Senki sem ilyennek álmodja meg a nyaralását. Zágrábnál még több mint harmincfokos meleg, Lou Bega ordít az autómagnóból, hiszen 2000-et írunk, aztán Rijekánál húsz fok, szemerkélő eső, szürkéllő tenger és végeláthatatlan kocsisor. Szombati dugó. Másfél óra egy helyben. A gyerekek nyűgösek, nem hisznek a szemüknek, hiszen eddig úgy tudták, hogy az Adria csak kék lehet, olyan kék, mint tavaly. Ez van, mondom, este csillagos lesz az ég, reggel hét ágra süt a nap. Ezt annyira meggyőzően adom elő, hogy szinte magam is elhiszem.

Amikor a szervizúton kilóg a Kia Shuma a Triesztig álló sorból, és lekanyarodik Opatija felé, az úti cél, Rabac csak alig hatvan kilométer. Délután öt óra. Célegyenesben érezzük magunkat, gondolatban pakolunk ki az autóból, állunk a Hotel Pollux recepciójánál, a balkonról élvezzük a panorámát. Közben elhagyjuk Opatiját, Lovrant, kígyózunk szépen célunk felé a tengerparti úton. A felhők szakadoznak, a napsugár megcsillan a nedves úton.

Medveja előtt újabb hajtűkanyarhoz érkezünk, amikor szemből, levágva a záróvonalat, egy turistabusz bukkan elő. A feleségem fékez, semmi pánik, hiszen van hely a busz és a sziklafal között. A Shuma azonban nem akar engedelmeskedni, csúszni kezd az úton, egyenest a busz oldalának. Egy tompa ütődés, majd egy másik, utóbbi már egy sziklán.

A buszsofőr és váltótársa fut felénk, kérdezik, megsérült-e valaki. Rázom a fejem. Most nézem meg először a járműmonstrumot: fehér, német rendszámú, Setra típusú. A sofőr, egy bizonyos Yusuf Yildiz gesztikulálva azt magyarázza, hogy gyorsan jöttünk. Kínomban mosolygok, még hogy gyorsan, ha negyvennel mentünk, akkor már fölfelé kerekítettünk. Most én gesztikulálok: öreg, átjöttél a záróvonalon. Persze ezt nem érti. Na ja, ha egy utasokkal teli német busz ütközik az Isztrián, és a sofőr a hibás, aki ráadásul török, az akár új állás után is nézhet.

Yusuffal és váltótársával, egy echte német úrvezetővel megvizsgáljuk a Shumát. Mindketten csóválják a fejüket. Megfigyeltem, a leggondterheltebben a német sofőrök tudják csóválni a fejüket. Ezúttal van miért, mert a bal oldali első kerék deformálódott, a rúgó és a gömbcsukló eltörött, fölötte a sárhányót is leborotválta a busz. A másik oldalról pedig a szikla nyomta meg a karosszériát. A motor azonban működik, „lábon” gurul ki a Shuma a fűre.

Az úttest gyanúsan csillog. Nem csak nedves, olajos is. Csúszik, mint a jégpálya. Az út menti bámészkodók közül egy turista megjegyzi, hogy az olajfolt a tegnapi balesetből maradt vissza. Az nagyobb volt ennél, állítja. Míg a rendőrökre várunk, rádiótelefonon felhívom a budapesti Horvát Utazási Irodát. Egy női hang sajnálkozik a történteken. Megkérem, szóljon át Rabacba, hogy baleset miatt csak tizenegy és éjfél közt érünk a szállodába. Hogy miként, részletkérdés. Megígéri, hogy átszól.

Az álláspontunk nem érdekli őket. Bezzeg Yusufék meséje igen. Hallótávolságon kívülre húzódnak. A fiatal horvát rendőr bólogat. Érzem, ha nem teszek valamit, a meccs eldől. Odalépek hozzá, németül kérem, hogy jöjjön velem. Nem. Nemhogy a féknyomot nem akarja megvizsgálni, az úttest másik oldaláig sem hajlandó követni. Oké, mondom, akkor legalább figyeljen. Pár lépés nekifutás után, mint egy befagyott pocsolyán, csúszok vagy két métert az olajos aszfalton. Diadalmasan visszanézek, de a rend őre dacosan elfordítja a fejét. Ilyen nincs, sziszegem.

De van. Az egyik rendőr közli, hogy jön majd egy „kamion”, így hívják a Tengermelléken az autómentőt, ami bevisz minket Opatijába a rendőrségre. Minek visszamennünk, ha minden papírmunkát itt is el tudunk végezni, kérdem. Horvát rendőrségi protokoll, válaszolja, és még hozzáteszi: hozzunk magunkkal 625 kunát. Értem, fordulok a feleségemhez, az itt a rendőrségi protokoll, hogy aki nem fizet zsebbe a fiúknak, viszi a balhét. A rendőr bólogat, jelezve, hogy kihallotta a szavaim közül a „protokoll” kifejezést.

A német buszosok jókedvűen, a horvát rendőrök flegmán búcsúznak. Este hét óra van, ismét magunkra maradunk. Ülünk egy kopott padon a sérült Shuma mellett, és várunk. Az eső ismét szemerkélni kezd. Az arra tévedő gyalogosok szánakozva néznek előbb az autóra, majd ránk. Haditanácsot tartunk. Mindenre fel kell készülnünk, nézek családomra, lehet, hogy az autóban éjszakázunk.

Háromnegyed nyolc, mire feltűnik a kanyarban egy öreg, eredetileg alighanem narancssárga színű „kamion”. A trélerről egy ötvenes férfi és egy húszas fiatalember száll le. Az idősebbik izgatottan magyaráz a másiknak, akiről kiderül, hogy szellemileg fogyatékos. 

Az autómentős pillanatok alatt felhúzza a kocsit a trélerre. Kérdezem tőle, velünk mi lesz. Mosolyogva hadarni kezd horvátul. Előbb a gyerekekre mutogat, majd a feleségemre és rám. És mint aki jól végezte dolgát, felszáll a kabinba. Kinéz, látszik rajta, hogy nem akar hinni a szemének. Ismét darál egy sort, aminek végén megmutatja, mit akar. Megértjük. Azt szeretné, hogy a két gyerek szálljon be a kabinba, míg mi a Shumába. A feleségem elsápad, hiszen látja, hogy az autót egy viharvert drót tartja fenn a platón. Emberünk azonban nem tágít, nincs más megoldás, tárja szét a kezét.

Nyolc után indulunk vissza Opatijába, életünk legrázósabb és legfélelmetesebb tíz kilométeres útján. Az öreg „kamion” rázkódva veszi a kanyarokat, meg-megdobálva a Shumát. A látvány szörnyű: balra sziklafal, jobbra a mélységben a tenger, előttünk a vezetőfülkében egy értelmi fogyatékos fiatalember hadonászik a gyerekeink felé.

Vlado Petrović, mert így hívják az autómentőst, az opatijai rendőrállomás előtt kézzel-lábbal előadja javaslatát, miszerint a sérült autót elviszi otthonába, Matuljiba, ahol a műhelye is van, és amíg a rendőrségen intézzük az ügyünket, addig a gyerekeink jól ellesznek náluk, és értünk jön egy óra múlva. Jobb ötlet híján belemegyünk. Mire észbe kapnánk, Petrović és fia sebesen felszáll gyerekeinkkel az öreg járgányra, és a szemetelő esőben eltűnnek a szemünk elől. 

A rendőrségen némi várakozás után fiatal tisztviselő lép hozzánk, kezében egy gépelt papírral. Mutatja, hogy hol kell aláírni. Mosolyogva ránézek, de ő tényleg komolyan gondolja. Egy szót sem értünk a jegyzőkönyvből. Ami persze nem teljesen igaz, mert a Lovran, a Medveja, a 625 és a kuna szavakat azért felismerjük. A nejemnek jelzem, hogy két lehetőségünk van: tolmácsot kérünk, és itt töltjük a szabadságunkat, vagy zokszó nélkül aláírjuk a papírt, amivel ki tudja, mit vállalunk, remélhetőleg nem egy sorozatgyilkos beismerő vallomását. Költőpénzünk egy részétől búcsúzván épp kifelé tartunk az őrsről, amikor egy ötven körüli asszonyság csörtet be az ajtón, hangosan hajtogatva, hogy Mađari, Mađari, Mađari. Ezek mi lennénk, mire int, hogy kövessük. Fogalmunk sincs, ki a rejtélyes nő, aki után percek óta loholunk az utcán, és egyetlen kérdésünkre sem válaszol. Néha zavartan ránk vigyorog, közben egyre csak csóválja a fejét, és nyomkodja a csipogóját. Így telik el negyedóra, mire végre egy kopott Opel Astra visszavillog. Matulji alig öt kilométerre van, mégis az utat vagy fél óra alatt tesszük meg. Az este tíz utáni dugóban megtudjuk, hogy a habókos, szórakozott hölgy Vlado Petrović felesége, Blanka.

A Petrović házaspár háza a hegy tetején áll, homlokzatán „Marija” felirattal. Jó helyen járunk, hiszen az udvaron már vár viharvert autónk. Idegességünk viszont csak akkor enyhül, amikor bent a szobában meglátjuk gyerekeinket, ahogy illatos kuglófot majszolnak. Stjepan, mert így hívják az értelmi fogyatékos fiút, vihogva fogad minket. Fiammal egy piros matchbox kisautót tologatnak egymásnak.

Amíg Blanka a családról mesél, Vladóval percek alatt megállapodunk a továbbiakról. Ötszáz kunáért elvisz minket csomagostul Rabacba, jövő szombaton értünk jön, és Matuljiból – igazi tréleren szállítva a Kiát – hazavisz minket Budapestre. Ezerötszáz márkáért. A biztosítás és a casco javarészt fedezi majd a költségeket.

A fügepálinkás áldomást követően a háziak elmondják, hogy a fiuk, Stjepan csaknem belehalt a fogós szülésbe, mert az orvos megroppantotta a fejét. Kedves fiú, a légynek sem tudna ártani, könnyezik Blanka. Az egy évvel később született Marija persze a család szeme fénye lett, amiről a homlokzati felirat is tanúskodik. A lány havonta jár haza, Olaszországban tanul újságírást.

Slusszpoén: ígéretünknek megfelelően öt perccel éjfél előtt megérkezünk a Hotel Polluxba, de a recepciós faarccal közli, hogy a szobánkat tízkor már kiadták egy olasz családnak, mert nem várhattak tovább. Ja, senki sem ilyennek álmodja meg a nyaralását.

(Borítókép: Pihenők napozók az Isztriai-félsziget északkeleti részén, a Kvarner-öböl partján fekvő Opatijában 1965. szeptember 17-én. Fotó: Szabó Erzsike / MTI)