Anyám ül a karácsonyfa alatt fekete-fehérben. Csak az angyal cipője piros, ahogy a fekete-fehér karácsonyfán himbálózik. Nem értem, miért visel egy angyal piros cipőt, s nem tudom, hogyan váltott anyám élete fekete-fehérre, amíg én egy percre félrefordultam. Piros krétát veszek a kezembe, talán sikerül kiszíneznem azt a kicsi szürke foltot, mielőtt elnyeli egy holnapi pillanat.
Mesélek egy lánynak, aki siket. Nézi, ahogy a szám karikákat formáz, néma hangokat szól. Kezünk félúton találkozik, ujjaink megállnak a levegőben, mielőtt tapasztalást gyűjthetnének egymásról. Karácsony van, mondom, de ő nem hallja, mégis mosolyog. Ujjai táncolnak a levegőben, ünnepi balett, minden, ami születés, benne van abban a furcsa mozdulatban, amiről azt képzelem, hogy nem is annyira szép. A lány barna hajú, átlagos magasságú, teltkarcsú, és sosem feküdt jászolban.
Siketségét szerezte, nem örökölte, és már elfelejtette a csengettyű hangját. Néha sír, ha eszébe jut, ahogy az anyja énekli a Mennyből az angyalt.
De a karácsonyi dallamot már képtelen felidézni, az is csak olyan szürke zaj lett, mint a saját hangja. Reggelente mégis tengeri szélként hallja magát, estére c-moll szonátára vált, ma pedig angyalok hangján szól hozzám. Legalábbis azt hiszi, pedig csak artikulálatlan szófoszlányok jönnek elő a torkából. Azt hazudom, hogy szépen énekel, és megsimítom az arcát.
Mesélek apámnak, aki halott. Valahonnan fentről nézi, ahogy szerencsétlenkedem a régi csúcsdísszel. Az én lányom, hogy megnőtt, mondja, és lesimítja a haját. Fekete tincsek rakoncátlankodnak a szemöldöke felett, ami szintén mélyfekete. Ősz hajszálai mind belevesztek az elmúlásba. A szomszédból átszűrődő zongoraszó hasítja ketté magányos perceimet. Hiszek egy Istenben… Nem tudom, apám hitt-e, sosem mondta, sosem kérdeztem. Farkasszemet nézek a pillanattal, amit szeretnék kitörölni emlékeimből. Fáj a szemgolyóm a nézéstől, fáj a lélegzés is ebben a tömör bűntudatban. Megállok a meséléssel, ököllel ütöm a falat – sámán vagyok, kidobolom a csendben megbúvó tegnapi bűnöket, és kérem Istent, bocsásson meg mindkettőnknek. Apámért imádkozom csendben, arra gondolok, ez segít, vagy legalábbis azt hiszem. Azt akarom, hogy mindenki dőljön le az ágyra, és békésen szuszogjon, amíg kivilágosodik. Apám jöjjön haza karácsonyra, és ne láthassam, hogy valaki kukába gyűri a közös jövőt.
Mesélek egy gyereknek. Elmesélem neki, ahogy az anyja teste befogadta, és képzelete megformázta. Karácsonykor született, akár Jézus. Lehettek volna ikrek, de nem lettek, mert Jézus jóval korábban jött világra, és ezzel a gyerekkel nem Mária vajúdott. Estére elfáradnak a szavak is ebben a furcsa történetben, pizsamába bújnak, és elalszanak. Számolom a sorokat, ahogy szaporodnak a papíron, közben megnézem a Facebookot, hogy lájkoltak-e. Ezt a gyereket én szépnek látom, mások szerint túlsúlyos és nem túl okos. Belekötök mindenkibe, aki furcsán néz rá. Karácsonyra drága játékokat veszek neki, mindegyiket utálja, és nem akarja elénekelni a Mennyből az angyalt. Szerinte régimódi és unalmas. Nem hiszem, hogy sokra viszi majd az életben, de ezt nem mondom meg neki. Minden este azért imádkozom, ne lássa, ahogy meghalok. Karácsony van, ma este bármi megtörténhet.
Mesélek a szerelmeseknek. Kottázom az érzéseimet, a csendet bepettyezem arany betűkkel, lassan feloldódnak, és lecsorognak meztelen lábszáramon.
A szerelmesek szőrös takaró alá bújnak, egymásra néznek, és valamin kacagnak, amit nekem nem mondanak el. Azt is megbeszélik, hogy karácsonyra nincs ajándék, mert idén spórolnak, drágább lett a villany, a gáz, a szomszédban meg háborúznak az emberek. A szerelmesek azt hiszik, örökké szerelmesek maradnak, mert ők nem úgy csinálták, csinálják, mint mások. Éjszaka kinyitják a tetőt, és kinyújtott kézzel szüretelik a csillagokat. Hallom a csendet, ahogy ketyeg, ahogy a múló pillanatok lezuhannak a parkettára, és diszkréten elfogynak. A szerelmesek nézik, ahogy újra és újra megszületik a hold, a tetőt csak akkor csukják be, ha közeledik az a nap. A hírhozó angyal celofánba csomagolja a legutolsó percet, és csak akkor bontja ki, amikor mindenki alszik. A szerelmesek sosem ébrednek fel a celofánzörgésre.
Mesélek Jézusnak. A jászol mellett térdepelek, várom a pásztorokat. A kisded pufók öklével játszik, nem sír, mert megszokta, hogy mellette vagyok. Felnő egy nemzedék a mesém alatt – a műanyag fenyők kímélik az erdőket, és megvásárolhatók a plázákban, halljuk a reklámokban. Túl hangos ma a csend, belesüketül mindenki, aki hallja. Fogd fejem a tenyeredbe, együtt ezt is túléljük! Aszpirin helyett porrá zúzott csillagokat kavargatok vizespohárban. Hiszek az életben, és titokban imádkozom, ha félek. Ilyenkor megkeresem azt a házat. Útközben nézem a hegyet, a templomot, amelynek falain gyengéden kúszik a lemenő nap fénye, az álmos temetőt, s az égig érő fákat, melyeknek ágain, mint kottavonalakon, ülnek a galambok. Sosem éreztem még ezt a békét. Arra gondolok, mindjárt marokra fogom az érzést, és hazaviszem neked karácsonyra, tán csak nem folyik ki útközben az ujjaim közül.
A szerző író, újságíró.
(Borítókép: Christina Simonia / EyeEm / Getty Images)