Na, ezt fordítsuk át egy kicsit: nem az a szeretet, amit az érez, akit szeretnek? Mégiscsak így derülhet ki, hogy a szeretetünk, amit érzünk, valóban az-e: szeretetként csapódik le a másikban, és örömet szerez, vagy éppen fordítva. A másik utáni vágy, a másik hiánya, az aggódás sokszor kifejezetten terhes annak, aki szeretve van.

Miközben az anya a saját félelmeit projektálja ebbe a kapcsolatba, a saját létbizonytalansága ellen próbál védekezni azzal, hogy szimulálja a korábbi helyzetet: a csecsemő–anya kapcsolatot, ahol valóban létkérdés a jelenléte.

• Oké, ezek után lehet, hogy az a szülő szeret jól, aki hagyja a gyerekét önállóan létezni?
• És visszatér a saját életéhez, és kitalálja, hogyan fog élni a szülői korszak lezárulta után, mivel teszi magát boldoggá, és mivel tölti fel az idejét?

Az első karácsony a gyerekek nélkül

Lehet, hogy így van, csak bizonytalanok vagyunk ezt elfogadni, mert a mintáink és mítoszaink az ellenkezőjére tanítanak minket: a mérgező kapcsolatok igenis teljesen normálisak, ez a jó és helyes minta, amit mindenkinek követnie kell.

A Heathrow reptér reklámfilmje is ezt a mesét meséli el. Egy olyan pár történetét mutatja be, amely a gyerekek felnevelése után először utazik el kettesben karácsonykor.

Persze a hisztérikus és gyermekeihez szimbiotikusan ragaszkodó, róluk leválni képtelen Anyu mély depresszióba süllyed, és egyáltalán nem dobja fel, hogy végre a férjével kettesben kitombolhatják magukat valami jó forró déli helyen vagy egy romantikus nyugdíjashotelben. Megünnepelhetik, hogy végre a sok gyerek kirepült, elengedhetik a felesleges aggodalmaikat, szorongásaikat.

Apu, a tökéletesnek ábrázolni próbált férj ehhez képest még rosszabb: nem segít Anyunak megérteni és elfogadni, hogy ez a babázás már rég megváltozott, többé nem kell szoptatni, sapkát húzni, táskát pakolni. A gyerekek már felnőttek, nekik az a jó, ha magukról gondoskodhatnak, mégiscsak ez lenne a dolguk hosszú távon.

Apu az a típusú, asszertívnak, kulturáltnak, türelmesnek és gondoskodónak címkézett arc, aki észrevétlenül rombolja a társadalom életképességét azzal, hogy ezt a sületlenséget komolyan veszi Anyutól.

Repülőtéri családi hangulat

Apunak egyetlen célja van: a saját bizonytalanságát azzal győzi le, hogy mások szemében komolynak állítja be magát, ehhez pedig az összes társadalmi normatívát tökéletesen és kritika nélkül elsajátította. Neki tehát nincs önálló véleménye. 

Szóval Apu úgy csinál, mintha együttérezne Anyuval, és próbálná átsegíteni azon a traumán, amit a gyerekektől való életmódbeli elválás jelent – és még mi, nézők is elhisszük, hogy a két ember közül az egyik legalább képes felmérni, mit jelent a gyerekek felnevelése és elengedése, fondorlatos módon mégiscsak együttérez Anyuval, azaz ő sem képes leválni a saját gyerekeiről.

Szóval van itt két mérgező szülő, akit mintaként vezet fel a reklám:

• két felnőtt, aki képes egymással viselkedni, kommunikálni,
• és ha csak felszínesen figyelsz, el is hiszed, hiszen annyira, de annyira szimpatikusak;
• az a gyanús, hogy semmiről sem képesek kettesben beszélgetni,
• hiszen Anyu folyamatosan szomorú (passzív-agresszív Apuval, és tönkreteszi az utazást már a repülőtéren),
• míg Apu folyamatosan lereagálja és ezzel életben tartja ezt az áltragédiát (Apu tehát tovább játssza az asszertív benyalógépet).

Ez a reklám a gyerekeiket elengedni képtelen, káros és traumatizáló szülőket pozitív mintaként próbálja elsózni a nézőnek, ezzel azt sugallva, hogy ez nekünk, a szereplőknek és a nézőnek egyaránt közös nevező, általános érvényű, megkérdőjelezhetetlen érzés.

Kéne egy szlogen, de mi legyen az?

A gyerekeket elengedni nehéz, ezt elismerem. De el kell engedni őket. Ez a film nem erről szól.

Apu ugyanis annyira faszagyerek, hogy karácsonyi ajándékként titokban odaszervezi a repülőtérre a gyerekeket, akik csatlakoznak a családhoz, hogy együtt induljanak a romantikus karácsonyi utazásra.

A történet bántóan félreértett klisékből áll: senki nem akar ilyen szülő lenni, és senki nem akar ilyen gyerek lenni, aki képtelen elszakadni a szüleik iránt érzett aggódás miatt. Egy igazi családi dinamikában minden megvan a szeretettől a konfliktusig, az együttléttől az elválásig, pont azért, mert a felnőtté válásban ez a valóság szimulációja: ebből tanulnak a gyerekek, és ebből tanulnak a szülők is.

A film végén van egy értelmetlen szlogen, de maga a film arról szól, hogy ne indulj el sehova, mert nem tudsz szabadulni azoktól az emberektől, akik képtelenek a változással együtt változni.

Mert hátrahagyni a megszokottat és váltani valami újra – az életveszélyes.

(Borítókép: The Gift I Heathrow Christmas Advert 2022 / YouTube)