Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt.
Én persze nem értek a bankhoz. Nem értek a pénzhez sem. Nem értek ahhoz, hogyan lesz a pénzből több pénz, mit kell ahhoz tenni, hogyan kell ügyesíteni a pomádés életet, meg a nagyságos mechanizmust, hogy napról napra több virágozzon a számlán. Legfeljebb félrerakom, ami maradt nekem az úgynevezett irodalmi tortából. Honorárium, kisbér, véletlen jutalék, jogdíj, ez meg az. Szépen, rendesen félretolni a letilosított részlegbe, hogy ha az fáj is, mert jó lenne drága ruhaboltba rohanni nyomban, elutazni pálmafák alá, Kubába, amikor is ünneplő ruhában, kicsinosítva meglátogat egy nagyobb összeg.
Csókolom, bácsi.
Fiam, látod-e, én vagyok a pénz.
Látom, bácsi, és mi tetszik lenni, millió, arany, életjáradék?
Lófaszt, fiam. Százezer ropogós matolcsiforint, osszál be, hosszú életet szeretnék.
Na, az előző nap is, még pünkösd volt és hőguta, mit vettem az örökboltban, hát vettem még egy kis gombát, konzervet, meg vételeztem kenyeret és bort, hagymát, mást, azt hiszem, nem is nagyon már. Kis szatyorral hazaballagni a hőségtől őrjöngő flaszteron, fagyizik vagy mobilozik. Esetleg a kutyát tolja haza, de beleragad az aszfaltba a hófehér pincsi. Aztán az történt, hogy a mobilon, mert kártyával fizettem, láttam az összeget. Hogy mennyit fizettem. Pünkösd volt, mondom, régi, drága barátok jöttek vendégségbe és azért találtam ki, legyen gombapörkölt.
A vendégség továbbra is hőgutás estéjén beszélgettünk a mi berlini vendégeinkkel, Zskával és Attilával egy készülő regényről, megdicsérték a gombapaprikást, beszéltünk egy szörnyű válásról, annak szívszorító bolondériájáról, a gyerekekről, még Karafiáth Orsi is szóba jött balfelől, szó volt lakásfelújításról, a közös barátok mentális és egzisztenciális állapotáról, ki bort ivott, ki sört, csehet, és meghalt néhány mérges kis Beherovka, illetve valamennyi jelképes unikum. Zölden hullámoztak a negyediket lehagyó japán akácok. Gyönyörű jegenyéink! Tombolt a muskátlis kertünk, öndicséret. Az irodalmi élet hogyan is van. Hogy meghalt János, és az ország. Országunk. Szegény, szegény országunk. Régi szerelmek is szóba jöttek, Mari. Család. Hogy az anyákkal mi van aktuálisan, arról is beszéltünk, az idős anyákról, azokkal mindig lesz valami guzmi, az apák csak szépen meghalnak, ha és amennyiben. Néztünk fényképes albumokat, vizuális tálcán minden, ami elmúlt, és már senkié. Személyes fortepan. Így aztán beszéltünk az öregségről is, hogy az mit jelent, hogy tesz-vesz bennünk, a test, amint minimálisra kényszeríti a lelket, a szellemet. Foci? Arról is beszéltünk, följutott az Union.
Mezőkövesden, kérlek, hogy élnek az ultrák?
Amikor másnap megnéztem az egyenlegemet, mert a mobilon reggel fél nyolckor mindig megjelenik az üzenet a vagyonról,
láttam, hogy mindez egy forintba került nekem. Egy forinttal volt éppen kevesebb a rettenetes pénzem,
mint a tegnapi délutáni vásárlás után, amikor is beszereztem gombát, bort, egyebet. Közben elszállt mennyi szó, téma, értesülés, alkalom. Gondoltam is, milyen érdekes.
Milyen érdekes vagy, te egy forint.
Hát köszöntelek is szeretettel.
Hiányom, múlásom, akármi elveszésem.
Te, egy forint.
Olyan vagy, mintha nem is lennél.
De hát vagy, gondoltam, az a sok vagy te mégis, ami tegnap este szóba került. Valamiért elvesztél, elmentél, szia. De hogy azért mégis, akárhogyan is, te vagy a mindenem. Te, aki úgy van, hogy nincsen. Mint az egyforintos isten. Akit már nem is nyomtat a pénzgyártó üzem.
(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)