A könyv ugyan elveszett, de volt egy karácsonyi kirándulás, két gyerek és a semmit értékké átformáló csodálatos pillanat. Mit adhat az apa, akinek semmilye sincs? – Ficsku Pál írása
Larának és Máténak
Szomorú és magányos karácsonyom lesz. Először fog előfordulni, hogy nem lesznek velem az ikreim, nem is találkozhatok velük, se az édesanyámmal. Édesapám halála óta először fordul elő, hogy édesanyám egyedül lesz. Ő Miskolcon. A gyerekeim Pécsett. Én Pesten. A húgomék Párizsban. Elvágva egymástól. Buborék család.
Csütörtök kora délelőtt van, két hét múlva szenteste lesz. Jó esetben Jóanyám már készíti a halászlevet meg a dorozsmai vagy rác pontyot, rántott harcsát, közben beiglizik egy kicsit. Én díszítem a fát, vacsorázunk.
Én biztosan adok könyvet neki, Karácsonyra tönkremegy mindig a térdszorítóm, kapok mindig egy újat tőle, meg egy Vince-napi szállásfoglalást Siklósra a Hotel Castellóba, négyünknek.
Karácsony második napján megyek a gyerekekért Pécsre, aztán jövünk haza, januárban, ha kezdődik az iskola, mennek vissza. Ha engedi az idő, kirándulunk a Bükkbe, megnézzük, megvannak-e még, ellopták vagy esetleg fialtak és befagytak-e már az őszi pocsolyáink.
Így megy ez már évek óta. De most a legnagyobb ajándék a túlélés lenne. Hogy jövőre újra láthassuk egymást.
Ülök az íróasztalomnál, iszom a csészémből a májvédő-homoktövis teakeveréket. Mégse leszek magányos, itt van velem két tárgy, ami végigkövette az életemet. Az íróasztalomat negyvennyolc éve, ötévesen kaptam karácsonyra. Az első karácsony, amire jól emlékszem. Tiszafüreden laktunk, a művelődési ház szolgálati lakásában.
SZENTESTE BEÜLTETETTEK A KÁDBA, MEGENGEDTÉK A VIZET, VIGYÁZVA ARRA, HOGY NE LEGYEN TÚL FORRÓ, DE NE IS HŰLJÖN KI, AMÍG BEHOZZÁK A FÁSKAMRÁBÓL ÉS FELDÍSZÍTIK A KARÁCSONYFÁT.
Vittem a katonáimat is, megígértem, hogy nem fog meghalni öt perc alatt minden indián és sápadtarcú, és nem kiabálok, hogy érkezhet a felmentő sereg. Nem nyúlok semmihez, ha baj van, csak kiabálok.
Csak arra nem gondoltam, hogy beszorul a sufniba az apám meg a fa, és mire behozzák a házba, engem már majdnem ellep a víz. El akartam zárni a vizet, mert már majdnem ellepte a térdemet, ami az ezüst tóban levő kincses sziget volt, de csak a hideget sikerült, a forrót meg teljesen kinyitottam. Túléltem. Édesanyám behozta a Sas Józseftől kapott Miki egeres törölközőt (már kétszer vacsoráztam előadás után vele a Kisvadász étteremben, megígérte, hogy hoz nekem egyet). Könnyeztek a Miki egerek örömükben, a karácsonyfa mellett ott állt a kemény bükkfa íróasztalom. Amin most ezeket a sorokat is írom. Rajta pedig egy bögre, amit az Apró műszakicikk- és ajándékbolt kirakatában láttam meg, és könyörögtem a bolt előtt, hogy egy olyan bögrét hozzon nekem. Most ebből kortyolgatom a teámat. A bögre egyik oldalán két kisfiú van, az egyik pórázon egy malacot sétáltat, a másik hóna alatt egy liba van. A bögre másik oldalán az aranytallért tojó szamár, szájából és a fenekéből potyognak a tallérok, és egy kisfiú szedi össze. Kisfiam, ha megtanulsz írni, olvasni, számolni, okos leszel, soha nem hazudsz, nem csapsz be és nem bántasz senkit, nem hazudsz, mindig az igazat mondod, nem lopsz, akkor neked nem kell aranyat tojó szamár, mert sok pénzed lesz. Nem irigykednek rád, hanem megbecsülnek. Megígéred, kérdezte az édesapám? Megígértem. Most, negyvennyolc év után, azt gondolom, még soha nem baszott át így engem senki.
Most abbahagyom az írást.
Kiborítottam az összes cipősdobozt, ami teli volt fényképekkel, a szőnyegre. Négy éve próbálom összerakni a múltamat.
Pontosan tizennégy éve nem jelent meg könyvem, négy éve úgy gondoltam, az ötvenedik születésnapomra, január 22-re, Vince-napra, nem mellesleg a Magyar Kultúra Napjára, kiadok egy könyvet.
Istenbácsi – új és újraírt történetek –
Ez volt a címe. Szóban megegyeztem egy nagyon jó kiadóval, hogy leadom a kéziratot, aztán meglátjuk. Összepakoltam az összes cuccomat a táskámba, laptop, hat pendrive és a másolataik, a fényképezőm memóriakártyája kb. kétezer képpel, három diktafon, kazetták, felvételek. Miskolcon a pályaudvaron leraktam az újságosnál, elfordultam, hogy vegyek egy sportot. Egy pillanat alatt ellopták.
Ellopták az egész addigi életemet.
Egy hónapig feküdtem a belgyógyászaton, még egy hónapig napi infúzió, kézirat sehol, se másolat, elvesztettem a bizalmamat a kiadónál. Azóta már összekapartam magam, kész van a könyvem. Végre megtalálom a képeket, a mögéjük bújt múltból szeretnék írni egy igaz történetet. Miskolctapolcán játszódik, azt hiszem, hat éve.
Az erdő és hegy az intimitás és igazmondás terepe. Egy gyerekeit több mint négyszáz kilométerről nevelni próbáló apának legalábbis az. Zavartalanul van összezárva az ikrekkel, az ikrek meg össze vannak zárva a természettel. A hegyi sétában fárad a test, tisztul a tüdő, átmenetileg kiírtja a lakótelepi mocskot.
Eredetileg gombászni indultunk. A közoktatás fejlesztésének ugyan nem része a minden gyerek tanuljon meg gombászni, de várt a hegy, és ha vár a hegy, akkor indulni kell.
A kedvenc ösvényünkön mentünk, esett előző nap az eső, jó esélyünk volt, hogy találjunk gombát. Tíz éve voltam invalidus, ahogy a gyerekeim hívnak, de azért egy kis hegymászás a felázott, csúszós hegyi úton nem árt meg. A fiam botot keresett, amivel menni tudok, a lányom meg gombát szedett. Lila szárú pereszkét többnyire, de talált egy gombát, amihez hasonlót sose láttam. Olyan volt, mint egy mikrofon. Elneveztük mikrofongombának. Onnantól kezdve Lara, mintha élő adásban lennénk, közvetítette a kirándulást.
A hegyi ösvény a futószalaghoz visz ki, onnan csak le kell ereszkedni a kőbányából jövő szervizútra. Teherautók lyuggatta út ez, teli pocsolyával. Pocsolyáztak a gyerekek. Pocsolyázni jó. Az élet aktuális nagy dolgait már megbeszéltük az erdőben, volt botom, volt gombánk, mikrofonunk, megérdemelték a játszást. Számítógépen, tudtommal – bár nem nagyon ismerem a játékokat –, nincs pocsolyázós játék.
A fiam közben kimászott a pocsolyából, úgy állt mögötte, olyan büszkén, mintha az övé lenne. Ekkor kattant be az agyam. Szegény gyerek, talán csak a pocsolyái vannak. A Gyerekgyár című könyvemben a gyerekvárás és apaság kapcsán valami olyasmit írtam, hogy nem tudom, miért akarok apa lenni. Isten akarok-e lenni, aki saját képére alkotja a világot? Vagy valami más?
Mit akarok a leendő gyerekeimtől? Néztem a pocsolyázó kisfiamat. Hazudik az az apa, aki nem gondolt még arra, hogy mi lesz a fiából.
Anya még egyelőre nem voltam, de gondolom, ők is így vannak ezzel. Én sajnos nem tudok adni nekik semmit. Minden vagyonomat elvitte a Bank. Semmim nincs. Vagyontalan vagyok. Van egy ellopott könyvem, van néhány történetem, amit még nem írtam meg, de abból még nem tudok biztonságot teremteni nekik. Néztem a pocsolyázó kisfiamat, a másnapra megfonnyadó mikrofonját boldogan szorongató kislányomat. Volt még három szendvicsünk, bodzaszörpünk, két almánk meg rengeteg pocsolyánk. Nem rossz kilátás az életre.
Kirándulók közeledtek. Napfényes hideg volt, egyikük mégis rövidnadrágban sétált könnyedén.
– Máté, kisfiam, mondtam, add el ezt a pocsolyát annak a rövidnadrágos bácsinak.
– De Apaaaaa! – kiáltottak fel egyszerre.
– Add el a pocsolyát, mondtam. El fogod tudni adni. Tudod, hogy Apa, ha megígér valamit, teljesíti is.
– Na neeee! – kiáltottak fel egyszerre.
Nagyon közelítettek a kirándulók.
Máté pocsolyája majdnem elfoglalta az egész utat, csak egy kis sáv maradt, amin elférhettek úgy, hogy ne lépjenek a vízbe. A rövidnadrágos haladt elöl. Tíz fok lehetett, a pasin rövidgatya, sörhas és japánosan copfba font haj. Nem hiszem, hogy kőért ment a kőbányába, vagy gombászni akart volna, tipikus pocsolyavásárlónak tűnt.
Uram, a kisfiam szeretne mondani Önnek valamit, állítottam meg.
A rövidnadrágos megtorpant, mögötte a többiek is.
Uram! Nem akar venni egy pocsolyát? – kérdezte Máté.
A férfi gondolkodott, söndörgette a japán szakállát, ránézett az egyik nőre, valószínűleg az lehetett a csaja, aztán ránézett a pocsolyára, aztán ránézett Mátéra, aki derékra rakott kézzel, kérdőn nézett a férfira. Nézelődtünk. Volt időnk.
De, akarok.
Akkor válasszon. Elég nagy a készletem. Van kisebb is, nagyobb is. Tisztaeges, vagy bárányfelhős, mint ez itt, ni. De van tükröződős is, sőt, van családi is. Hajoljon csak a hölggyel a pocsolya fölé! Benne van a jövőjük is. Na, válasszon egy pocsolyát.
Csak van egy kis baj, mondta továbbra is söndörgetve a japán szakállát.
Megoldjuk, nyugtatta Máté. Olyan volt, mint egy igazi profi pocsolyaárus.
Nekem három kéne.
Oké. Meglesz. Csomagolva. Házhoz szállítással.
A férfi tovább ballagott a kis csapatával. Amikor elment a vevő, láttam, hogy a fiam mennyire boldog az eladott pocsolyák miatt. A lányom fogta a mikrofongombáját és Máté orra alá dugta.
Hölgyeim és Uraim! Kedves hallgatóink. Önök a Pocsolya Rádiót hallgatják. Néhány perccel ezelőtt szenzációs esemény történt itt, Miskolctapolcán, a Vörös Szikla alatt. A bátyám, Gyulai Máté Pál, aki egyébként csak két perccel idősebb, mint én, de egy fejjel kisebb, és mindig kerget, szóval a bátyám eladott három pocsolyát. Hallgassák meg most az interjúmat vele.
Ez itt a Pocsolya Rádió!
Pocsolyát mindenkinek! Éjjel-nappal!
Máté! Milyen volt pocsolyát eladni?
Jó.
Hogyan lettél pocsolyaárus?
Apa mondta, hogy legyek az.
Apa is pocsolyaárus volt?
Te hülye vagy, Lara.
Jó, akkor más. Hogyan adtad el a pocsolyát?
Házhoz szállítással. Csomagolva.
Mennyiért adtad el a pocsolyákat?
Hmmmm….
És ki vette meg a pocsolyákat?
Az a rövidadrágos bácsi. Ott a távolban!
Jaj, nem tudom, ki ő! Apa! Futás!
Futottunk, de már hiába. Nem értük utol őket. Azért jó buli volt – jegyezte meg vacsoránál a fiam.
Lilaszárú pereszkésgombás tojást ettünk. A mikrofongombát nem ettük meg. Jó buli volt, mondtam, de tudod, hogy mire legközelebb jöttök, Karácsonyra, már nem lesznek pocsolyák.
Nézett rám a két gyerek, hogy lehetek ilyen hülye, Máté még csak most kezdte a szakmát. Nehogy már az első siker után befejezze.
Télen a pocsolyák befagynak, kisfiam. Hogy adod el?
A fiam kihúzta magát, és a rá jellemző kópés vigyorral csak ennyit mondott:
Apa! Mirelitben is jó vagyok.
(Borítókép: Ficsku Pál)