vélem, Frank Zappa (és a Mothers of Invention) vitathatatlanul post-rock. Is, mert Zappa, az Zappa, és kész.

Némi hallgatnivaló

Ennyi elkerülhető bevezetőt követően ideírok egynéhány nevet a műfaj nagyágyúi közül: a Sigur Rós (a Vihar Után szintetizátor használatára vitathatatlan hatást tettek), a Mogwai (a Vihar Után akkordbontásos gitártémáira nagyban hatottak), a Willow (kedvenceim egyike volt, amikor még nem is sejtettem, hogy post-rockot tolnak),

az Explosions In The Sky, a God Is an Astronaut. Amennyiben valaki tisztább képre vágyik a post-rockot illetően, nosza, hallgasson bele ezekbe a muzsikákba, no meg természetesen a honi zenékbe. A közelmúltban (sajnos) feloszlott Képzelt Város,

a Buzz, a Rosa Parks, a Hostages Went Home, a Fleet Goes North és persze a Törzs lemezeibe.

Tetszik vagy sem, én e stílushoz (is) sorolom a VHK-t. Is, mert a VHK, az VHK.

Mi maradt a vihar után?

Midőn a bevezetőben említettem, megjelent a Vihar Után első nagylemeze. Amely korong tizenegy instrumentális kompozíciót őriz. Nem kis vállalás, lévén felállásuk power trió (gitár, basszus, dob), ami alapvetően énekes dalok előadásánál elterjedt, tudniillik hagyományos értelemben a gitár az egyetlen szóló-, egyúttal akkordhangszer a trióban. Ha nem használnának dúsan szintetizátort, akkor az Ilya Lipkin-féle Re-Stoned gitárvirtuozitásra épülő instrumentális rockját követhetnék. De bátran használják a hangmintákat: szimfonikus zenekart, amely áradva öleli körül a rockot; analóg szintetizátorokat, ilyenkor a rockzenekar díszítőelem a kompozícióban. Gyakori a tiszta zongora és torzítatlan gitáralap, vagy a főtémát vivő hegedű. Megesik, hogy visszaköszön a zenészek – Galacsik Zoltán, Leindler Milán, Miriszlai Áron – metálos múltja, s zúzós post-metalt tolnak.

Három évig készült a kifejezetten erősre sikerült anyag. Hallatszik az elmélyült munka, a közös improvizációs építkezés.