1989 novemberében a Nirvana az alig néhány hónapos, Bleach című első lemezének anyagával lépett fel Budapesten, majd a kaotikus koncert után két évvel a Nevermind című második albumukkal nemcsak a seattle-i grunge színteret tették menővé, hanem egyúttal az alternatív rocknak is helyet csináltak a mainstream zeneiparban.

A pecsás koncert alatt – amelyen a Sub Pop kiadó egy másik zenekarával, a TAD-del léptek fel – még az a Chad Channing dobolt, aki eredetileg focistának készült, de egy tinédzserkori sérülés miatt végül kénytelen volt búcsút inteni a sportkarriernek. Helyette a zenélést választotta, ami viszonylag kézenfekvő megoldás volt, hiszen az apja rádiós DJ-ként dolgozott, sőt, azt beszélték róla, hogy még Elvis Presleyt is ismerte! Kurt Cobaint és a horvát származású mókamestert, Krist Novoselicet az azóta a grunge alapító atyáiként emlegetett Malfunkshun utolsó koncertjén ismerte meg. Mindhárman elvált szülők gyerekei voltak, és még az érdeklődésük is kísértetiesen hasonlított: fű, bélyeg, lógás, még több fű, és persze zene, zene, zene.

Hiába játszott velük ezután rendszeresen, Channing sosem lett hivatalosan a zenekar tagja, Cobainék állítólag mindig csak dzsemmelgetni hívták át. A dobos szerint végtelenül le voltak törve, amiért alig volt rájuk bárki is kíváncsi a koncertjeiken. Kezdetben nem is voltak elragadtatva a zenekartól, a Nirvana későbbi producere Steve Fisk az egyik Nevermind előtti koncertről például azt mondta: "Szörnyű volt. Egyetlen dalt sem tudtak normálisan eljátszani. Kurt elszakított egy húrt, beszaladt a sarokba, és hisztizni kezdett. Összevissza dobálta a gitárját a színpadon. (...) A hangtechnika is nagyon szar volt. Dolgoznom kellett, úgyhogy eljöttem."

Dave Grohl csak később csatlakozott a zenekarba, miután Channing  továbbállt, Cobainék pedig kiszúrták a későbbi Foo Fighters-frontembert, ahogy a Scream nevű zenekarával játszik. Egy ideig kerülgették egymást, majd Grohl felhívta Novoselicet, hogy megérdeklődje, betöltötte-e már valaki a dobos posztot a zenekarban. A Nirvana aztán meghívta Grohlt, hogy kipróbálják egymást.

A dobos utólag így emlékezett vissza: "Elmentem a lemezboltba, és megvettem a Bleach egyik példányát, tízszer meghallgattam, majd elmentem az U-Haulba, és vettem egy kurva nagy kartondobozt. Szétszedtem a dobfelszerelésem, beleraktam a tokba, rádobtam a matrózzsákomat, összeszigetelőszalagoztam az egészet, és elrepültem Seattle-be. Nem tudtam, mit várjak. A Nirvanát csak a Bleach borítójáról ismertem, és úgy festettek, mint azok a koszos, szaros bringás kölykök. Nem hittem volna, hogy olyan kedvesek, mint amilyenek. (...) Megjelentem a dobozommal, Chris és Kurt pedig a reptéren várt."

Grohl előbb Tacomában élt Chrisszel, majd Kurthöz költözött egy lepattant, dohos, cigarettacsikkekkel teli lakásba Olympiában. “Általában reggel fél hétkor feküdtem le, és délután fél öt körül ébredtem, amikor a nap már lement. A nap egyébként sem kel fel arrafelé soha rendesen a téli hónapokban. Voltak éjszakák, amelyek nagyon csendesen teltek, Kurt a hálószobájában volt, dalszövegeket, verseket írt, vagy akármi, én pedig a díványon húztam meg magam” – mesélt a dobos.

Grohl első Nirvanával  közös koncertje szintén Olympiában volt 1990 októberében. Már egy nappal a buli bejelentése után eladták az összes jegyet (azért ne gondoljunk túl nagyot, 300 fős volt a klub), a koncert alatt többször elment az áram, Grohl pedig olyan vadul játszott, hogy szétvert egy dobot, amit aztán Cobain diadalmasa a feje fölé emelt, ezzel tudatta a közönséggel, hogy ő lett a Nirvana legújabb tagja. Novoselic állítólag csak annyit mondott, hogy ha valaha is ki fog lépni, akkor ők is feloszlanak. Grohl így lett a zenekar hatodik(/ötödik) és egyben utolsó dobosa is egyben.

Az üzlet egy kalap szar

1990 november 25-én, immár Dave Grohllal a dobok mögött, egy Off Ramp nevű helyen játszottak Seattle-ben, amelyen számos kiadó (MCA, Geffen, Charisma, Slash, Polydor, Columbia, Polygram, RCA) művészeti vezetője is jelen volt, állítólag több mint akármelyik korábbi koncerten a város történetében. A Charisma például majdnem helyben leszerződtette a zenekart, 200 ezer dolláros előleggel. A közel kétórás koncerten 18 számot játszottak, ezek közül 12 még albumon sem szerepelt, a tömeg mégis úgy beindult, hogy leverték a mennyezeti lámpákat a teremben. Fotók sajnos nem maradtak fenn a buliról, a koncert hanganyaga azonban szerencsére máig elérhető.

A Nirvana nem sokkal a buli után leszerződött a DGC/Geffen kiadóhoz, cserébe 287 ezer dollárt kaptak (ami elég szép kis összeg volt akkoriban egy friss zenekar számára), valamint az összes eladási jogot, és az összes jogdíjat, ha az albumból aranylemez lesz. A Sub Pop részesedést kapott, két százalékot a trió következő két albumának eladásából, a logójuk szerepelhetett a Nevermind hátsó borítóján, illetve 75 ezer dollárt, ami – legalábbis egy időre – kihúzta a kiadót a csávából.

Ez az egész üzlet egy nagy kalap szar. Az összes kiadó közül, amit megnéztünk magunknak, a Geffen látszott a legnormálisabbnak. Ők legalább nem nagydarab, öreg, dagadt emberek voltak szivarral a szájukban, és nem azt nézték, hogy mennyit keresett MC Hammer

– mondta például Grohl a szerződés kapcsán.

Közben a Nirvana egyre nagyobb és nagyobb lett, amivel új fejezet kezdődött a zenekar életében: megjelentek a groupie-k. Egy szilveszteri koncerten például már láttak is egy csini lányt, aki az első sorból szemezett Cobainnel. Pontosabban csak próbált volna, mert Kurt le sem tojta, egyedül ment haza a buli után. A Nirvana egyébként sem volt az a csajozós zenekar, Cobaint olykor cukkolták is, hogy ilyen hányásszagú lehelettel nehéz lehet megfektetnie a lányokat.

Mi a fene volt ez?

Cobain egy 1991-es seattle-i bulin már azzal köszöntötte a közönséget: “Helló, tudjátok, mi egy nagy lemezkiadó cég fejős rocktehenei vagyunk!” Ezen az OK Hotelban tartott, szintén teltházas koncerten játszották először egy új, akkor még kiforratlan számot, amelynek akkori változatában még Kurt mormogása helyettesítette az éneket. Ez volt a Smells Like Teen Spirit. Carrie Montgomery, a Nirvana turnémenedzserének húga például arra emlékezett, hogy Cobain már közvetlenül a beállás után arról beszélt, hogy meg akarja próbálni azt az új dalt is. A koncertet a hírhedt partikirálylány, Susie Tennant társaságában nézte végig, aki a DGC seattle-i promóciós képviselőjeként a kiadó közvetlen kontaktja volt a Nirvanához. “Eljátszották végig, mi pedig egymásra meredtünk, és azt kérdezgettük: Mi a fene volt EZ?” A Smells Like Teen Spirit már ebben a változatában is óriásit szólt, és a közönség is azonnal beindult tőle. Ilyen volt egyébként a hangulat a koncerten:

Cobain később, 1994-ben a Rolling Stone újságírójának, David Fricke-nek bevallotta, hogy a Pixies iránti rajongása ihlette meg a Smells Like írásakor: “Meg akartam írni a világtörténelem legnagyobb popszámát. A Pixiest akartam utánozni. Amikor először meghallottam a Pixiest, annyira megtaláltam bennük magam, hogy azt gondoltam, abban a zenekarban kellene játszanom. Felhasználtuk a dinamikájukat, ami lágy és csendesből hangos és keménnyé vált.

Az egész Teen Spirit egy ilyen közhelyes riff. Amikor először előálltam vele, Krist rám nézett, és azt mondta, hogy kurvára nevetséges.

Cobain egyébként maga is bevallotta, hogy a Bleach idején még viszonylag egysíkú zenei ízlése volt, csak később fedezte fel a saját popérzékenységét. Utólag azt kívánta, hogy bárcsak több, az About a Girlhöz hasonló dal került volna az első albumukra, akkor ugyanis nem lett volna olyan drasztikus a váltás a két album között.

Kaliforniában megállt az idő

Az OK Hotelben adott koncert után néhány nappal a zenekar Kalifornia felé indult, hogy felvegyék a Nevermindot. Krist a felesége, Shelli társaságában, egy a trió cuccaival megpakolt Volkswagen furgonnal vágott neki az útnak, Kurt és Dave pedig Cobain sokat látott autójával, amivel mintegy száz mérföld után inkább visszafordultak. Letették a kocsit egy tacomai kőfejtőben, majd fél órán át hajigálták kövekkel, aztán újra Los Angeles felé vették az irányt egy másik autóval. (Shelli egyébként a nyolcvanas évek közepétől járt Kristtel, a középiskolában ismerkedett meg vele és Kurttel is, akire végig a testvéreként tekintett. Shelli és Krist tíz évig, 1989-től 1999-ig voltak házasok.)

Miután megérkeztek, a Nirvana beköltözött egy puccos szállodába, közel a Sound Cityhez, ahol a felvételek zajlottak. A szürke, nedves időjáráshoz szokott Cobainéknek nemcsak az állandó napsütés volt szokatlan, hanem az előkelő környezet is, ezért a lakosztályukat úgy tették otthonosabbá, hogy összefújták a falakat.

A Nevermind producere eredetileg az a Don Dixon lett volna, aki az R.E.M. debütlemezén, a Murmuron is dolgozott, ám az utolsó pillanatban végül Butch Vigre esett a választás, aki eredetileg az album hangmérnöke lett volna. Vignek (aki később a Garbage dobosa lett) ez volt az első, nagykiadónak készített albuma (korábban a Smashing Pumpkins szintén ‘91-es debütlemezének volt a producere, a Gish pedig óriási siker volt az amerika indie rock-színtéren), később pedig azt mesélte, hogy amikor megkapta a Nirvana demókaziját, alig tudta kivenni a felvételekből, hogy mit játszanak, annyira torz volt, amit hallott. A Teen Spiritnek viszont már akkor is örült.

Május elején aztán a Nirvana rendelt egy brutális dobfelszerelést, amihez tartozott egy iszonyatosan hangos, Terminátornak becézett cin is. A dobszerkó tíz napra 1542 dollárba fájt, vagyis durván a duplájába a Bleach komplett költségeinek. A Nevermind költségvetése egyébként 65 ezer dollár volt, de a lemez végül több mint 120 ezerbe került. A felvételek ráadásul iszonyatosan lassan haladtak, Cobainék gyakran csak délután három körül kerültek elő, inkább szunyókáltak és flippereztek, amíg a producer a dobhangzással szöszölt. “Egy örökkévalóság volt, mire eljutottak valahová. Mintha megállt volna az idő. Ott töltötték az egész napot, és csak egyetlen gitárszólamot vettek fel” – mesélte a zenekar producerhaverja, Barrett Jones, aki meglátogatta őket a stúdióban. Jones aztán az anyagot hallva fogadott is Cobainnel, hogy fél éven belül a Rolling Stone címlapjára kerülnek. A frontember végül fölöslegesen szerénykedett, a fogadást ugyanis elvesztette.

Butch Vig azonban rendkívül türelmes maradt a Nirvanával, a Something In The Way felvételéről például utólag a Rolling Stone-nak azt mesélte: “A Something In The Way a legcsendesebb és legintenzívebb dal a Nevermindon. Megpróbáltuk élőben felvenni, de Kurt olyan halkan énekelt és gitározott, hogy a mikrofonon keresztül csak a fájdalmas basszust és a dobot hallottam. Azt javasoltam, hogy vigyük be a gitárt a kontrollszobába, és külön vegyük fel. Kurt úgy döntött, hogy a régi, ütött-kopott, öthúros akusztikus gitárját használja, amelyet sohasem hangolt be. Leült a díványra, és elkezdett gitározni, én pedig beállítottam a mikrofont. Kurt egy idő után lefeküdt a díványon. Kihúztam a telefonokat, kitettem a “Ne zavarj!” táblát, lekapcsoltam a fényeket, bezártam az ajtót, és elindítottam a felvételt. Kurt előadása megdöbbentett. Magába roskadt, az elhagyatottság, a fáradtság és a paranoia kísérteties portréját adta.”

Butch Vig aztán a felvételek végére kimerült kissé, ezért úgy döntött, hogy valaki másnak kellene bfejeznie az anyagot, és finomítania az album hangzását. A választás Andy Wallace-ra esett, aki nem sokkal előtte például a Slayer rádióbarát, Seasons in the Abyss című lemezén is dolgozott, később pedig olyan előadókkal, mint a Helmet, a Sonic Youth, a RATM, a Sepultura, a Faith No More, Paul McCartney, a Rancid, a Misfits és a Foo Fighters. A Nirvana ennek nem annyira örült, de végül bejött nekik a végeredmény. Wallace munkája mindenesetre megduplázta a Nevermind költségeit.

De honnan jött a kisbaba?

A Nevermind borítóját Cobain egyik filmélménye ihlette, egyszer látott ugyanis egy filmet a víz alatti szülésről. A kiadó aztán kerített egy vízalatti fotóst, aki több kisbabát is lefotózott, ám végül a négyhónapos Spencer Eldenre esett a választás. A kisfiú fütyköse később nem kis botrányt kavart, pedig a Geffen szerint nem szándékosan került az album borítójára, mivel a fotós kislányokról is készített felvételeket.

Elden azóta felnőtt, és épp tavaly mesélt a Guardiannek arról, hogy a szülei (akik nem voltak grunge-arcok) 200 dollárt kaptak a fotózás után, ő pedig utólag nagyon örül, hogy végül pont az ő fényképét választották ki (szerinte egyébként épp a fütyköse miatt), meg annak is, hogy nem egy Backstreet Boys-album borítóján kell magát viszontlátnia. “Valószínűleg nekem van a leghíresebb péniszem az egész poptörténelemben” – mondta, és bevallotta azt is, hogy bár nem szokott hencegni vele, azért még mindig könnyen tud csajozni azzal, hogy ő volt a Nirvana-bébi.

Nirvana Baby, Spencer Elden from Barry O Donnell on Vimeo.

A medencés tematika eredetileg a sajtófotózásra is megmaradt volna, de a kiadónak annyira nem tetszettek a borítófotót is készítő Kirk Weddle vízalatti képei a Nirvanáról, hogy végül nem használták fel őket. Már maga a fotózás sem ment könnyen, állítólag minden elromlott, ami csak elromolhatott: hideg és szeles lett az idő, nem működött a keringető, a víz pedig mocskos volt és hideg, az énekes pedig  rettenetesen beteg. “A víz tetején lebegett. Kapálózni kezdett, hogy lemerüljön, de képtelen volt” – mondta a Geffen kreatív igazgatója, Robert Fisher.

Cobain aztán a grunge-szcénában jártas Michael Lavine-t kérte fel a Sub Poptól, hogy lőjön róluk pár képet. Mikor megérkezett, Vig és Novoselic meghallgattatta vele a Teen Spiritet, amitől persze ő is teljesen el volt ájulva. A frontember azonban nem volt túl jó passzban:

Felkelt a díványról, ahol aludt, szorosan megölelt, szélesre tátotta a száját, és megmutatta nekem az ínyét. A fogai kezdtek elrohadni. Elmentünk sétálni, tacost ettünk, és egy csomó képet csináltunk. Kurt azt mondta: “Siess, mielőtt elájulok!” Erre én azt feleltem: “Szarul nézel ki, igyál még whyskit!"

Cobain erre megivott egy egész üveg Jim Beamet.

A Nevermind hátsó borítóján egyébként nem egy élő majom látható, hanem Chim Chim, Cobain kedvenc játéka, amit egy beteg női nemi szervek és marhahússzeletek képeiből készült kollázs elé helyeztek. A kép egyébként sokáig az énekes hűtőszekrényén pihent, és a szemfülesek a Kiss zenekar tagjait is kiszúrhatták rajta. “A kollázst évekkel korábban készítettem. A marhahússzeletek képei egy szupermarket plakátjáról származnak. Kivágtam őket, és marhahúshegyet csináltam belőlük, majd Dante pokolba szálló emberalakjait tettem rá, mintha hegymászók lennének. Ha alaposan megnézzük, találunk egy képet a Kissről a háttérben, amint egy marhahússzeleten állnak” – magyarázta Cobain.

A kockásingek meghódítják a világot

Miután elkészült, a Nevermind óriásit szólt. A seattle-i Fastbacks énekesnője, Kim Warnick például azt mesélte, hogy miután a lakótársa, Susie Tennant – aki a kiadó közvetlen kontaktja volt a Nirvanához – megkapta a Nevermind-kazettát, egyik reggel lenyúlta tőle, hogy munkába menet meghallgassa az autóban.

Negyvenöt percet késtem, mert újra és újra visszatekertem a Teen Spirit című számot, annyira jó volt. Nem hittem a fülemnek. Susie teljesen bekattant, hogy elvittem a kazettáját, szüksége lett volna rá. Azt mondta: “ugye tudod, hogy vannak más jó dalok is rajta?” Erre én: “Nem érdekel! Biztos, hogy vannak, de ez a legjobb dal a világon!”

– mondta Warnick, aki szerint a Nevermind szinte minden minden turnézó zenekarnál ott volt akkoriban.

Május végén, két nappal azután, hogy befejezték a felvételt, a Nirvana tagjai egy ócska, Los Angeles-i punkklubban játszottak, ahol a közönség először hallhatta a Come As You Are-t és az On a Plaint. A koncert botrányosra sikerült. Cobain annyira szét volt csapva, hogy 15 percen keresztül próbált húrt cserélni a gitárján. A koncerten Courtney Love, a frontember későbbi neje is ott volt, akivel nem sokkal előtte ismerkedett meg a Butthole Surfers, az L7 és a Redd Kross közös buliján. Az NME-től kivágott, majd a konkurenciához, a Melody Makerhez igazolt brit újságíró, Everett True hozta őket össze, akit épp akkor mutattak be Courtney-nek. Love és True hamar megtalálta a közös hangot, miután minden pénzüket elitták, italokat cápáztak a klubból, majd az egyik aznap esti fellépő LSD-t csent az italukba. A páros épp a VIP-teremben fetrengett a padlón, amikor betoppant a Nirvana.

"Kurt megpillantott bennünket, és a szeme felderült. Nyilvánvaló volt, hogy Courtney és én valami hatalmas illetlenségre készülünk. Látva kettőnket, ahogy hangosan, részegen és otrombán tobzódunk, Kurt a legtermészetesebb módon odament a két legrészegebb, leglepusztultabb emberhez a helyiségben, és elkezdett velük együtt birkózni a földön" – írta a szupervaskos Nirvana-könyvében True, aki a Nirvanához legközelebbi zenei újságíró volt, és már korábban is személyesen ismerte a zenekart. Mikor Cobain odalépett, megkérdezte tőle, hogy nem szeretné-e őket bemutatni egymásnak, mire a lány csak annyit vakkantott oda, hogy:

Ismerlek! Te vagy Kurt Cobain, és egy seggfej vagy!

Ezután hasba vágta Cobaint, aki elesett, és magával rántotta az újságírót, aki meg a lányt húzta magával, úgyhogy hamarosan már mindhárman a földön fetrengtek.

True annyira szétcsapta magát, hogy végül a Nirvana vitte haza a saját szállására (Courtney-t pedig Grohl motoron), és közben végig arról beszélt Cobainnek, hogy mennyire tetszik neki ez a lány, és feleségül akarja venni. A frontember később azt mondta neki, hogy csak azért vitte el randizni Love-ot – aki egyébként a barátnők szerint nagyon készült arra, hogy felszedje Kurtöt –, hogy True irigy legyen. A történtek ellenére a három jómadár mindenesetre nagyon közeli barátságot kötött, a Nirvana híres, Reading fesztiválon adott koncertjén, 1992-ben például True tolta be a színpad közepére a tolószékes Cobaint, a szerelmespár aztán rendszeresen viccelődött azzal, hogy a pocsolyarészeg brit újságíró lelkén szárad a házasságuk, amiről a sajtó mindig olyan lesajnálóan cikkezett.

A Nirvana menedzsere, Danny Goldberg szerint a Nevermind káprázatos sikere mindenkit meglepett, azok közül, akik dolgoztak az albumon, mindannyian tudták, hogy egy remek lemez van készülőben, de arra egyiken sem gondoltak, hogy egy poptörténelmet meghatározó remekművet sikerült elkészíteni. A menedzser a Teen Spirit kapcsán például azt mondta: “Amikor meghallottuk az első keverést, mindnyájan tudtuk, hogy óriási szám. Nem volt nyilvánvaló, hogy az a popszám lesz majd belőle, amivé vált. Masszív rockdalnak gondoltuk, amely a Nirvana identitásának megfogalmazója.”

A Smells Like Teen Spirit klipjének alapötletével szintén Cobain állt elő: a Rock 'n' Roll High School című, butácska Ramones-mozi és kedvenc filmje, a feldühödött tinédzserekről szóló Over the Edge ihlette. Mindkét film 1979-ben került mozikba, és a szereplők mindkettőben szétkapják a sulit, ahová járnak. Az énekes és a rendező elképzelései azonban különböztek egymástól, úgyhogy rettenetesen összevesztek, és üvöltözni kezdtek egymással, sőt, Cobain kis Napóleonnak nevezte Bayert, aki később aztán olyan neveknek készített még klipeket, mint a Metallica, a Rolling Stones, Michael Jackson, David Bowie, a Green Day, a Jesus and Mary Chain és a Strokes. A tornatermi videót aztán az MTV hülyére játszotta, amivel egyrészről felfuttatták a zenekart, másrészről pedig a Nirvana is naggyá tette a csatornát.

A Nirvana számára nem is volt megállás: a szeptember vég megjelenés után október 29-re a Nevermind, 500 ezer eladott példánnyal az Egyesült Államokban, aranylemez lett, a következő év elején pedig letaszította Jacko Dangerous című albumát a Billboard listájának éléről. Cobain persze sohasem tudott megbékélni a gondolattal, hogy ezzel önmagát is eladta, és azokat az arcokat pedig, akiktől már középiskolásként is rettegett, a saját rajongójává tette. Már az is megviselte, hogy a posztereikkel voltak tele a lemezboltok, és hogy tőlük volt hangos az MTV, ám akkor lepődött meg a legjobban, amikor egy alkalommal a barátaival lógva felvett valamennyi pénzt az egyik automatánál, és meglátta, hogy mennyi pénz van a számláján. A Nevermind megjelenése után a Nirvana eredetileg a nemrég Budapesten koncertező Mudhoney előzenekara lett volna, ám az elképesztő siker miatt végül meg kellett cserélni a fellépők sorrendjét.

A Smells Like Teen Spiritet aztán rövidesen az X-generáció himnuszaként kezdték el emlegetni. “Nem volt még egy olyan lemez a közelmúltban, amely ekkora hatással lett volna egy generációra. Tinédzserek teljes nemzedéke lett hirtelen punk" – írta a Rolling Stone a Nevermindról, ami végül a tizenhetedik helyezést érte el a magazin minden idők 500 legjobb lemezét összegyűjtő listáján. A rockzene tehát divatcikk lett, Seattle pedig menő hely, miközben hirtelen szinte mindenki Nirvana-rajongónak nevezte magát, és kockásingben kezdett flangálni.

Pedig a seattle-i színtér minden volt, csak divatos nem. Charles Peterson például a Nirvana és más Sub Pop-zenekarok fotósaként figyelhette meg a helyi grunge bulik közönségét, és egy interjú során azt mondta, hogy a koncertre járó srácok és lányok egyenesen rémesen öltözködtek. “Az öltözködés senkit sem érdekelt Seattle-ben. Egyáltalán nem létezett egységes öltözködési stílus. Volt benne egy kis hippi, egy kis glam, itt egy katonai esőkabát, ott egy flanelkabát. Szerettük a turkált ruhákat.”

A viselet persze érthető, hiszen arrafelé gyakran hideg és nedves az időjárás. A Nirvana korábbi hangtechnikusa, Craig Montgomery például úgy fogalmazott: “Az emberek itt úgy nőttek fel, hogy flanelinget hordtak. Meleg és olcsó volt. Nem feltétlenül a nehéz munkára készült, jellegtelen ruhadarabok. Bármelyik áruházban leakaszthatta az ember őket  a fogasról. Sok srácnak volt hosszú haja, Martens bakancsa vagy Converse cipője. A halllgatóság főiskolai srácokból és iskolakerülőkből állt.” De a Nirvana sem festett sokkal jobban, egy alkalommal például találkoztak egy kifejezetten zenekarok lemezszerződéseire szakosodott jogásszal Los Angelesben, aki később azt állította, hogy messze Cobainék voltak a legápolatlanabb zenekar, akik valaha megfordultak nála.

James Burdyshaw a 64 Spiders nevű proto-grunge zenekarból aztán roppant találóan így foglalta össze az egész Nirvana-jelenséget: “Amikor a Nirvana befutott, az árnyékból kilépő szépség voltak. Furcsa, undok, koszos metálzenekar, ugyanakkor édes popbanda. (...) Bizonyos értelemben a Nirvana folkzenekar is volt. Nagy érzelmi mélység volt az egyszerűségükben. A dalok nagyon szíven ütöttek, mert Kurtnek zseniális hangja volt. Nem ismerek senki mást, aki képes lett volna hülye szövegeket írni a furgonban, úton a stúdió felé, és aztán briliánssá varázsolni őket.”

Cobainnel aztán megtörtént az, amitől a legjobban rettegett: egy generáció bálványa lett, miközben teljesen alkalmatlan volt a szerepre. A befutás után, egy madridi koncerten például átvágott a tömegen, és a srácok a hüvelykujjukat felemelve kínálgatták őt heroinnal, ami miatt aztán sírva hívta fel a nejét. Közben az is ugyanúgy zavarta, hogy a Teen Spirit mellett eltörpült a többi dala.

Mindenki annyira odavan érte. Valójában csak azért, mert vagy milliószor leadták az MTV-n. Már beleégett az emberek agyába. De szerintem annyi más dalt írtam még, amik ugyanilyen jók, ha nem jobbak, például a Drain You. Nehezen veszem rá magam, hogy lenyomjam a Teen Spiritet. Nem tudom megjátszani, hogy élvezem előadni

– mondta a halála évében a Rolling Stone-nak. Ugyanebben az interjúban arra is célozgatott, hogy a Nirvana nemcsak kimerült, hanem egyúttal meg is rekedt, nem tud hová továbblépni. Mindezt a Nevermind utáni őrülettel magyarázta, hogy beskatulyázták őket a grunge címkével, illetve hogy elérték azt pontot, amikor már csak ismételni tudnák magukat. Cobain inkább nem is várta meg, hogy a Nirvana kimenjen a divatból.

A sztorik és idézetek jelentős része Everett True vaskos Nirvana-kötetéből származik, valamint a Rolling Stone interjúskötetéből. Mindkettő megjelent magyarul is, az előbbi Stefanovits Péter, az utóbbi pedig Tisza Kata fordításában.